Todor P. Todorov: Hagabula (részlet)
SUTTOGÁS A KÖDBEN
A sötét utcácskák kihaltak, csend van és hideg. Az éjszaka már rég a második felében jár. Néhány lovas közeleg lassan, fáklyáik megvilágítják az üres teret. A lovak prüszkölnek, könnyű felhőcskéket lehelve a fekete levegőbe.
– Áldás – mondja Mainzi Rupert, szorosabbra húzva magán a köpönyeget. – Minden áldás. Az éj hidege, a csillagok, még maga a sötétség is része a teremtés nagy tervének.
A testőrök mellette ringatóznak a lovukon, körül-körülpillantanak, hallgatnak.
– Hosszú John egy részeges semmirekellő. De ami megadatott neki, az megadatott. A pikk ász is áldás.
– Talán nem kellett volna olyan sokat feltennie. Azt mondják, a Hosszú Angol sohasem veszít – szólal meg a testőrök egyike, Albrecht.
– Nem játszani mentem oda, az istenért! Azért mentem, hogy lássam. Az Úr a csodák Istene – mondja a püspök. És hozzáteszi: – A fehér hajút akartam látni.
A férfiak összenéznek. A püspök folytatja:
– Nélküle Johnnyból a leghétköznapibb csirkefogó vált volna, és már rég fellógatták volna egy útszéli fára. Áldást jelentenek az emberek is, akikkel találkozunk. Ne feledjétek. Ne feledkezzetek meg Williamről.
Tejsűrűségű köd ereszkedik az alvó házakra. A férfiak megrántják a gyeplőt, megállnak, körülnéznek a fehér homályban. Aztán továbbmennek. Csak a paták dobogása hallatszik. Hirtelen szél kerekedik, a fák ágai hajladoznak, valami felnyög a távolban. Kuvik rikolt a fejük felett.
– Hol vagyunk? – kérdi Rupert. – Nem kellene már ott lennünk?
– Elvéthettük a kanyart a sötétben. Bizonyára a Déli Kapun mentünk ki. Az út megkerüli a városfalat, fertályórán belül bejutunk keletről. Onnan már nincs messze a domb.
– A Déli Kaput éjszakára bezárják. Vagy azt akarod mondani, hogy a rácsokon mentünk át? Mint a testetlen szellemek? Erre célzol? – acsarog a püspök, miközben kardja markolatát tapogatja ki.
– Biztos nyitva felejtették. Ki tudja, ebben a ködben maga az ördög is megzavarodna – szólal meg Armin.
– Ostoba beszéd! – ordít fel Rupert, és kiköp. – És az őrség? Hol volt az őrség? A Déli Kapunál éjjel-nappal őrség áll.
– Elképzelhető, hogy nem láttak meg bennünket, monsenior. És hogy kőhajításnyira mentünk el mellettük. Ebben a ködben semmit se lát az ember.
Az öt ember némán lovagol a várfal mentén kígyózó úton. Eltelik egy fertály-, aztán egy fél, végül egy egész óra. Fütyül a szél a fekete égen, az éjszaka hideg és sötét. Nem sokkal később már nem is látják a falat maguk mellett – az út most vad pusztaságon kanyarog: csenevész bokrok, kövek, homok. Átkokat és szitkokat mormognak. Hirtelen, mintegy a semmiből, erdő kerül az útjukba. A fatörzsek a magasba vesznek a ködben. Közöttük nyílást vesznek észre – lehajló ágak alkotta szűk alagutat.
– Az ördögbe is, mi történik itt? – kiált fel Rupert. – Miféle erdő ez itt? Hol vagyunk?
– Elképzelésem sincs, monsenior – szólal meg Arnold. – A legközelebbi erdő a város másik oldalán van. Úgy látszik, eltévesztettük az irányt. Visszaforduljunk?
A püspök azonban már távolodik, épp most lép be az alagútba. Csak a fáklyája fényét látják, ő maga a homályba merül, s teljesen eltűnik a szemük elől. A négy testőr kelletlenül követi a sűrűbe. Mikor egy kanyarban utolérik, a püspök előremutat a fáklyájával:
– Nézzétek! Az ott a ház. Minden jel arra mutat, hogy az erdő a dombtól balra ér véget. Nem tudtam, hogy errefelé is vezet ösvény. Gyerünk, ezzel időt takarítunk meg.
– Monsenior! – kiált fel Arnold. – A dombtól balra sohasem nőtt erdő. Ott csak búzamezők vannak, mellettük halad el a madridi út. És hol a városkapu? Még a városon kívül vagyunk, monsenior.
Rupert hátrafordul, végignéz négy testőrén, és így felel:
– És a köd, barátom? És a köd? Ha nem láttuk a kaput, amikor kijöttünk, nyilván akkor se látjuk, amikor bemegyünk.
Suttogás hallatszik a homályból, fejük felett megreszketnek a falevelek. A püspök még egyszer végigpillant az embereken, előremutat, és megkérdezi:
– Az ott a ház, vagy nem a ház?
– Pontosan úgy néz ki, mint az ön háza a dombon. Ha nem lenne az erdő, esküdni mernék rá, hogy… – fog bele Albrecht, de Rupert türelmetlen legyintéssel közbevág:
– Megvénültetek, hogy nem láttok a szemetektől? Vagy a bor vette el a maradék eszeteket? Itt nem maradhatunk, visszafordulni késő. Az ott a ház. Előre, utánam!
S a püspök, nem várva tovább, előrerúgtat. A többiek sietve követik. Lovagolnak egy darabig a ködben, de a ház egyre csak ugyanolyan messze marad, mint amikor először pillantották meg. Fagyos és nyirkos az erdő, fáklyáik hamar kialszanak. Senki sem szólal meg. Megsarkantyúzzák holtfáradt lovaikat. A mellettük feketéllő mélységből suttogás hallatszik – először jobbról, aztán balról. Felülről, a holdtalan ég felől. A sáros föld felől, a lábuk alól. Mintha egy gyermek hangja suttogna. S egyetlen szót ismétel:
Monsenior!
Monsenior!
Monsenior!
Árnyék borul a lovasokra. Valami felfütyül az éjszakában.
– Ah! – kiált fel Mainzi Rupert.
– Az Úr a csodák Istene. Ne feledd! – felel rá a suttogás. Aztán csend.
Másnap a városfalat gyéren szegélyező bükkfák ágaira szúrva találják az öt ember fejét. Mellettük vérnyom – vörös pentagramma.
Fordította: Kovács Gergely Lajos
Hernan Cortést gyerekkora óta csillapíthatatlan kíváncsiság hajtja, hogy megkeresse, mi van a világ nyugati peremén. A 16. századi mágikus gondolkodást megidéző szöveg elrugaszkodik a spanyol konkvisztádorok valódi történetétől, és egy alternatív befejezéssel zárul, amely a boszorkánykönyvekben szereplő hagabula fogalmához kapcsolódik
Todor P. Todorov (1977, Szófia) bolgár filozófus, író, publicista. Műveit több nyelvre lefordították; a Hagabula az első magyarul olvasható kötete.
Todor P. Todorov: Hagabula. Fordította Kovács Gergely Lajos. Gondolat Kiadó, Budapest, 2026
.jpg)
