Walter McClintock: Régi Északi Ösvény (részlet)
Az egykori erős feketelábú, vagy saját nyelvükön szikszika indián szövetséget az algonkin eredetű északi feketelábúak, kainák és pekunik alkották. Bár közös nyelvet beszéltek, hasonlóak voltak a szokásaik, és házasságok révén szoros rokoni szálak kötötték össze őket, a három altörzs független volt egymástól. Megvolt mindegyiknek a saját Naptánca, tanácsa és nagyfőnöke. Amikor a fehérek mind Kanadában, mind az Egyesült Amerikai Államokban leszűkítette a feketelábúak – a nyugati 105. hosszúsági körtől a Sziklás-hegységig terjedő, valamint az albertai Észek-Saskatchewan folyótól a montanai Yellowstone folyóig tartó – nomád életterét, állandó településeiket a korábbi, hagyományos szállásterületeik vidéken állították fel. Így a kainák és az északi feketelábúak jelenlegi rezervátumai a kanadai Alberta tartományban ugyanazon folyók mellett fekszenek, ahol apáik is táboroztak egykor. A pekunik északi bandái Albertában, a déliek pedig Északnyugat-Montanában élnek.
A feketelábúakkal való beszélgetéseim során a lehető legmegbízhatóbb forrásokból azt tudtam meg a saját törzsi nevükről, hogy az ősi időkből származik, amikor jelenlegi területeiktől még északabbra éltek, ahol a sötét, termékeny talaj minduntalan elszínezte a mokaszinjaikat, amiért aztán szikszikának vagyis fekete mokaszinoknak nevezték el magukat.
Ők voltak az összes síksági nép közül a legagresszívebb, a legharciasabb. Állandóan háborúban álltak a varjakkal, a sziúkkal, a sájenekkel, az asszinibojnokkal, a sosonokkal, a kutenájokkal és a laposfejűekkel. Harci társaságaik gyakran kerültek összeütközésbe a Régi Északi Ösvény mentén. A feketelábúak azt mesélik, hogy a varjú törzs egykor a Sziklás-hegység keleti lejtői mentén vándorolt, ám fokozatosan délkelet, a mai varjú rezervátum felé szorították őket. Lewis és Clark naplója az egyetlen törzsként emeli ki a feketelábúakat, mint akik ellen az expedíció kénytelen volt használni a tűzfegyvereit.
1832-ben Catlin így írt a síksági indiánokról: „A Missouri fölött élő indián törzsek vitathatatlanul a legjobb megjelenésűek, a legszebb öltözetűek és legjobban felszereltek. Bölénnyel, vadlóval bővelkedő vidéken laknak, ami szép és könnyű életet biztosít számukra. A klíma kellemes, minek következtében egészségesek, és sokáig élnek, ők a legfüggetlenebb és legboldogabb indiánok, akikkel valaha találkoztam. Teljességgel a természetes vadság állapotában leledzenek, ebből következik, hogy festőien jó megjelenésűek. A világon semmi sem szárnyalja túl szépségben és fenségben néhány játékukat, mulatságukat és parádéjukat. Utazásaim során több mint megerősödött bennem az előzetes elképzelésem, miszerint az indiánok tiszták, elegánsak mind ruházkodásukban, mind viselkedésükben, ugyanakkor képesek kiélvezni az életet a legtökéletesebb nagyszerűségében. A számos törzs közül talán a varjú és a feketelábú áll az első két helyen. Senki fel nem foghatja azt a gazdagságot és eleganciát (valamint ízlést), amivel ezen emberek közül néhányan öltözködnek, anélkül, hogy saját környezetükben látná őket.
Zsákmány- és kalandkereséseik során a feketelábúak hatalmas távolságokat tesznek meg. Ők a legmerészebbek és leginkább vállalkozó kedvűek a síksági népek közt. Felfedező útjaik a Régi Északi Ösvényt követték a távoli északi vidékekre, valamint le, délre Mexikó felé.
Mackenzie 1800-as jelentéséből tudjuk, hogy ezeket a messzi expedíciókat már lóháton tették meg: „Lovakkal kereskednek, hátukon megjárják Mexikót, és onnan eljutnak a sík délkeleti vidékekre is.” Megesett, hogy évek teltek el míg egy expedíció visszatért. Zsákmányolt holmikat viseltek, és győzelmi dalt énekeltek. Főnökeik bátorságáról és csodálatos tetteikről számoltak be. Mindez arra késztette a fiatal harcosokat, hogy a nyomdokaikba lépjenek, és ha lehetséges, felülmúlják hőstetteiket.
Fordította: Sipos Péter
A pittsburghi születésű Walter McClintock (1874-1946) az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálata expedíciójának fotósaként, 1896-ban Északnyugat-Montanába utazott. Az út során összebarátkozott az expedíció feketelábú indián felderítőjével, William Jacksonnal, vagyis Siksikakoannal (Feketelábú Ember). Munkájuk végeztével Siksikakoan meghívta McClintockot a Feketelábú Rezervátumba. Itt Őrült Kutya, az egyik főnök, a Naptánc-szertartás medicinás embere fiává fogadta, és McClintock az elkövetkező négy évet a feketelábú indiánok rezervátumában töltötte, mint a törzs megbecsült tagja.
Walter McClintock 1910-ben íródott műve tökéletesen beleillik a Konkrét Könyvek kiadó autentikus, indián tematikájú sorozatába. A síksági indiánok kultúrája, az Indián farkaskölyök, a Nagyanyáink útján, a Szilaj Ló és a Jó csere, rossz csere után íme a Régi Északi Ösvény, amelynek a fókuszában az 1900-as évek fordulóján élő feketelábúak állnak.
Walter McClintock: Régi Északi Ösvény. A feketelábú indiánok legendái, hitvilága és szertartásai, Fordította Sipos Péter, Konkrét Könyvek, 2025
