Andreas Reckwitz: A szingularitások társadalma

A szingularitások társadalma. A modernitás szerkezetváltozása (részlet)

A magasan képzett munkával járó feszültségmezők: a művészdilemma és a szupersztár-gazdaság között

 

 

[…]

Az ipari teljesítményre épülő társadalom igazságosság-normái szempontjából a teljesítés- és szupersztár-gazdaság a szinguláris teljesítések túlzottnak látszó jutalmazásával zavarónak vagy akár botrányosnak is tűnhet, mégpedig három (részben már említett) okból: először, különböző egyének azonos formális képzettségük ellenére is (például egyazon szakma képviselőiként, mint informatikusok, ügyvédek, újságírók, építészek, művészek) most durván eltérő piaci sikert könyvelhetnek el. Ebből státuszinkonzisztencia adódhat, egyeseknek például kisebb a jövedelmük, mint amekkora a státuszukból következne. Másodszor megbomlik az összhang a munka sikeressége és az objektív munkabefektetés (munkaórák, erőkifejtés) között. Kissé eltúlozva: akinek tehetsége (kiemelkedő potenciálja és kompetenciái) és szerencséje (rátalál a megfelelő piaci résre) van, könnyen túlszárnyalhatja más, úgyszintén keményen dolgozó társát. Végül és harmadszor: a semleges megfigyelő számára úgy tűnik, mintha a szingularitások gazdaságában a teljesítésben meglevő csupán fokozati s emiatt kicsinek látszó különbségek a nyertesek és vesztesek közötti abszolút, minőségi polaritásba csapnának át.

Csakhogy: az, hogy a szingularitások gazdasága a teljesítés sikerességére épül, belső logikáját tekintve teljesen következetes.[1] Döntő, hogy a teljesítésnél, a teljesítménytől eltérően, közönség-relációról van szó. A közönség szemében viszont az A és B közötti, semleges szempontból pusztán fokozati különbségek éppen hogy nem fokozatiak, hanem az egészet érintik, s emiatt döntenek értékről és érzelmi érintettségről. A közönség számára csakis a teljesítés szingularitása érdekes, a formális képzettség vagy a munkaráfordítás ebből a szempontból mellékes. A megítélésnek ez a logikája különösen jól szemléltethető a művészeti terület szélsőséges példáján. A racionális teljesítménylogika keretében az olyan nagyra becsült művészek, mint Wolfgang Amadeus Mozart, Gustave Flaubert, Michelangelo Antonioni, Neo Rauch vagy Jonathan Franzen, illetve sok másik, szupersztárrá nem vált zeneszerző, író, filmrendező és festő művei közötti különbségek talán csupán fokozatiak. A szingularitások logikájának szempontjából viszont a szupersztárok művei esetében az érzelmek megragadására való képességük és elbűvölő hatásuk olyan alapvetően más és a többi műnél nagyobb, hogy ebből joggal származik a közönség figyelmének és elismerésének szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása. A szingularitások figyelemfelhívó és értékelő logikáján ezzel szertefoszlik mindenfajta, a feltételek vagy a ráfordítás igazságosságára vonatkozó elképzelés.[2]

A szupersztár-gazdaság következményekkel jár az érzelmek és indulatok szerkezetére nézve. Bár gyakran és joggal emelik ki a szingularisztikus munkakultúra pozitív érzelmi töltését, azaz azt, hogy előmozdítja az alkotó munka és a projektek intenzitása által kiváltott lelkesedést és önmegvalósítást, mindazonáltal a teljesítésre épülő gazdaság kiszámíthatatlansága és az aszimmetrikus eloszlásra való hajlama olyan negatív vagy ambivalens érzelmeket is megerősít, amelyeket a klasszikus teljesítménygazdaság sokkal kevésbé táplált: a saját sikerünkkel kapcsolatos hiúságot és a másik sikerével szembeni irigységet, a kisebbrendűségi érzést, valamint azt a benyomást, hogy nincs kellő elismerésben részünk vagy teljesen kudarcot vallottunk.[3] A csalódottság lehetőségét a késő modernitás munkavilágában az is erősíti, hogy a klasszikus teljesítménykövetelményeket még korántsem helyezték hatályon kívülre. Így például a saját kompetenciáinkon, profilunkon és potenciálunkon folytatott munka mint szingularizációs követelmény rendkívül összetett teljesítmény, amelyet a munkavégző szubjektumtól mint én-optimalizációt várnak el. Azt sejtetve, hogy aki tökéletesebben dolgozik a saját egyediségén, az ennek megfelelő elismeréssel számolhat. A teljesítésgazdaságban azonban erre nincsen garancia, annál is kevésbé, mert mind több munkavégző szubjektum csiszolgatja a saját szakmai szingularitását, és emiatt a teljesítéssel összefüggő versengés is keményebb.[…]

 

[1] Lásd e jelenség pontosabb elemzésére és az ettől eltérő értelmezésekre Menger: Creativity, 142skk; uő: La différence, la concurrence et la disproportion. Sociologie du travail créateur, Paris, 2014. Egy másik, érdekes szemszögből vizsgálja az egyediség logikájának és igazságosságának kérdését Gerald Raunig, Franz Kafka Josephine, az énekesnő avagy az egerek népe című művére utalva, lásd Gerald Raunig: Fabriken des Wissens, Zürich, 2012, 7skk.

[2] Ez mutatkozik meg például abban, hogy immár tanároknál is beszélhetünk „lelkesítő” oktatásról, s csak bizonyos IT-termékek „tapintanak érzékeny pontra”.

[3] A hiúság szociológiáját eddig még nem dolgozták ki, így leginkább a narcizmusra vonatkozó munkákra gondolhatunk, amelyek azonban hajlanak a patologizálásra, lásd például klasszikus megfogalmazásban Christopher Lasch: Az önimádat társadalma [1973], Budapest, 1996. Az irigység történeti vizsgálatát is méltatlanul elhanyagolták, ezzel szemben lásd Frank Nullmeier: Politische Theorie des Sozialstaats, Frankfurt am Main, 2000. A kudarchoz lásd Matthias Junge – Götz Lechner (szerk.): Scheitern. Aspekte eines sozialen Phänomens, Wiesbaden, 2004.

 

Fordította: Berényi Gábor

 

A különleges a nyerő, az egyedit díjazzák, az általános és szabványosított pedig hasznos ugyan, de visszaszorul. Az átlagember átlagos életével a konformitás gyanújába keveredik, az új mércét az autentikus alanyok jelentik, eredeti érdeklődéssel és gondosan összeállított életrajzzal, miként az egyedi áruk és események, közösségek és városok is. A késő modern társadalmak az egyediséget ünneplik.

A 2019-ben Leibniz-díjjal kitüntetett szociológus és kultúrteoretikus, Andreas Reckwitz azt a szingularizációs folyamatot vizsgálja, amely a 21. század elején zajlik a gazdaságban, a munka világában, a digitális technológiában, az életmódban és a politikában. A modernitás elméletét továbbfejlesztve megmutatja, hogy ez a folyamat milyen szorosan összefonódik a társadalom kulturális átalakulásával, milyen ellentmondásos dinamikával tűnik ki, és mik a hátrányai. A szingularitások társadalma ugyanis nemcsak ragyogó győzteseket ismer, hanem saját egyenlőtlenségeit, paradoxonjait és veszteseit is előállítja. „Ha meg szeretnénk tudni, milyen világban élünk, forduljunk Reckwitzhez” – írják joggal az utóbbi évtized egyik leginspirálóbb, egyúttal sokat vitatott társadalomelméleti szerzőjéről.

Reckwitz, Andreas: A szingularitások társadalma. A modernitás szerkezetváltozása. Fordította Berényi Gábor, Gondolat Kiadó, Budapest, 2026

https://gondolatkiado.hu