Most
A
negyedik koktél jó ötletnek tűnt. És a frufru is, ha már itt
tartunk. E pillanatban azonban, a lakásom ajtajának zárjával
folytatott küzdelem kellős közepén, kezdem úgy érezni, hogy
reggelre meg fogom bánni azt az utolsó italt. És talán a frufrut
is. June felvilágosított, amikor ma beültem a székébe egy
hajvágásra, hogy a szakítós frufru szinte mindig rossz döntésnek
bizonyul. De nem June volt hivatalos a barátja aznap esti eljegyzési
partijára friss szingliként. Eljött hát a frufru ideje.
Nem
mintha még szerelmes lennék az exembe; nem vagyok. Sosem voltam.
Sebastian egy hangyányit sznob. Feltörekvő vállalati jogász, aki
egy órát sem bírt volna ki Chantal partiján anélkül, hogy ne
gúnyolódott volna a barátnőm kedvenc italán, vagy ne hivatkozott
volna valami pöffeszkedő cikkre a New York Timesból, ami szerint
az Aperol spritz „ideje lejárt”. Ehelyett úgy tett volna,
mintha a borlapot tanulmányozná, és olyan idegesítő kérdésekkel
bombázta volna a bárpultost, mint a terroár vagy a savasság,
végül a válaszoktól függetlenül úgyis a legdrágább vörösből
kért volna egy pohárral. Na nem azért, mintha olyan kivételes
ízléssel bírna, vagy annyit tudna a borokról, mert ez nem igaz.
Egyszerűen azért vesz drága cuccokat, hogy a kifinomultság
látszatát keltse.
Sebastian
és én hét hónapig voltunk együtt, ezzel elnyerve az eddigi
leghosszabb kapcsolatomnak járó elismerést. A végén
kijelentette, hogy nem igazán tudja, ki is vagyok valójában. És
tulajdonképpen mondott valamit.
Sebastian
előtt olyan pasikat választottam, akik szerettek szórakozni, és
nem zavarta őket, hogy lazán kezeljük a kapcsolatunkat. Amikor
találkoztam vele, úgy éreztem, hogy komoly felnőttnek lenni
annyit tesz, mint találni valakit, akivel végre komolyra
fordulhatnak a dolgok. Sebastian pedig épp beleillett ebbe a képbe.
Vonzó volt, művelt, sikeres, és a leereszkedő stílusa ellenére
bárkivel képes volt eltársalogni szinte bármiről. Mégis
nehezemre esett túl sok mindent megosztani vele magamról. Régen
megtanultam visszafogni az arra való furcsa hajlamomat, hogy a
véletlenszerű gondolatok csak úgy maguktól, szűrő nélkül
elhagyják a számat. Azt hittem, sikerült valódi esélyt adnom a
kapcsolatunknak, ám Sebastian idővel felismerte az iránta
tanúsított közönyömet, és igaza volt. Nem érdekelt igazán.
Egyikük sem érdekelt.
Csak
egyvalaki számított.
És
annak már régen vége.
Szóval
elszórakozom a férfiakkal, és tényleg nagyra értékelem, hogy a
szex némi kiutat jelent az elmém börtönéből. Szeretem
megnevettetni őket, szeretem a társaságukat, szeretem olykor
félretenni a vibrátoromat, de sosem kötődöm senkihez, és sosem
mélyülök el igazán semmiben.
Még
mindig a kulcsommal bénázok – most komolyan, valami nem stimmel a
zárammal? –, amikor rezegni kezd a telefonom a táskámban. Ami
különös. Senki nem hív ilyen későn. Igazság szerint soha nem
hív senki, Chantalt és a szüleimet leszámítva. Viszont Chantal
épp a saját partiján van, a szüleim pedig Prágában vakációznak,
és még nincsenek is ébren. A rezgés épp akkor marad abba, amikor
sikerül kinyitnom az ajtót, és beesek az aprócska, egyszobás
lakásomba. Belenézek a bejárat melletti tükörbe, és
észreveszem, hogy a rúzsom teljesen elkenődött, a frufrum viszont
észveszejtően jól fest. Bekaphatod, June.
Elkezdem
kikapcsolgatni az arany szandálom pántjait, sötét hajzuhatagom az
arcomba hullik, amikor újra megrezzen a mobilom. Előhalászom a
táskámból, és fél lábamon cipővel a kanapé felé botladozom,
miközben a homlokomat ráncolva fintorgok a kijelzőn felvillanó
„ismeretlen szám” feliratra. Valószínűleg téves hívás.
– Halló!
– szólok bele, ahogy lehajolok, hogy lehámozzam magamról a másik
szandált is.
–
Percyvel beszélek?
Olyan
hirtelen egyenesedek fel, hogy meg kell kapaszkodnom a kanapé
támlájában, nehogy elvágódjak. Percy. Ezen a néven már régóta
nem hív senki. Mostanában Persephone vagyok szinte mindenkinek.
Néha egyszerűen P. De sosem Percy. Nem voltam Percy már hosszú
évek óta.
– Halló…
Percy? – A hang mély és lágy. Ezt a hangot már több mint egy
évtizede nem hallottam, de olyan ismerős, hogy hirtelen
tizenháromnak érzem magam, aki 45 faktoros naptejben megfürödve a
dokknál ücsörög, és olcsó ponyvákat olvasgat. Azután tizenhat
vagyok, lehámozom magamról a ruháimat, hogy meztelenül és a
Kricsmiben eltöltött műszaktól ragacsosan belevethessem magam a
tóba. Majd tizenhét vagyok, és Sam ágyán, nedves fürdőruhában
heverészve bámulom hosszú ujját, ahogy végigsimít az
anatómia-tankönyve lapjain, amit a lábam mellett tanulmányoz.
Hirtelen forró vér tolul az arcomba, a szívem ütemes, szakadatlan
lüktetése berepeszti a dobhártyámat. Reszkető lélegzetet
veszek, majd görcsbe ránduló hasizmokkal lehuppanok a kanapéra.
– Igen
– sikerül kinyögnöm, mire a vonal másik végén lévő valaki
megereszt egy hosszú, megkönnyebbült sóhajt.
–
Charlie vagyok.
Charlie.
Nem
Sam.
Charlie.
A rossz testvér.
–
Charles Florek – teszi hozzá, és belekezd a
magyarázatba, hogyan nyomozta ki a telefonszámomat (valami barátom
barátjáról beszél, és egy ismerősről a magazinnál, ahol
dolgozom), de alig figyelek rá.
–
Charlie? – vágok a szavába. A hangom élesen
és feszülten cseng; egy rész spritz, két rész döbbenet. Vagy
talán az egész totális csalódottság. Mert ez a hang nem Samhez
tartozik.
Hát
persze hogy nem.
– Tudom,
tudom. Rég volt már. Jó ég, nem is tudom, mennyi idő telt el –
mondja, és úgy hangzik, mint egy bocsánatkérés.
Én
viszont tudom. Pontosan tudom, hogy mennyi idő. Számontartom.
Tizenkét
év telt el, mióta utoljára láttam Charlie-t. Tizenkét év az óta
a katasztrofális hálaadás-hétvége óta, amikor minden elromlott
Sam és köztem. Amikor mindent tönkretettem.
Egykor
számoltam a napokat, amíg a családom végre felutazott a
bungalóba, és újra láthattam Samet. Most már csupán egy
fájdalmas emlék, amit mélyen magamba temettem.
Azt
is tudom, hogy több évet töltöttem Sam nélkül, mint vele. Azon
a hálaadáson, ami pontosan hét évvel az utolsó beszélgetésünk
után történt, pánikrohamot kaptam. Hosszú idő óta az elsőt.
Azután belefojtottam a bánatomat másfél üveg rozéba.
Meghatározó pillanat volt: hivatalosan is több évet voltam
nélküle, mint amennyit együtt töltöttünk a tónál. Levegő
után kapkodva bőgtem a fürdőszoba csempéjén, amíg el nem
ájultam a kimerültségtől. Chantal másnap átjött egy adag
zsíros gyorskajával, hátrafogta a hajamat, miközben könnyek
patakzottak az arcomon, és kidobtam a taccsot, s mindent bevallottam
neki.
– Egy
örökkévalóság óta – mondom Charlie-nak.
– Tudom.
És ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak – feleli. Annyira
hasonlít a hangja Samére, hogy az már fáj, mintha egy hatalmas
tésztagombóc szorult volna a torkomba. Emlékszem, hogy amikor
tizennégy évesek voltunk, szinte lehetetlen volt megkülönböztetni
őket a telefonban. És arra is emlékszem, hogy más dolgokat is
észrevettem Samen azon a nyáron.
– Ide
hallgass, Pers. Híreim vannak – kezdi, ugyanazt a nevet használva,
amin egykor szólított, de sokkal komolyabb hangot megütve, mint az
a Charlie, akit valaha ismertem. Hallom, ahogy az orrán keresztül
szívja be a levegőt. – Anya itt hagyott minket pár nappal
ezelőtt, és én… nos, úgy gondoltam, hogy tudni akarnád.
A
szavai cunamiként csapódnak nekem, alig tudom felfogni őket. Sue
meghalt? Sue olyan fiatal volt…
Csupán
annyit tudok kinyögni érdes hangon:
–
Micsoda?
Charlie
hangja kimerülten cseng, ahogy válaszol.
– Rák.
Pár éve már küzdött vele. Persze nagyon megrázott bennünket,
de már elege volt a betegségből, érted?
Nem
először érzem azt, mintha valaki ellopta volna az életem
forgatókönyvét, és teljesen elbaltázta volna. Lehetetlennek
tűnik, hogy Sue beteg volt. Sue, a széles mosolyával, farmer
forrónadrágjával és vakítóan szőke lófarkával. Sue, aki a
világ legistenibb pirogját sütötte. Sue, aki lányaként bánt
velem. Sue, akiből az álmaimban egy napon az anyósom vált. Sue,
aki évekig betegeskedett, anélkül hogy tudtam volna róla. Tudnom
kellett volna. Mellette kellett volna lennem.
–
Annyira, de annyira sajnálom – fogok bele. –
Én… nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Az anyukád… ő… –
Úgy habogok, mintha kezdeném elveszíteni a fejem. Hallom a
hangomon.
Szedd
össze magad – mondom magamnak. – Réges-régen eljátszottál
minden jogot Sue-hoz. Nem szabad összeomlanod.
Felrémlik
bennem, hogy Sue egyedül felnevelt két fiút, miközben a Kricsmit
vezette, és az első alkalom, amikor találkoztam vele. Átjött a
bungalónkba, meggyőzni a nála sokkal idősebb szüleimet, hogy Sam
jó gyerek, és biztosítsa őket arról, hogy rajtunk tartja majd a
szemét. Eszembe jut, amikor megtanított, hogyan tartsak három
tányért egyszerre, és amikor arra biztatott, ne hagyjam, hogy
bármelyik fiú semmibe vegyen, beleértve a saját két fiát is.
– Ő
volt… minden – nyögöm ki. – Olyan csodálatos anya volt.
– Igen,
az. És tudom, hogy milyen sokat jelentett neked, amikor még
gyerekek voltunk. Ezért is kereslek – mondja Charlie tétován. –
Vasárnap lesz a temetése. Tudom, hogy rengeteg idő eltelt azóta,
de szerintem ott kellene lenned. Eljössz?
Rengeteg
idő? Tizenkét év. Tizenkét éve, hogy utoljára megtettem az utat
északra, arra a helyre, ami sokkal inkább az otthonom volt, mint
bármi más a világon. Tizenkét éve, hogy fejjel előre belevettem
magam a tóba. Tizenkét éve, hogy az életem csúfosan letért a
helyes útról. Tizenkét éve, hogy utoljára láttam Samet.
De
csupán egyetlen válasz létezik.
– Persze hogy elmegyek.
