Marie Aubert: Felnőtt emberek (részlet)
Két héttel ezelőtt Göteborgban jártam, egyedül mentem, vonattal utaztam, szállodában aludtam, és reggel átsétáltam a néhány utcatömbnyire fekvő termékenységi klinikára. Úgy nézett ki, mint bármelyik kórház, csak szebb volt, és világosabb, nagy cserepekben jukkapálmák sorakoztak, a falakon pedig anyákat és csecsemőket, madarakat és tojásokat ábrázoló, megnyugtatónak szánt képek lógtak. Az orvost Ljungstedtnek hívták, a rendelője az utca túloldalán álló edzőteremre nézett, láttam a súlyokat emelgető és futópadokon gyalogló embereket. Az orvos svédül ejtette ki a nevemet, nem Idának, Eidának hangzott, az i hang valahonnan a torka mélyéről jött, közben a billentyűzetet pötyögtette, és rám se pillantott. Gyorsan elmagyarázta az eljárást, a menstruációs ciklus mely pontján kell elkezdeni a hormonkezelést, hogyan szívják le a petesejteket, ma csak a nőgyógyászati vizsgálatot végzi el, mondta, és vért vesznek a további vizsgálatokhoz.
– Manapság roppant népszerű a petesejt-lefagyasztás – jelentette ki meggyőzően, mintha el akart volna adni nekem valamit, pedig hát ott ültem már a rendelőjében.
– Igen, tudom – feleltem, és elnevettem magam.
Úgy tűnt, minden nyitva áll előttem, hamarosan itt a nyári szabadság, Göteborgban tiszta, meleg idő volt, és én asztalt foglaltam egy étteremben, ott ebédelek majd, és az ebédhez drága fehérbort iszom, felköszöntöm magam, amiért a megtakarításaimat arra használom fel, hogy leszívatom és lefagyasztatom a petesejtjeimet, ha úgy vesszük, nyitok egy petesejt-számlát.
– Ez egy roppant nagyszerű lehetőség – folytatta az orvos. – A legoptimálisabb mindazok számára, akiknek nincs partnerük, vagy még nem akarnak gyereket.
– Ahogy mondja – feleltem. – Úgy terveztem, hogy rögtön a szabadságom után megcsináltatom az eljárást.
– Néhány év múlva pedig talán már a következő barátjával jön el hozzánk, és negyvenkét-negyvenhárom évesen is felhasználhatja majd a petesejteket – mondta, és tovább kopogott a billentyűzeten. – Roppant nagyszerű lehetőség.
Megpróbáltam elképzelni ezt a barátot, egy magas, szakállas férfit láttam magam előtt, aki itt ül majd velem a rendelőben néhány év múlva, az arcvonásait nem láttam tisztán, de úgy képzeltem, hogy lefelé menet átölel a felvonóban, és azt mondja: hát végül mégis szülők leszünk, Ida. Egyszer majd, gondoltam, miközben a nőgyógyászati vizsgálóágyon feküdtem, egyszer majd mégiscsak rendbe jön minden, a sok nős és elkötelezett, unalmas és unatkozó férfi után egyszer majd mégis működik a dolog; az a tény, hogy ott feküdtem, elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, egyszer majd igenis megtörténik, lesz majd egy férfi és egy gyerek, egyszerűen az, hogy ott voltam, és erre a lépésre készültem, magában hordozta annak ígéretét, hogy egyszer majd minden másképp lesz.
Az orvos a méhemet nézte az ultrahangkészüléken, és közben megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, építész vagyok, feleltem.
– Szóval szép házakat tervez – mondta.
– Nos, nagyjából igen – feleltem. – Egy nagy cégnél dolgozom, főleg középületeket meg ilyesmit tervezünk, városrendezéssel foglalkozunk – mondtam, és itt leállítottam magam, mielőtt elkezdtem volna hosszasan taglalni, hogy ki mit tervez, valahogy nem tűnt helyénvalónak, miközben ott feküdtem széttárt lábakkal, vaginámban a műszerrel. Amikor elindultam kifelé a vérvizsgálatra, az ultrahanggéltől még mindig nyirkos és hideg altesttel, az orvos utánam szólt, két hét múlva, miután megjöttek az eredmények, újra beszélünk, mondta, akkor majd eltervezzük, hogy mikor kezdünk, akkor majd eldől, hogy mikor kezdődik el minden.
Ellenőrzöm a telefonomat, nincs egyetlen svéd előhívószámú, nem fogadott hívásom sem. Kristoffer gyorsan hajt, élesen veszi a kanyarokat, enyhe hányingerem támad, igyekszem nem lenézni a lábamnál heverő, megkezdett Fantás üvegre és az üres chipses zacskóra. Kristoffer kissé meghízott, az arca kikerekedett, eltöprengek, hogy Oleával vajon suttyomban nem szoktak-e chipsezni és üdítőzni az autóban, amikor Marthe nincs velük. A karja napbarnított. Marthe azt írta, hogy nyár elején szép idő volt, többször is kimentek fürödni a szigetekre, most azonban már változó az időjárás, úgyhogy fürdőruhát és gyapjúpulóvert is hoztam magammal.
– Anya és Stein mikor érkezik? – kérdezem.
– Holnap – feleli Kristoffer. – De nem nagy baj, hogy ma este csak magunk leszünk. Marthe nincs valami jó formában.
– Hát ez szuper – mondom.
– Tudod, hogy van ez – feleli Kristoffer, és megvakarja a szakállát. – A hormonok.
Ezt úgy mondja, mintha magától értetődő volna, tudod, hogy van ez, pedig tisztában van azzal, hogy én nem tudhatom, de persze azt felelem:
– Hát igen. Szegény Marthe.
Keresztbe teszem a karomat, kezemmel megtapintom izzadt hónaljamat, remélem, nem bűzlök. Három éve, amióta együtt vannak, folyamatosan próbálkoznak. Marthe már kétszer elvetélt, és semmi másról nem képes beszélni, mindent tudok az egész ügyről, tudom, hogy mikor menstruál, és mikor van peteérése. Erről beszélünk, valahányszor csak találkozunk, akár ketten vagyunk, akár hármasban anyával, Marthe folyton sír és panaszkodik, ezt nem lehet kibírni, mondja, ő nem akar csak mostohaanya lenni, manapság már senki nem használja a „mostohaanya” kifejezést, Marthe, szól közbe anya, és megsimítja Marthe hátát, ezt ma már „bónuszanyának” nevezik, bónusz, feleli Marthe, kurvára nem bónusz, hogy a pasimnak van gyereke, nekem meg nincsen, meglásd, végül összejön majd, mondom erre én, és én is megsimítom a hátát; anya is, én is folyton azt hajtogatjuk, hogy végül sikerülni fog, minden alkalommal ezt mondjuk, de mikor, mikor, kiabálja Marthe.
Ebédszünetben néha beszélek a kollégáimnak a húgomról, aki halálra stresszeli magát amiatt, hogy nincs gyereke, nem tudom, hogy bírja ezt a folytonos próbálkozást, mondom, talán kezdhetünk mást is az életünkkel, mint hogy egy gyereken görcsöljünk az idők végezetéig. Amikor bekanyarodunk a nyaralóhoz, kiegyenesedem az ülésen.
– Lefestettétek a házat – jegyzem meg.
– Igen – mondja Kristoffer. – Pontosabban én festettem le, ha őszinték akarunk lenni. Szép lett, ugye?
– Igen – felelem. – Nagyon szép.
Fehérre festették, pedig a ház mindig is sárga volt, ez volt a sárga nyaraló, mindig így emlegettem, a sárga nyaraló, az a miénk. Most olyan, mint az összes többi ház a környéken, szokványos. Kristoffer kiveszi a táskámat a csomagtartóból. Magam is elbírom, mondom, én nem vagyok olyan, mint Marthe, aki mindenhez segítséget kér Kristoffertől, ő azonban csak legyint, ugyan már, mondja, és elindul vele. Olea előttünk szalad, felrohan a kővel szegélyezett murvás kerti úton. Olea mindig rohan, mintha mindenütt valami örömteli meglepetés várna rá. Gyerekkoromban a sövény sűrű, súlyos tujákból állt, de anya néhány évvel ezelőtt lecserélte jezsámenre, azt mondta, valami átláthatóbbat szeretne.
A lépcső tetején megjelenik Marthe, kimerültnek tűnik, az arcát dörzsölgeti. Rámosolygok.
– Hát elhoztátok Ida nénit – mondja, és megborzolja Olea haját. Olea elkapja a fejét, lerázza magáról a kezét, és továbbrohan. Marthe tudja, hogy ki nem állhatom, ha Ida néninek szólítanak, mégis ezt mondja. Erről a régi Elsa Beskow-gyerekkönyvek illusztrációi jutnak eszembe, az összeaszott, ráncos öreganyók. Megöleljük egymást.
– Szia – mondja Marthe.
– Szia, szívem – felelem. – Jó újra látni téged.
Marthénak finom, ismerős illata van, szinte olyan, mint a sajátom. A haja színe világosabb lett, kicsit természetellenesnek látszik, le is vágatta a haját, ez a frizura néhány évvel ezelőtt nagyon divatosnak számított.
– Szép – mondom, és megsimogatom a fejét.
– Tetszik? – kérdezi Marthe. – Szerintem kicsit túl szőke lett.
– Nem, nagyon jól áll. Szép vagy – mondom.
A többség szerint kettőnk közül én vagyok a szebb, mindig is ezt mondták, és Marthénak komplexusai vannak az orra és a melle miatt, úgyhogy mindig megörül, amikor azt mondom neki, hogy szép. Marthét könnyű boldoggá tenni, csak meg kell dicsérni egy kicsit. Kristoffer elmegy Olea után a ház mögé, Marthe és én bemegyünk. Az ajtó megnyikordul, odabent megcsap a nyaraló ismerős szaga, a hajdani nyarak, a régi faszerkezet illata.
– Készen állsz a nagy napra? – kérdezi Marthe, miközben becipelem a táskámat a kicsi hálófülkébe, ahol aludni szoktam.
– Többé-kevésbé – felelem. – De készen állok néhány pohár borra, ami azt illeti.
– Szerinted mondanunk kellene valamit? – kérdezi Marthe, és leül az ágyamra. – Mondjunk beszédet
vagy ilyesmi?
– Nem hinném, hogy szükséges – felelem. – De a biztonság kedvéért azért készültem valamivel.
– A mintagyerek – mondja Marthe, kicsit elhúzza a száját, aztán elmosolyodik. – Én nem bírtam ezzel
foglalkozni.
Leveszem a cipőmet, beleizzadt a lábam. Belém nyilall, amikor mintagyereknek nevez, pedig nem kellene, csak irigykedik.
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Ida sikeres építész, egyedül él, és rendszerint nős férfiakkal
keveredik inkább rövidebb mint hosszabb kalandokba. Egyre jobban
aggasztja, hogy szingli, és hogy elszalasztja az anyává válás
lehetőségét. Amikor betölti a negyvenet, úgy dönt,
lefagyasztatja a petesejtjeit arra az esetre, ha találkozik majd a
megfelelő társsal. A nagy elhatározást a tengerparti nyaralóban
akarja bejelenteni a családtagjainak, ahol összegyűlnek, hogy
megünnepeljék az anyja hatvanötödik születésnapját. Azonban
Marthe, a húga megelőzi, és egy sokkal jelentősebb hírrel áll
elő. Az idillinek induló nyaralás szép lassan kezd rémálomra
hasonlítani…
Marie Aubert regényében, akár egy
Dogma-filmben, egy diszfunkcionális család dinamikája, múltja és
jelene bontakozik ki néhány nap történéseibe sűrítve. A pörgős
és humoros elbeszélés pontos képet ad arról, milyen nehéz
másképp viselkedni, mint ahogyan a rég megszokott szerepek
diktálják. Nehéz, de talán nem lehetetlen.
Marie Aubert: Felnőtt emberek, Fordította Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 2021