Katja Kettu: Egy macska kutatásai (részlet)
1917
A Macska
Ékes-fényes a nap, fecskék furkálják a kék eget, szitakötőszárnyak vetette árnyékok játszanak a csendesen csillogó vízen. A kutyák hasa a reggeli fogásból kapott bodorkafejekkel teli, most elnyúlva heverésznek a napon. Bágyadt a hangulat, mintha megállt volna az idő, de aztán minden megváltozik. Mahte a Bálnakövön üldögélve meglátja, hogy most idegen csónak tart felfelé a vízen. És ahogy tenyerével árnyékot vetve a szeme elé hunyorog, már vágtat is a szíve, remegő ujjakkal fésüli a haját, söpörgeti nadrágszáráról a pikkelyeket.
Jön a nő, és nem is akárhogyan. Lobog a piros szoknyája, rálapul combjára. Eeva nem bírt ülve maradni a csónakban, ott áll az orrában, és Mahte úgy nézi, mintha egy vízitündér emelkedne ki a szeme előtt a zúgóból. Eeva nem visel kendőt, helyette a feje búbjára tekerte a fonott copfját, néhány vadrózsát is tűzött bele. A kutyák felneszelnek, beindul az ugatás. A Leho Aleksi szegődött evezősnek, veszi észre Mahte, az, akinek az apja szintén Amerikában van. De aztán ez a tagbaszakadt legény is homályba merül, ahogy Mahte tekintete a nőre összpontosít. Büszke arc, felszegett áll. A szél belekap a hajába, tincseket tép ki a feltűzött fonatból, tekergeti, hányja-veti őket, mintha maga Hátsózug akarná üdvözölni az érkezőt.
A parthoz érve Eeva mezítláb kipattan, Leho Aleksi adja ki utána a koffert meg a nyírkéreg puttonyt. Mahte csendre inti a kutyákat.
– Nem kapkottad el.
– Rosszak vótak az utak.
Eeva a zúgó alatt száll partra, ahol csendes a víz. A kövek között tűzrakóhely, a szauna helyén csak gerendák.
Leho Aleksi intézi a maga dolgát, lázító lapokat hozott, meg kísérőként bokacsizmákat, Alkula gazda szokta néha jobb napjain javítgatni őket. A szénacsinálásról beszél, az időjáráson morfondírozik, de hamar észreveszi, hogy egyik jelenlévőt sem érdekli, mit fecseg. Savanykás képpel indul az Alkula- ház felé.
Eeva követni akarná, de Mahte tétovázik.
– Nem megyünk bé hozzátok? – kérdezi Eeva.
A nagy ház felé int. Mahte behúzza a nyakát. – Még ne mennyünk.
Aztán habogni kezd:
– Az úgy van, hogy.
És az iménti harcoskirálynőnek egy csapásra nyoma vész, Eeva félszegen és idegenül ácsorog a parton. Karjában a kölyökmacskával, mintha az lenne minden tulajdona.
Odasúgja neki:
– Mirri, te vagy most az én egy szem valutám a házassághoz. De ha én megteszem neki, akkó te is.
– Nem sok mindent hosztá – jegyzi meg Mahte.
– Ilyen az élet. Be kell érni egy batyuval – feleli csípősen Eeva.
Mahte ekkor odahajol, és simogatni kezdi a kismacska tarkóját. Ujjai Eeva ujjai közé fűződnek, rezzenés érződik.
– Orrod a lyányé, fejed a nyúlé, karmod a kígyóé, másként farkas rokona vagy – suttogja a macskának, de közben Eevára néz.
Sebbel-lobbal befut egy ugató korcs, Mahte fennhéjázó Pikuja. De Mahte már csak ilyen, és az egyetlen, ami macskaként gyanút kelt bennem, az az, hogy valamiért különleges társként tekint a kopójára. Ahogy általában az emberek. Pedig erről szó sincs. A kutyáknak be nem áll a szájuk, és folyton vendégségben lebzselnek. Ostobán lelkesednek mindenért, dögök felkutatásáért, vadak megugatásáért.
Mahte rászól a korcsára:
– Ehhez a macskához asztán nem nyúsz!
Ujjai még mindig az Eeva keze és a kölyökmacska közötti szikrázó résben.
– Asztán megcsapott-é az erdő ura, Szürkeszakáll? Lakozik- é benned vadság? – kérdezi Mahte, de valójában nem a macskától, hanem a nőtől. – Anyám aszt mongya, hogy azok közé tartozó, akik ismerik a régi szavakat.
– Milyen szavakat?
– A ráóvasásokat. Amik títva vannak. Tudod te aszt.
Eeva a karjában szorongatja a kormos tappancsú jószágot.
– A vérembe vannak. De másoknak nem mondom ám el őket.
– Azé nekem elárúhatnád.
Aztán Mahte folytatja:
– Meg hogy Lappfőd régi vére folyik az ereidbe.
Emlékszik ám, hogyan csúfolták Eevát a paplak udvarán, amikor konfirmálni kellett. Szalmacsizmás lapp. A laestadiánus lelkész neje néha csitítgatott, hogy könyörűjjetek rajta, nincs ő azon a szinten, mint mink.
– És még aszt is, hoty Hartikkának letté ígéve.
– Aszt mondod?
– No, nekiattad magadat?
Eeva kissé túl nagy hévvel veti hátra a fejét, és felcsattan:
– Nem én! Eljött a határ.
A tarkójához nyomott puskát nem említi.
– Hát olyan rossz az, hogy a falu árvája vagyok?
– Nekem nem az. Meg hát rosszabbat is láttunk mán itt.
(Bába Laura fordítása)
2020-as évek, Helsinki. Az alkotói és magánéleti válságban lévő Író vetélése után egy furcsa macskát talál a fürdőszoba kövén, aki mintha csak az égből pottyant volna oda. A lényt valóban a Fényesség Legfelsőbb Ügynöksége küldte, azzal a megbízással, hogy kutatásokat végezzen vele kapcsolatban. De valamilyen hiba folytán macskatestbe került, és először 1917-be érkezett, Oroszország finn kormányzóságába, azon belül is az északkeleti határvidékre. Eeva, a falu árvája – az Író dédanyja – menti meg az állatot a vízbe fúlástól, majd egy vásárban megismerkedik a munkásmozgalommal rokonszenvező Mahtéval, és hozzá költözik a csak Szigetnek nevezett isten háta mögötti birtokra. A macska figyelemmel kíséri boldogulásukat, amelyet alaposan megnehezítenek a történelem viharai: a férfi csatlakozik a murmanszki légióhoz, hadifogságba esik, miközben az otthoniakat nem kerüli el a fehérterror sem.
A két idősíkon játszódó történetet a macska kutakodása, múltat és jövőt egyben látó tekintete fogja össze, valamint az Író múlt felé fordulása, aki, miután elhagyják a szavak, a Szigetre utazik, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni ősei szellemével.
Katja Kettu ezúttal is a természeti és természetfeletti világhoz egyaránt kötődő, erős nőkről írt önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt.
Katja Kettu (1978) az észak-finnországi Rovaniemiből származó író, animációsfilm-rendező. A világhírt harmadik könyve, a magyarul is olvasható A bába hozta meg számára, melyet több mint húsz nyelvre fordítottak le, és film is készült belőle. Szuggesztív és lírai nyelvezetű regényei a történelmi események alulnézeti elbeszélését mágikus realista látásmóddal ötvözik, felhasználva a népi hitvilág és a groteszk elemeit is.
.jpg)
