Michel Foucault: A szubjektum hermeneutikája (részlet)
A szubjektum hermeneutikája. Előadások a Collège de France-ban (1981–1982) (részlet)
Az 1982. január 13-i előadás • Első óra
[…]
Összegzés gyanánt három rövid gondolatot említek még a szöveg végkifejletében, melyek a kifejtés takarékossága miatt mellékesnek vagy viszonylag jelentéktelennek tűnhetnek, szerintem viszont történetileg nagyon is jelentősek. Onnantól fogva, hogy az öngondozásnak a lélekre mint szubjektumra kell irányulnia, az önmagunkra viselt gond világosan elkülöníthető három másfajta cselekvéstől, amelyet (legalábbis első pillantásra) az öngondozás körébe sorolnánk: elválik attól, amit az orvos, a gazda és végül a szerelmes csinál.[1] Először az orvos. Amikor az orvos, aki ismeri a gyógyítás művészetét, tud diagnózist felállítani, orvosságot felírni, betegségeket gyógyítani, megbetegszik és mindezt magára alkalmazza, mondhatjuk- e, hogy akkor ő törődik önmagával? A válasz természetesen nem. Mert mivel is törődik, amikor megvizsgálja magát, megállapítja, milyen betegségben szenved, és diétára fogja magát? Abban az értelemben, ahogy az előbb mondtuk, nem önmagával: vagyis nem önmagával mint lélekkel, mint lélekszubjektummal. Ilyenkor a testével törődik, azzal, amit használ. A testével törődik, és nem önmagával. Tehát célját, tárgyát és természetét illetően is az orvos tekhnéjének, aki magára alkalmazza a tudását, különböznie kell attól a tekhnétől, amely az egyén számára lehetővé teszi, hogy magával törődjön, vagyis a lelkének mint szubjektumnak viselje a gondját. Ez az első megkülönböztetés. A második különbség: az üzleti ügyek. Amikor egy jó családfő, egy jó gazda a javairól és a vagyonáról gondoskodik, azon fáradozik, hogy megsokszorozza a javait, törődik a családjával, akkor önmagának viseli-e gondját? Felesleges a szót szaporítani, ugyanaz az érv: a javaival törődik, azzal, amije van, és nem önmagával. Harmadszor pedig, mondhatjuk-e az Alkibiadész körül sündörgőkről, hogy magával Alkibiadésszel törődnek? A viselkedésük egyértelműen bizonyítja, hogy nem, nem Alkibiadészre van gondjuk, csupán a testére és testének szépségére, hiszen mikor elhervad ifjúságának virága, és már nem olyan kívánatos többé, menten odébbállnak. Alkibiadésszel magával törődni szigorú értelemben azt jelenti, hogy nem a testével, hanem a lelkével törődni, a lelkével mint cselekvő szubjektummal, aki képes jól használni a testét, az adottságait, a képességeit. Látjuk már, a tény, hogy Szókratész kivárta, amíg Alkibiadész eléri a felnőttkort, tovatűnik ragyogó ifjúsága, és csak ekkor szólította meg, jól mutatja, mire van gondja Szókratésznak: szemben az Alkibiadészt üldöző szerelmesekkel ő magával Alkibiadésszel törődik, a lelkével, az ő cselekvő lélekszubjektumával. Pontosabban fogalmazva, Szókratész arra visel gondot, hogy miképpen tudja majd Alkibiadész a legjobban önmaga gondját viselni.
Azt hiszem (ezt érdemes megjegyezni), mindez kijelöli és meghatározza, hol van a helye a mesternek az epimeleia heautu (az öngondozás) kibontakozásában. Hiszen az öngondozásnak, látni fogjuk, mindig szüksége van arra, hogy valaki máshoz mérje magát, s ez a másvalaki lesz a mester.[2] Nem lehet gondját viselni önmagunknak anélkül, hogy közben ne viszonyulnánk a mesterhez, nincs öngondozás a mester jelenléte nélkül. A mester pozícióját pedig az tűzi ki, amire neki van gondja; a mester annak viseli gondját, miképpen viseli gondját önmagának az általa vezetett személy. Eltérően az orvostól vagy a családfőtől, nem a testre és nem a vagyonra van gondja. Eltérően a tanítótól is, nem arra van gondja, hogy az általa irányított képességeit fejlessze, nem azon fáradozik, hogy megtanítsa beszélni, nem azon töri magát, hogy megtanítsa fölébe kerekedni másoknak stb. Mester az lesz, akinek arra a gondra van gondja, mellyel a szubjektum viseltetik maga iránt, és aki a tanítványa iránti szerelemben annak lehetőségét látja meg, hogy gondjába vegye azt a gondot, melyet a tanítvány önmaga iránt visel. Az érdek nélküli szeretetében annak a gondnak az elvét és modelljét testesíti meg, amellyel a fiúnak önmaga mint szubjektum iránt kell viseltetnie. Azért időztem el ilyen hosszan ennél a három példánál, az orvos, a családfő és a szerető példájánál, és azért emeltem ki a szűkszavú, tömör megfogalmazás ellenére is a szövegből ezt a három rövid gondolatot, melyek inkább csak átvezetnek a további fejtegetésekhez, mert az hiszem, az általuk felvetett problémáknak még komoly jelentősége lesz az öngondozásnak és technikáinak további történetében.
Először is, látni fogják, hogy állandóan visszatér majd az öngondozás és az orvoslás, az önmagunkra viselt gond és a testről való gondoskodás, az öngondozás és a diéta, vagy mondjuk így: az öngondozás és a dietetika viszonyának témája. S míg Platón azt hangsúlyozza, hogy dietetika és öngondozás a természetükből eredően radikálisan különböznek egymástól, az öngondozás és a dietetika későbbi történetében mégis egyre inkább egymásba fonódnak – egy csomó ok miatt, melyeket megpróbálok majd elemezni –, olyannyira, hogy az öngondozás lényegi formája a hellenisztikus korban, különösen az I. és II. évszázad római kultúrájában a dietetika lesz. Mindenesetre a dietetika mint a test és a lélek általános diétája az öngondozás egyik jelentős formája lesz. Másodszor, ugyancsak rendszeresen elő fog bukkanni az öngondozás és a társadalmi szerepvállalás közti viszony kérdése; a családapa, a férj, a fiú, a tulajdonos, a rabszolgatartó stb. feladatai – az összes olyan kérdéssel együtt, melyet a görög gondolkodásban az „ökonómia” néven gyűjtenek össze. Összeegyeztethető- e vagy sem az öngondozás ezekkel a feladatokkal? Mindvégig alapvető kérdés marad. A különböző filozófiai iskolák különbözőképpen válaszolnak majd rá. Az epikureusok igyekeznek a lehető leginkább leválasztani a háztartási kötelezettségeket az öngondozás követelményéről. A sztoikusoknál ellenben azt találjuk, hogy a kettő összefonódik, ezzel próbálják minél szilárdabbá tenni mind az öngondozás, mind a háztartás feladatát. S végül még évszázadokon keresztül rendre fel fog bukkanni a kérdés: milyen viszony van az önmagunk iránt viselt gond és a szerelmi kapcsolat között; vajon az öngondozásnak, amely csakis a Másikkal való kapcsolatban alakulhat és bontakozhat ki, szükségképpen részét képezi-e a szerelmi viszony? És itt egy hosszúra nyúlt munkálkodás nyomaira bukkanunk majd, mellyel a görög, a hellenisztikus és a római civilizáció története során fokozatosan leválasztották az öngondozást az erotikáról, az erotikát pedig egy sajátos, kétségekkel és nyugtalansággal teli, talán még el is ítélendő gyakorlattá tették, és csak azért tehették, mert az öngondozás továbbra is az egyik fő témája maradt ennek a civilizációnak. A három nagy fejlődésvonal tehát: az erotika és az öngondozás szétválasztása; az öngondozás és az ökonómia problémájának ellentétes megoldása a sztoikusoknál és az epikureusoknál; az öngondozás beolvasztása a dietetikába.[3] […[4]]
[1] Ezeket a tevékenységeket vizsgálják az Alkibiadész 131a‒132b szakaszban.
[2] Lásd a január 27-i előadás első óráját.
[3] Ez a hármas felosztás (orvosi, gazdasági, erotikus) alkotja A szexualitás története III. A gyönyörök gyakorlása című munka szerkezeti vázát. (Vö. Dits et écrits, IV, no326, 385).
[4] Csak ez hallatszik a felvételen: „…és látják, a problémák, az öngondozás viszonya az orvosláshoz, a háznép irányításához, az egyéni érdekekhez és az erotikához…”
Fordította Kicsák Lóránt, közreműködött Simon Attila
Michel Foucault 1971 januárjától 1984 júniusában bekövetkezett haláláig tanított a College de France-ban, Katedrájának elnevezése A gondolkodási rendszerek története volt.
Az előadások annak a korszaknak az aktuális kérdéseire is reflektálnak, amelyben megszülettek és elhangzottak. A hallgatókat, akik részt vettek rajtuk, nem pusztán a hétről hétre bővülő tananyag és az előadásmód szigorúsága nyűgözte le; az előadások a jelenre is új fényt vetettek. Michel Foucault művészete abban állt, hogy mindig újra rámutatott: a jelent mélységesen átjárja a történelem. Mindegy, hogy Nietzschéről, Arisztotelészről, a XIX. századi pszichiátriai szakértelemről vagy a keresztény pasztorációról beszélt: a hallgatók mindebből mindig a jelenre és az aktuális eseményekre vonatkozó tanulságokat szűrhettek le. A tudós műveltség, a személyes elkötelezettség és az eseményen való munkálkodás finom egysége adta Michel Foucault előadásainak különös erejét.
Michel Foucault: A szubjektum hermeneutikája. Fordította Kicsák Lóránt, Simon Attila. Gondolat Kiadó, Budapest, 2026
.jpg)
