Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája (részlet)
Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája (részlet)
Két hónap múlva, egy szép reggel, Párizsba érve a postakocsin, Frédéric a Coq-Héron utcából azonnal Dambreuse-ékhez iparkodott.
A véletlen is kezére játszott. Roque bácsi még odahaza egy iratcsomót hozott neki, s kérte, adja át Dambreuse úrnak; s a küldeményhez hozzácsatolt egy lepecsételt levelet, amelyben ifjú földijét bemutatta a bankárnak.
Moreau-né csak csodálkozott a szomszéd úr barátságán, Frédéric meg iparkodott eltitkolni az örömét.
Dambreuse urat igazi nevén d’Ambreuse grófnak hívták volna, azonban 1825 óta elhagyogatta lassanként mind a rangját, mind a pártját, s a nagyiparral kezdett kacérkodni; s belesve minden hivatalba, belekapva minden vállalkozásba, kémlelve a jó alkalmat, furfangosan, mint egy görög, s mint egy auvergne-i, oly serényen, egész vagyont halmozott föl, amelyet tekintélyesnek állítottak; tisztje volt a Becsületrendnek, tagja az aube-i megyebizottságnak, képviselő, főrend is tán hamarosan, egy szép napon; s mivel szíves ember is volt, minden minisztert agyongyötört örökös segély-, kitüntetés- és trafikengedély-kérelmeivel: s amikor a kormánnyal egy kis haragszomrádot játszott, olyankor a balközép felé hajolt. Nejét, a szép Dambreuse-nét, idézték a divatlapok, s elnöknőjükké választották a jótékony egyletek. Hízelgett a herceg-nőknek, hogy a felső tízezer neheztelését lecsillapítsa, s elhitette e körökkel, hogy Dambreuse úr megjavulhat, s hasznos szolgálatokat is tehet.
Frédéric kissé zavarban volt, amikor feléjük igyekezett.
„Jobb lett volna frakkot vennem. Talán bálba is hívnak jövő héten? Mivel fogadnak majd vajon?”
De aztán nekibátorodott, amikor megint arra gondolt, hogy Dambreuse úr is csak polgár, s vígan ugrott a kocsiból az Anjou utca gyalogjárójára.
A külső kaput betaszítva, átment a palota udvarán, fölhaladt a följárón, és az előcsarnokba ért, amelyet színes márványkockák borítottak.
A ragyogó stukkófalakhoz dupla lépcső támaszkodott, rézpálcákkal lefeszített piros futószőnyeggel. A lépcső alján banánfa zöldellt, amelynek széles levelei a korlát bársonyára konyultak. Két bronzkarú gyertyatartóról porcelángömbök csüngtek láncokon; a nyitott fűtőtestekből nehéz levegő áradt; a csöndben csak egy nagy falióra ketyegése hallatszott, amely a csarnok másik végén, egy fegyvergyűjtemény alatt függött.
Valahol megszólalt egy csengő; az inas a vendéget egy kis szobába vezette, ahol Frédéric két pénzesládát s polcokat látott, telve dobozokkal. A szoba közepén Dambreuse úr írt, egy födeles íróasztalon.
Átnézte Roque úr levelét, fölvágta zsebkésével a vásznat, amely az iratokat tartalmazta, s vizsgálni kezdte mind, egymás után.
Messziről, cingár termete miatt, fiatalnak látszhatott még. De ritkuló fehér haja, sovány karja, satnya lába s főképp arca feltűnő halványsága hanyatló élet-erőre vallott. Zöldes színű szemében, amely az üvegnél is hidegebb volt, könyörtelen energia fénylett. Kiugró arccsontjai voltak s csomós erezetű keze.
Végre fölkelt a helyéről, s néhány kérdést intézett Frédérichez Nogent-ról, közös ismerőseikről, a fiatalember tanulmányairól; aztán elbocsátotta, udvariasan meghajolva. Frédéric most egy másik folyosón át az udvar végére jutott, közel a kocsiszínekhez.
A följárónál kék hintó állt, fekete ló volt eléje fogva. A kocsiajtó kicsapódott, hirtelen egy hölgy szállott föl, s a hintó tompa dübörgéssel gördült végig a homokon.
Frédéric vele egy időben, de más irányból ért a kapu alá. Mivel szűk volt a kijárat, várnia kellett egy percig. A hölgy még szólt a kapusnak, a kocsiablakon kihajolva. Frédéric csak a hátát látta, violaszín gallérjában. De azért benézett a hintóba is, amelyet kék színű ripsz bélelt, paszománnyal és selyemrojttal szegve. A hölgy ruhája egészen betöltötte; e kis pár názott kalitkából gyöngéd íriszillat áradt s az asszonyi finomságok részegítő lehelete. A kocsis elengedte a gyeplőt, a ló hirtelen súrolta a ház előtti sarokkövet, aztán egyszerre eltűnt minden.
Frédéric gyalog tért haza, keresztül a körutakon.
Sajnálta, hogy Dambreuse-nét nem figyelhette meg jobban.
A Montmartre utcán kissé túl kocsitorlódás volt; hátrafordult; s a túloldalon, vele szemben, ezt olvasta egy márványtáblán:
Két hónap múlva, egy szép reggel, Párizsba érve a postakocsin, Frédéric a Coq-Héron utcából azonnal Dambreuse-ékhez iparkodott.
A véletlen is kezére játszott. Roque bácsi még odahaza egy iratcsomót hozott neki, s kérte, adja át Dambreuse úrnak; s a küldeményhez hozzácsatolt egy lepecsételt levelet, amelyben ifjú földijét bemutatta a bankárnak.
Moreau-né csak csodálkozott a szomszéd úr barátságán, Frédéric meg iparkodott eltitkolni az örömét.
Dambreuse urat igazi nevén d’Ambreuse grófnak hívták volna, azonban 1825 óta elhagyogatta lassanként mind a rangját, mind a pártját, s a nagyiparral kezdett kacérkodni; s belesve minden hivatalba, belekapva minden vállalkozásba, kémlelve a jó alkalmat, furfangosan, mint egy görög, s mint egy auvergne-i, oly serényen, egész vagyont halmozott föl, amelyet tekintélyesnek állítottak; tisztje volt a Becsületrendnek, tagja az aube-i megyebizottságnak, képviselő, főrend is tán hamarosan, egy szép napon; s mivel szíves ember is volt, minden minisztert agyongyötört örökös segély-, kitüntetés- és trafikengedély-kérelmeivel: s amikor a kormánnyal egy kis haragszomrádot játszott, olyankor a balközép felé hajolt. Nejét, a szép Dambreuse-nét, idézték a divatlapok, s elnöknőjükké választották a jótékony egyletek. Hízelgett a herceg-nőknek, hogy a felső tízezer neheztelését lecsillapítsa, s elhitette e körökkel, hogy Dambreuse úr megjavulhat, s hasznos szolgálatokat is tehet.
Frédéric kissé zavarban volt, amikor feléjük igyekezett.
„Jobb lett volna frakkot vennem. Talán bálba is hívnak jövő héten? Mivel fogadnak majd vajon?”
De aztán nekibátorodott, amikor megint arra gondolt, hogy Dambreuse úr is csak polgár, s vígan ugrott a kocsiból az Anjou utca gyalogjárójára.
A külső kaput betaszítva, átment a palota udvarán, fölhaladt a följárón, és az előcsarnokba ért, amelyet színes márványkockák borítottak.
A ragyogó stukkófalakhoz dupla lépcső támaszkodott, rézpálcákkal lefeszített piros futószőnyeggel. A lépcső alján banánfa zöldellt, amelynek széles levelei a korlát bársonyára konyultak. Két bronzkarú gyertyatartóról porcelángömbök csüngtek láncokon; a nyitott fűtőtestekből nehéz levegő áradt; a csöndben csak egy nagy falióra ketyegése hallatszott, amely a csarnok másik végén, egy fegyvergyűjtemény alatt függött.
Valahol megszólalt egy csengő; az inas a vendéget egy kis szobába vezette, ahol Frédéric két pénzesládát s polcokat látott, telve dobozokkal. A szoba közepén Dambreuse úr írt, egy födeles íróasztalon.
Átnézte Roque úr levelét, fölvágta zsebkésével a vásznat, amely az iratokat tartalmazta, s vizsgálni kezdte mind, egymás után.
Messziről, cingár termete miatt, fiatalnak látszhatott még. De ritkuló fehér haja, sovány karja, satnya lába s főképp arca feltűnő halványsága hanyatló élet-erőre vallott. Zöldes színű szemében, amely az üvegnél is hidegebb volt, könyörtelen energia fénylett. Kiugró arccsontjai voltak s csomós erezetű keze.
Végre fölkelt a helyéről, s néhány kérdést intézett Frédérichez Nogent-ról, közös ismerőseikről, a fiatalember tanulmányairól; aztán elbocsátotta, udvariasan meghajolva. Frédéric most egy másik folyosón át az udvar végére jutott, közel a kocsiszínekhez.
A följárónál kék hintó állt, fekete ló volt eléje fogva. A kocsiajtó kicsapódott, hirtelen egy hölgy szállott föl, s a hintó tompa dübörgéssel gördült végig a homokon.
Frédéric vele egy időben, de más irányból ért a kapu alá. Mivel szűk volt a kijárat, várnia kellett egy percig. A hölgy még szólt a kapusnak, a kocsiablakon kihajolva. Frédéric csak a hátát látta, violaszín gallérjában. De azért benézett a hintóba is, amelyet kék színű ripsz bélelt, paszománnyal és selyemrojttal szegve. A hölgy ruhája egészen betöltötte; e kis pár názott kalitkából gyöngéd íriszillat áradt s az asszonyi finomságok részegítő lehelete. A kocsis elengedte a gyeplőt, a ló hirtelen súrolta a ház előtti sarokkövet, aztán egyszerre eltűnt minden.
Frédéric gyalog tért haza, keresztül a körutakon.
Sajnálta, hogy Dambreuse-nét nem figyelhette meg jobban.
A Montmartre utcán kissé túl kocsitorlódás volt; hátrafordult; s a túloldalon, vele szemben, ezt olvasta egy márványtáblán:
JACQUES ARNOUX
Hogyan hogy nem gondolt még Arnoux-néra? Deslauriers hibája volt, s már ment is a bolt felé, de nem nyitott be: várta, hogy Ő is megjelenjék.
A nagy, átlátszó üvegtáblák mögött apró szobrok, metszetek, rajzok, katalógusok s az Iparművészet számai hevertek hatásos elrendezésben; s a lap előfizetési ára az ajtón is olvasható volt, míg az ajtó közepén a kiadó monogramja ékeskedett. A falakon, odabenn, nagy, csillogó festmények függtek, a bolt mélyén meg két régi láda, megrakva porcelánnal, bronzzal s más csábító aprósággal; a kettő közt kis lépcső volt, fölül bársonyfüggönnyel; s egy régi meisseni csillár, a padló zöld szőnyege s egy berakott művű asztal inkább valami szalon képét, mintsem egy boltét mutatta.
Frédéric sokáig úgy tett, mintha a rajzokat nézné. Hosszú-hosszú habozás után mégiscsak benyitott a boltba.
Egy segéd félrevonta a függönyt, s azt felelte, hogy az úr csak öt órára lesz „az üzletben”. De hogyha átadhatja az üzenetét…
– Nem, majd inkább visszajövök – mondta szelíden Frédéric.
A következő napokon lakást kellett keresnie; s végül egy hotelszoba mellett döntött, a második emeleten, valahol a Saint-Hyacinthe utcában.
A hóna alatt új táskával ő is elment az egyetemre, a megnyitó előadásra. Egy nagy, kerek előadóteremben háromszáz fiatalember ült hajadonfőtt, s egy piros taláros öregúr monoton hangon magyarázott; a papiroson percegtek a tollak. Frédéric itt is megtalálta az osztálytermek poros szagát, viszontlátta a katedrát, s máris újra érezte a hajdani unalmat! Azért eljárt vagy két hétig. De még el se jutottak a harmadik paragrafusig, mikor máris elpártolt a Polgári Törvénykönyv-től, s abbahagyta az Institutiókat a Summa divisio iuris personarumnál.*
A várt élvezetek késtek; s miután végigolvasta egy kölcsönkönyvtár minden könyvét, látta a Louvre minden gyűjteményét, s bejárta a színházakat, egyszerre csak valami feneketlen tétlenségbe süppedt.
Ezer új s apró körülmény növelte a szomorúságát. Mosáskor meg kellett számolnia minden darab fehér-neműt, s el kellett viselnie a portást, ezt az ápoló formájú barmot, aki az ágyát vetette be reggel, morogva s tele pálinkabűzzel. A szobát is unta már, alabástrom ingaórájával. A falak is vékonyak voltak; hallotta, ha a diákok puncsot főztek, énekeltek, nevetgéltek odaát.
Magányába beleunva fölkereste egy régi társát, akit Baptiste Martinonnak hívtak; a Saint-Jacques utcában találta meg, egy polgári szálláson, magolva a perrendtartást, szénnel tömött kályhája előtt.
Vele szemben fiatal nő ült, csíkos gyapjúruhában, és harisnyát foltozott.
Martinon úgynevezett szép férfi volt: magas, jól táplált, szabályos arcú, kékes, kissé kidülledt szemmel; az apja, jómódú birtokos, állami szolgálatra szánta – s a fiú, komoly külsőre vágyva, máris körszakállt növesztett.
Mivel Frédéric bajainak semmi értelmes oka nem volt, s mivel nem hivatkozhatott semmiféle balszerencsére, Martinon föl nem foghatta, mért kesereg annyit a lét miatt. Ő bizony minden áldott reggel elmegy szépen az egyetemre, aztán a Luxembourg-ban sétál, este egy kis kávéházban megiszik egy kis csésze feketekávét, s évi ezerötszáz frank és e munkáslány szerelme teljesen kielégíti.
„Milyen boldog!” – szólt magában Frédéric.
Ugyancsak az egyetemen még egy barátságot kötött, az előkelő Cisy úrral, aki kényes modorával szinte kisasszonynak látszott.
Cisy úr sokat rajzolgatott, s szerette a gótikát. Több ízben együtt jártak csodájára a Sainte-Chapelle-nek és a Notre-Dame-nak. Csakhogy az ifjú patrícius finomsága igen szegényes értelmet takart. Minden dolog meglepte, a legkisebb tréfákon is torkaszakadtából nevetett, s olyan együgyűnek látszott, hogy Frédéric eleinte inkább afféle bohócnak, végül meg tökfilkónak tekintette.
Így hát nem volt senkije sem, akinek kiönthette volna a szívét, s még mindig várta Dambreuse-ék meghívását.
*Személyi jogok fő felosztása.
Fordította: Gyergyai Albert
Mikor Frédéric Moreau az ifjú jogászhallgató megpillantja a karcsú, igéző tekintetű, nála jó pár évvel idősebb Madame Arnoux-t, élethosszig tartó rajongás veszi kezdetét. Frédéric összebarátkozik a nő férjével, a sikeres üzletemberrel, Jacques Arnaux-val, így Madame Arnaux és a fiatalember útjai az évek során újra meg újra keresztezik egymást. Anyagi problémákon, politikai káoszon és megszámlálhatatlanul sok viszonyon át is a nő marad életének központi figurája és egyetlen szerelme. Az Érzelmek iskolája – Gustave Flaubert önéletrajzi elemektől sem mentes műve – a tizenkilencedik század egyik legnagyszerűbb francia nyelven írt regénye.
Az Athenaeum Kiadó 2021-ben útjára indított Érzelmes klasszikusok sorozatának célja, hogy – a tizenkilencedik és a huszadik század alkotásaival megszólítva a huszonegyedik század olvasóközönségét – korszakokon átívelő párbeszédet teremtsen olyan kérdések mentén, amelyeken az emberiség a kezdetek kezdete óta töpreng.
Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája, Fordította Gyergyai Albert, Athenaeum Kiadó, 2021
