Mihai Radu: Próba egy jobb világhoz (részlet)
Érkezett egy fénykép a gostinui polgármestertől. Még a „Finommechaniká”- ban voltam, és arra gondoltam, micsoda elcseszett este. Valószínűleg ő sem volt józan. Kivitte a kis Carment és a kis Bogdant a kertbe, és lefotózta őket a karácsonyi dekoráció színes lámpácskái között. A két gyerek kézen fogva állt, és mosolyogva sandított az ég felé, ahol minden bizonnyal az áldott jövő lakozott. Fogalmam sincs, mit láthattak abból a jövőből, mert éjszaka volt. Továbbküldtem a fotót Slavicnak ezzel a kommentárral: „Azt válaszoltam neki, hogy hagyja kint őket éjszakára, és kész is a szobor.”
Én is voltam kis Bogdan, tudtam milyen kis Bogdannak lenni. És mellettem is volt egy kis Carmen.
1977 nyarán, július másodikán, Mădălina kezét fogtam, haza sólymának* öltöztetve, és Nicolae és Elena Ceaușescu megcirógatták a fejünket. Mi voltunk a rendszer kirakatgyerekei, simogatni való kis házi kedvencei. Az 59. számú iskola kapujában vártuk a két bűnözőt, iszonyú hőség volt, izzadt a tenyerünk, Mădălinának kivörösödött az arca, Mirela Dinică pedagógus elvtársnő időnként vizet fröcskölt a képünkbe. Egy adott pillanatban az egész testemmel érezni kezdtem az Elnök Elvtárs közeledtének süvítését, az egyszerre zajos és néma megjelenését az Elvtársnővel az oldalán. Mögöttünk a vadonatúj iskolaépület éppen csak nem nyögdécselt örömében. Apa fényképezett a Leicájával, amire módfelett büszke volt, Mădălina erősen megszorította a kezemet, és éreztem, ahogy megmerevedik, olyan keménnyé válik, mint az iskolaépület betonja. A Vlegyásza utca, bár a fák tartottak egy kis árnyékot, forró katlan volt. Én és Mădălina, hétévesen, az első osztály végén, mi voltunk a kis Bogdan és a kis Carmen. Természetesen a szüleink is közbenjártak az igazgatónál annak érdekében, hogy mi legyünk azok, akik fogadják a diktátort és az idióta nejét. Egy négy párból álló csoport részét képeztük. Volt közöttünk haza sólyma, kis pionír, nagy pionír, éltanuló. A csausiszta Noé bárkája készen állt befogadni minket, a kis állatpárokat.
Egy perc sem telt el, hogy elmentek, amikor Mădălina elájult. Már több mint három órája álltunk ott, és egy nappal korábban próbát tartottunk ugyanolyan hőségben. Igen, próbáltunk, hogy jól tudjunk állni, próbáltunk, hogy elérjük a figyelem optimális fokát, a pupillánk optimális tágulását, nehogy a Ceaușescu házaspár elnöki tenyere valami kellemetlent érezzen.
Mikor Mădălina szülei második műszakban dolgoztak, este nálunk hagyták őt, sokat nevettünk. Anya hasábburgonyát sütött, és vágott mellé néhány szelet szebeni szalámit. Apa mindig szebeni szalámit hozott haza, elővette a rudakat, lerakta őket a konyhaasztalra, anya két kézzel felemelte őket, mint valami lövedéket. Mint a filmeken a csempészek.
Emlékszem, egy este elvették a villanyt, és mi ijesztgetni kezdtük egymást, és addig kacagtunk, amíg magunk alá csináltunk. Anyának azt mondtuk, hogy kiöntöttük vizet a padlóra, és véletlenül beleültünk.
Anya mindig arra kérte Mădălinát, hogy könnyűzenét énekeljen, Angela Similea- vagy Corina Chiriac-dalokat, vagy néha, ha Mădălinának kedve volt hozzá, népdalokat. Énekelt, míg anyának hullani kezdtek a könnyei. Némely refrén nekem is bejött, de nem voltam oda a zenéért, úgy éreztem, hogy az a felnőtteknek való, és Mădălina csak imitálja őket, mikor énekel, nem tetszett, hogy komolyan veszi a dolgot. Majdnem naponta cipelte magánórákra a csellóját. Valami félelmetes látvány, amikor a gyerekek görnyedve cipelik a szülők hangszereit, tehetségét és ambícióit. Megváltozik az arcuk, a tárgyak és a magányos órák lesznek a barátaik, próbálnak és próbálnak, agyongyötörten. Mădălina is ilyen volt, amikor csellóórákra ment. Büszkén kihúzta magát, céltudatosan nézett előre, egy félelmetes babára emlékeztetett.
Hazaértem a kocsmából, ültem a fotelben, és néztem apát… mert mit nézhettem volna egyebet, takarítani lett volna kedvem, vagy felmenni, és a hálószobákban találomra arrébb költöztetni a bútorokat.
Apa mögött, a gesztenyeszínű komód alsó fiókjában hevertek a fotók velem, Mădălinával és a diktátor házaspárral. Volt egy bekeretezett tabló is az eseményről, ez Mădălinánál maradt. Szintén az alsó fiókban bukkantam rá apa képeire is. Keresgélni kezdtem a fotók között. Az egyiken én voltam és ő karácsony reggelén. Annyi idős lehetett, mint én most, még fekete haja volt, mosolygott, egy pohár sört tartott a kezében. Anya készítette a fényképet, én a nappali padlóján ültem egy elektromos kisvonat mellett, amit karácsonyra kaptam. A kezem a mozdonyon tartottam, mintegy örökkévalóvá téve a kapcsolatot. Másnap a kisvonat egyszer csak megállt egy kör felénél, nem ment többé. Emlékszem, ahogy apa komoly arccal ezt mondta:
– Az egész városban nem kapni elemet.
Mintha a Fővárosunk új definíciójára talált volna rá.
Néztem őt, ahogy tátott szájjal fekszik, és elképzeltem, hogy az ereiben keringő vér egy elektromos kisvonat.
(Szőcs Imre fordítása)
* A Haza Sólymai nagyjából a kisdobosnak megfelelő, óvodásoknak és kisiskolásoknak létrehozott szervezet volt a kommunista Romániában, járt hozzá külön egyenruha is. 1974 és 1989 között létezett. (A ford.)
Kevés helyen olvashatunk annyira élethű, egyúttal szórakoztató veszekedéseket, mint e lendületes és cinikus humorú regény lapjain. Csípős ki- és beszólásokban nincs hiány, ahogy az anekdotaszerű epizódokból elénk tárul a mai Románia sajátos alulnézeti képe, a háttérben egy fel nem oldott családi titokkal, ami után csak a radikális lezárás és újrakezdés lehetősége kínálkozik. Saját látásmódját a főhős a másnaposság nyújtotta tisztánlátáshoz hasonlítja magában. Kiábrándult monológjában a jelen abszurd pillanatai mellett felvillannak az előző rendszer és az átmeneti időszak személyes emlékei, bizonyságképpen arra, mennyire végérvényesen reménytelen világban élünk, és hasonlóan reménytelenek benne a kapcsolataink is. Pault hisztérikus exfelesége és idősotthonból kidobott apja nyomasztja, miközben egy álszent környezetvédelmi projekt ötletgazdájaként járja a vidéket, azzal szembesülve, hogyan ajánlgatja – egy komplett disznótorossal megtámogatva – unokáit modellül a „plasztik gyerekek” installációhoz az újgazdag polgármester. De a fiatal nemzedék is megkapja a magáét: a „tudatosság” és az „érzékenyítés” e görbe tükörben üresen csengő jelszavak maradnak.
Mihai Radu: Próba egy jobb világhoz. Fordította Szőcs Imre. Gondolat Kiadó, Budapest, 2026
