Jennifer Weiner: Jókora nyár (részlet)
Kettesben maradtunk.
Érezni véltem, hogy más a levegő, valahogy változott az atmoszferikus nyomás a pillanat jelentőségétől. Nevezz meg öt láthatót. A frigó. A kezem az asztalon. A fekete ingblúzom. A rozsdamentes acél fagyasztó. Drue fényes haja. Orromban volt Josie tortájának illata, csoki, vaj, vanília, hallottam Izzyt és Iant huzakodni, hogy mit nézzenek, de mindezt nagyon-nagyon távolról. Mintha én és egykori baránőm valami buborékban lebegtünk volna együtt, elkülönülve a világtól.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
Drue levette a blézerét. Alatta elefántcsontszínű, hosszú ujjú, gyöngyház mandzsettagombos, elegáns, sálgalléros selyemblúzt viselt, gyönyörű szabású, magasított derekú, bő szárú sötétkék nadrágot. Parányi, csillogó gyémántokkal kirakott foglalatú gyöngy fülbevalót, tarkójára fésült laza kontyot. Munkaruha, így címkézné vélhetőleg, ha posztolná az Instagram-oldalán, ez lenne az általa rendszeresített Pénteki Cucc. Nem voltam kíváncsi Drue online jelenlétére meg IRL-jére, csakhogy nem volt egyszerű kikerülni. Főleg, amióta a The New York Times őt is megemlítette a közösségi médiát rátermetten használó, feltörekvő fiatal üzletasszonyokról közölt riportjában. „A fesztelen, mégis tárgyilagos stílusú, a filantrópiát vezetői és divattippekkel kiegyenlítetten vegyítő Drue Cavanaugh (Cavanaugh Vállalat) kötelező olvasmány annak az ambiciózus, fiatal nőnemzedéknek,
amely céljára törve az igényes megjelenéséből sem kíván engedni” – írta a cikk, egy reklámszakember dicséretét szó szerint idézve: „Drue üde, fiatal, közvetlen arca frissít fel egy régi, tekintélyes családi brandet.”
Drue kihúzott egy széket a konyhaasztal alól, és leült.
– Muszáj beszélnem veled.
Rámeredtem az asztal fölött.
– Szerintem nincs miről beszélnünk – jelentettem ki.
– Kérlek, Daphne – mondta. – Tudom, hogy dühös vagy még, de szánnál rám egy percet? Ha szépen kérlek?
Csak néztem rá, érzésem szerint nagyon hosszú ideig. Maradt hibátlan vonású, csillogó hajú, sikkes, gyönyörű, tipp-topp. Belém sajdult megint a régi sóvárgás, nem felejtettem el, milyen könnyedén vont a bűvkörébe azzal a hallgatólagos ígérettel, hogy ha szoros kapcsolatot ápolok vele, megteszem, amit elvár tőlem, ez a közelség felemelkedést hoz számomra; külsőm, egész lényem hozzá hasonlatossá válik, elérem ugyanezt a szépséget és a belőle sugárzó befolyást és önbizalmat is.
– Szépen kérlek… – ismételte Daphne, megbicsaklott a hangja.
Talán nincs is annyi önbizalma. Eltoltam magamtól az üres tányért. Nem akartam, de nem is bírtam volna enni egy falatot sem. Teljesen elment az étvágyam.
– Öt perc – mondtam kurtán. – Nem érek rá.
Drue keresztbe vetette a lábát, a villájával játszadozott.
– Adnál egy kis vizet?
Aha – gondoltam magamban, pohárért nyúlva. Kitikkadtam én is, de egy korty vizet sem voltam hajlandó együtt inni Drue-val, hiszen Perszephoné is megjárta, miután az alvilágban lenyelt egyetlen gránátalmamagot. Vizet iszunk, aztán kávét, aztán egy pohár bort, aztán megiszunk egy egész üveggel, én elhívom magamhoz. Ő töltöget, én kitálalom az összes titkomat, és akármit akar tőlem, megteszem. Éreztem a vonzerejét: rámenős, pont, mint ahogy a dagály húzza befelé az ember óceánszéli homokba plántált lábát.
Úgy csaptam le elé a vizespoharat, hogy kilöttyent.
– Miért jöttél ide?
Drue sóhajtott. A késő délutáni napsütésben még szebb volt, mint gimis korában, fényesre csiszolt gyöngyszem, de egyre fészkelődött, húzogatta a keze fejét a csípőjén, dobolt egyik lábával a padlón. Ideges – gondoltam. Aztán meg, hogy: Így a jó.
– Na?
Válasz helyett Drue felém nyújtotta a kezét, úgy tartotta, hogy okvetlenül lássam az ujján a hatalmas gyémántgyűrűt.
– Férjhez megyek – mondta. – Stuart Lowe-hoz.
Némán bámultam. Addig is tudtam erről. Nem kellett ahhoz követni Drue-t, elég volt csupán ebben a világban élni, ahol léteznek napilapok, pletykablogok meg People magazin: ezek nagy dobra verték Drue küszöbönálló esküvőjét. Tudtam, hogy menyasszony, hogy a jövendőbelije volt a sztárja az elmúlt szezonban a Csupa hajadon randishow-nak, amelynek keretében tizenkét héten keresztül tizennyolc arajelöltet abszolvál egy szem partiképes agglegény, járkál velük mindenféle lokálokba (amelyek zöme azért kerül képbe, mert kész promóciós díjat fizetni a csatornának), a végén két szerencsés hölgyre szűkítve a mezőnyt, akik egyikének megkéri a kezét a fináléban. Nyolc hónapja húzta fel Stuart Lowe a gyűrűt a „nyertese”, egy szőke, begyes, nyafka hangú, Corina Bailey nevű minnesotai dadus ujjára. Két hónap elteltével dobta a csajt, kijelentve, mégis a tantárs barátnőjébe szerelmes, aki nem más, mint Drue Lathrop Cavanaugh.
Szóval tudtam a dologról. Na de tőlem mit vár Drue? Kezdjek el lelkendezni? Sikítsak, ugrándozzak örömömben, mintha remekebb hírt nem is hallhatnék? Mintha barátnők volnánk még, és Drue számítana nekem?
– Gratulálok – mondtam színtelen hangon.
– Jaj – mondta Drue. Nyújtózott, hogy megérintse az
alkaromat. Elrántottam. – Jó látni, hogy milyen szépen alakulnak a dolgaid. Igazán.
Vállrándítással reagáltam.
– Hihetetlen, hogy Jessamyn Stanley követi a gimis örök barátnőmet – vetette be Drue.
Jessamyn Stanley plus size, tüsifrizurás fekete jógainstruktor, aki sportmelltartóban, jóganadrágban pózolt és olykor füvezett a kamera előtt, szöges ellentéteként az összes jógainstruktornak, akivel diétázós éveimben dolgom volt. Rettentően örültem, hogy megtaláltam őt, és a szintén plus size fekete atléta Mina Valeriót, aki ultramaratont futott olyan alkattal, mint az enyém, és ennél is jobban feldobott, hogy ők ketten viszontkövetnek engem.
– Sőt már Tess Holliday is! – folytatta Drue. – Meg Lola Dalton!
Tess Holiday vezető plus size modell; Lola Dalton komikus, aki retweetelte a videómat arról, hogy egy extra méretű nőnek a sportmelltartó beszerzése felvezető edzés az edzéshez.
– Hogy van Darshi? – kérdezte élénken, derűsen, mintha szoros hármast alkotnánk. Mintha annak idején nem Darshit gyötörte volna különös előszeretettel.
– Nagyon jól. Mindjárt kész a doktori disszertációja, végzős a Columbián. Egy fedél alatt lakunk.
– Hú, de remek!
– Mit akarsz, Drue? – Jólesett hallanom, hogy a tónusom barátságos, de tárgyszerű.
Megint húzogatni kezdte a keze fejét a csípőjén, a haját babrálta, felém tartva a gyűrűjét.
– Társaságot – mondta halkan. – Embereket az esküvőmön.
Fegyelmeztem magam, arcizmom sem rándult, mereven bámultam egy pontra épp Drue feje felett, amíg beszélt.
– A vőlegényem… barátkozó típus… vagy nyolc vőfélye lesz, én ezt a számot nem tudom hozni. Senkim sincs, de tényleg. – Elhalt a hangja. Zihált. Könnytől lett fényes a szeme.
Félrefordultam.
– Hát a borzadályos páros?
Drue ismerős mozdulatot tett, vagy tucatszor láttam tőle, mindig valami lovagját illetően: ez a legyintés annak szólt, hogy vége köztük mindennek. Kérdőn felvontam a szemöldököm, és addig bámultam rá, amíg elsóhajtotta:
– Ainsley Tokióban van valami állásügyben. Avery meg tesz rám.
Nem előzmény nélkül, nyilván – gondoltam, miközben Drue mélyeket lélegzett, nagyokat fújt.
– Nem voltam egy főnyeremény – mondta. – Pontosan tudom. És hiányoztál nekem. – Szeme csillogása őszintének hatott. – Soha nem lett aztán olyan barátnőm, mint te – kockáztatott meg egy mosolyt. Menten le is hervadt, olyan zordan néztem. Drue a padlóra meredt. – Az esküvőről mindenhol tudósítanak majd. Benne leszünk a Vogue-ban, a Town & Countryban, ha igaz, a Times rovatában is. És kiröhög mindenki, ha szálegyedül állítok oda. – A szeme megtelt könnyel.
– Senkid sincs? – hallottam a tulajdon számból.
– Van két unokanővérem, az egyik állapotos. – Kezével hatalmas hasat rajzolt a levegőbe. – Az esküvőre talán el sem jut. Az asszisztensem hajlandóságot mutatott. Stuartnak van lánytestvére. Hívtam egy lányt a főiskoláról, egy másikat a doktori iskoláról. Azt mondták, jó. Feltehetőleg, mert beígértem, hogy fizetem a repülőjegyüket.
Még sajnáljalak is? – gondoltam magamban. Drue, mintha meghallotta volna, istenigazából sírni kezdett.
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
A Jókora nyár ragyogó és szellemes detektívregény – a bonyolult női barátságok és a közösségi oldalakra kipakolt kirakatéletek buktatóinak meggyőző erejű tablója. Egyszersmind megható történet családról, útkeresésről, és arról, hogy mi számít igazán az ember életében.
Jennifer Weiner: Jókora nyár, Fordította N. Kiss Zsuzsa, Athenaeum Kiadó, 2021
