Martin Michael Driessen: Isten apja (részlet)
Az égben, mely az imént még kék volt és felhőtlen Mózes (egy pásztor) feje felett, hirtelen tüzes örvény támadt, és felszippantotta őt, de nem égette meg; most pedig ott találta magát egy lépcső fokain.
Nem tudta, kinek a házában van, és azt sem, hogy miért. A hóna alá szorított kőtáblákra nézett, amelyek még mindig nem voltak megírva.
Szakasztott úgy fest, mint jobb napjaiban Isten, gondolta Bartje. Ez a tartás, ez a termet, és hozzá micsoda szakáll… Egy ilyen tekintélyes férfi ugyancsak jól mutatna a ház uraként; egy ereje teljében lévő, hófehér pásztorköntösbe burkolt pátriárka. Bartje szemérmes mozdulattal tenyerébe rejtette a bajuszát.
– Könnyen idetalált? Parancsol egy kis fánkos rétest? – kérdezte.
Mózes összevonta a szemöldökét. – Köszönöm, nem kérek. A törvényt keresem. Talán te útba tudsz igazítani, uram.
Bartje zokogva megfordult, és a terráriumhoz vezette a férfit.
A látogató sokáig állt a kristálytartály fölött, és hallgatta a zavaros beszámolót, amellyel Bartje szolgált. Ha ez igaz, akkor az azt jelenti, hogy ő, Mózes álmában jelent meg Istennek.
– Akarja látni? – kérdezte Bartje. – Úgy sejtem, Önre hallgatna.
Mózes hárítólag felemelte jobb kezét, mire Bartje önkéntelenül térdre esett. – Az Úr égő csipkebokorban jelent meg nekem, és felhőbe burkolózott, amikor a Sínai hegyén szólt hozzám. Hogy is lehetnék oly vakmerő, hogy az Ő orcájára vessem a pillantásom?
– Tényleg nagyon beteg – suttogta Bartje.
– Asszony! Képtelenség, amit mondasz. Az Úr mindenható, és nincs benne fogyatkozás. De lehet – folytatta Mózes némi gondolkodás után –, hogy éppen rossz napja van. Azt mondtad, szent iratok vannak a pulpitusán. Talán magam is megtalálom, amit keresek. Az Úr ugyanis azt parancsolta, hogy várjak a táblákkal a Sínai tetején, mert jegyzőkönyvbe kell venni egy új szövetséget. De már nagyon fáradt voltam, és elnyomott az álom. Akkor küldte a tűztölcsért, ami idehozott. Talán jobban tesszük, ha nem zavarjuk Őt. Láthatnám azokat az iratokat?
A házvezetőnő örömest szolgálatára állt a férfinak, és elkísérte a pulpitushoz. Egymás hegyén-hátán hevertek rajta Isten jegyzetei, amiket az emberiség szent könyveihez készített.
Mózes türelmetlenül tolta félre a temérdek szanszkritot, majd nagy megindultsággal felkiáltott: – Dicsértessék az Úr! Amit kerestem, megtaláltam. Halld, asszony! Halld velem az Igét!
Felütötte az első oldalt, és érces, zengő hangján olvasni kezdett: – „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság…” Szóval így történt.
Bartje, akinek egészen más emlékei voltak Isten próbálkozásairól, óvatosan megjegyezte: – Meg kell hagyni, Adonáj úrnak mindig is jó tolla volt.
– Hogy jó-e? Bámulatos! Minden szó a helyén. „És nevezé Isten a mennyezetet égnek…” Vagy tessék… várj csak, ezt mindig tudni akartam…
Mózes érthető kíváncsisággal lapozta fel a saját családfáját, és napbarnított mutatóujját végighúzta a nevek lajstromán. – Amrám, Kéhát, Lévi. Ábrahám és Sára, aki a nővére volt… Várjunk csak, azt mondja: Sérug. Sérug? Én úgy tudtam, Joktán. Ki hitte volna, hogy…
Sugárzó szemmel nézett fel. Sötétbarna szeme volt, amely csak úgy izzott a tűztől és az akaraterőtől. Bartje ismét úgy esett térdre, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
– Muszáj jegyzetelnem. Van kéznél vésőd meg kalapácsod?
– Kalapács… az még csak akad a háznál – dadogta, és felvette a kalapácsot.
– Véső nincs? – kérdezte Mózes, és az írópultra tette a kőtáblákat. – Vésőre is szükségem van. – A pulpitus fölé hajolt, és hol a nagy halom teleírt papirosra nézett, hol a két táblájára.
– Még ha mindkét oldalára is… – motyogta. – Talán elég lesz a legfontosabbat. A Parancsolatokat.
Martin Michael Driessen: Isten apja, Fordította Fenyves Miklós, Budapest, Gondolat Kiadó, 2025
