Helene Flood: A terapeuta (részlet)
Március 7., szombat – A hiány
Öreg Torp ajtócsengőjére ébredek. A hang harsány, mint valami légiriadó, kiválóan alkalmas arra, hogy a kommunisták megfelelőnek találják a bejárati ajtajukhoz. Az álmom nyugtalan és szétfolyó volt, alighanem úsztam, és volt valami, amit feltétlenül meg kellett csinálnom. Az ajtócsengő. A fülsiketítő, kitartó rikácsolás magamhoz térít. Az ágy másik felére nézek. Üres.
Viszont valaki odalent áll az ajtó előtt, és ki más lehetne az? Magamra kapom a fürdőköpenyt, és megkötöm, miközben kiszaladok a folyosóra, a lépcsőn lefelé robogva a korlátba kapaszkodom, nehogy elcsússzak a padlószőnyeg helyett kartonlapokkal borított ragacsos lépcsőfokokon, és közben magasra emelem a lábamat, hogy lehetőleg a meglazult szegélylécekben se bucskázzak le.
Visszajött. Mindent el fog mondani. Biztos csak valami félreértés lesz, hogy is lehetne más.
Lerohanok a következő lépcsőn az alagsor szintjére, ahol a bejárati ajtó van, és kitárom. Alig várom, hogy megpillantsam, hogy a nyakába vessem magamat.
A lépcsőn Julie áll.
– Hogy vagy? – kérdezi.
Értetlenül bámulok rá. Mit keres itt? Mielőtt válaszolhatnék, belép az ajtón, és átölel.
– Jól – válaszolom automatikusan, de valójában már nem is tudom, nem volt időm végiggondolni.
Egész éjszaka forgolódtam, folyton felébredtem, a telefonomat ellenőriztem, de senki sem hívott, rágódtam, aludtam, álmodtam, felébredtem. Most itt vagyok, Julie előttem áll egyik keze a fürdőköpenyes karomon, vigasztalni akar. Nem ismerjük különösebben jól egymást, annak ellenére, hogy már akkor is együtt volt Thomasszal, amikor megismertem Sigurdöt. Hirtelen rádöbbenek, hogy azóta nem néztem meg a telefonomat, hogy háromnegyed négykor felriadtam.
Szó nélkül megfordulok, felrohanok a lépcsőn a földszintre, ahol a nappali és a konyha van, majd tovább az emeleti hálószobába, lázas keresésbe kezdek az éjjeliszekrényen, felborítok egy vizespoharat, félresöprök egy könyvet, hogy megtaláljam a telefont. Azután átkutatom az ágyat, feltérdelek a matracra, végighúzom a kezemet Sigurd paplanja alatt, még meleg, de ez csak az én testem melege, és végre kitapogatom a párnáink közé rejtőzött mobiltelefon lapos, sima négyzetét.
Két üzenetet jelez. Az egyik Thomastól jött, ma reggel 7:15-kor küldte.
Még mindig nem érkezett meg. Összepakolunk, és visszamegyünk a városba. Majd hívlak.
A másik Julie-től jött 7:38-kor:
Szia, Sara! Hallottam Thomastól, hogy mi történt. Átugrom, ha felébredtél. Ölellek, Julie.
Sigurdtől semmi.
De Julie nyilvánvalóan nem bírt tovább várni, most ugyanis 8:23 van, ő pedig itt toporog a házban. Hallom a lépteit odalent, feljött a nappaliba, a nevemet kiabálja, óvatosan, mintha nem lenne biztos abban, hogy még mindig itt vagyok. Egyre felszínesebben kapkodom a levegőt, kiválasztom Sigurd nevét a híváslistámból, és a fülemhez emelem a telefont. Válaszolj, válaszolj! Teljes a csend.
– Sara, hol vagy? – kérdezi odalent Julie.
A telefon sercegni kezd, azután egy kedves női hang közli, hogy a hívott szám nem elérhető, a telefont kikapcsolták.
A hatás félelmetes. Összerogyok az ágyon. Valójában nincs különbség a tegnaphoz képest, amikor a telefon kicsengett anélkül, hogy Sigurd válaszolt volna. Magától értetődik, hogy idővel lemerül az akkumulátor. De tegnap mintha még lett volna egy vonal közöttünk. Felhívtam, a telefonja kicsengett ott, ahol a készülék volt. Most már ki sem cseng. Ez a technikai részlet, egy telefon akkumulátorral, egy telefon akkumulátor nélkül, megráz. Összeroskadt csomó módjára fekszem az ágyon, hallom Julie közeledő lépteit felfelé a lépcsőn, miközben ezt suttogom magam elé: Sigurd, Sigurd, Sigurd.
Még meg sem szólal, de hallom, hogy mögöttem áll, és elönt az a kellemetlen, megmagyarázhatatlan érzés, hogy figyelnek. Itt fekszem a fürdőköpenyemben, a kezemben szorongatott telefonnal, a homlokomat a kijelző üvegéhez szorítva, a lábam sajog, felfelé jövet valószínűleg megbotlottam egy szegélylécben, faforgácsra vagy egy deszkára tapostam. Itt, a rendetlen, félkész hálószobánkban fekszem, itt, a tapétától félig megfosztott falakkal körülvéve, az éjszaka elhasználódott levegő súlyosan lebeg az ágy fölött, egy árnyalatnyi alkoholgőzzel keveredve a benyakalt üveg bor után. Itt áll, és engem néz.
– Sara – mondja Julie kissé bizonytalan hangon. – Minden rendben?
Nem válaszolok. A telefon hűvös üvege a homlokomhoz simul. A lábam pokolian ég, az is lehet, hogy vérzik. Azt akarom, hogy elmenjen.
De nem megy el. Ehelyett bejön, átlépi a hálószobám küszöbét, az ágyhoz sétál, mindkét kezét a fürdőköpenyes hátamra teszi, és ezt mondja:
– Gyerünk, nem feküdhetsz itt, menjünk le, és készítsünk egy kávét.
Megragadja a vállamat, hogy felhúzzon, úgy tűnik, valóban feltett szándéka, hogy kivonszol az ágyból, és miközben ezt csinálja, érzem, ahogy valami gejzír módjára emelkedni kezd bennem, mint egy meleg forrás, egy ősi erő a gyomromból, a gerincemen át felfelé indulva szétárad a karomban és a lábamban, majd tovább az egész testemben. Mégis ki a fenének képzeli magát?
Kirántom magamat a kezéből, elhúzódom tőle, a legszívesebben megütném, remegek az indulattól. Tényleg komoly önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne csapjak oda. Ott áll értetlenül, a nagy, ártatlan őzikeszemeivel, a tömpe kis gomborrával, kerek állával, az egész a bájos arcocskájával, a frufruval és a lófarokkal, mintha valami középiskolás lány lenne, aki irgalmas szamaritánust játszik, hogy segítsen nekem. Hogy lehet ilyen önelégült, gondolom, hogy jön ő ahhoz, hogy azt mondja, nem feküdhetek itt? A kicsi, átlagos Julie idejön, hogy rendbe hozza a dolgokat, hogy összeszedje a darabjaimat. Valószínűleg egész úton idefelé azt gyakorolta a kocsiban, hogy mit kell tennie, ha ideért. Most ott áll elképedve, az arca szinte könyörög, hogy lekeverjek neki egyet, és az egyetlen, ami visszatart attól, hogy megtegyem, az az, hogy fizikailag elhúzódtam tőle.
Ez a hálószobánk. Itt lakik Sigurd, itt lakom én. Itt éltünk és szeretkeztünk, veszekedtünk és aludtunk. Tegnap reggel Sigurd elment innen, azóta csak én vagyok itt, erre most itt áll, itt a legszentebb terünkben, hát ki a fene ez a nő?
Amikor először találkoztam vele egy grillezésen a nydaleni házuk hátsó udvarában, elragadtatva mondta nekem, hogy biztosan jó barátnők leszünk. Hát nem úgy alakult. Már akkor is viszolygás töltött el az elvárással szemben, mely szerint két jóbarátba szerettünk bele, így teljesen logikus, hogy nekünk is barátokká is kell válnunk, sőt közeli, meghitt kapcsolatot kell ápolnunk egymással. Szív alakú fülbevalót és fehér csipkeblúzt viselt, mosolygós és bugyuta volt, nem láttam benne semmit, amiben magamra ismertem volna.
Ez majdnem négy éve volt. Sigurd időnként panaszkodott emiatt. De hát Julie teljesen rendben van, mondogatta, megpróbálhatnád megismerni. Megtehettem volna, másfelől viszont talán csak józan észről tettem tanúbizonyságot.
Összehúzom magamon a fürdőköpenyt, és rámeredek. Ott remeg bennem, forrón szivárog a pórusaimból, a szememből, a számból, érzem, most nem vagyok beszámítható.
– Menj el! – sziszegem.
– De… – kezdi Julie.
– Menj innen!
Az arca összerándul, mintha mégis megütöttem volna. Megfordul, de mielőtt elindulna, habozik, és visszafordul hozzám.
– Én csak kedves akartam lenni – mondja nekem.
A hangja most már kásás, megtelik sírással, rozsdával és éles kövekkel.
– Még akkor is, ha te soha nem voltál kedves velem. Csak segíteni akartam.
Azzal újra megfordul és távozik, hallom, ahogy lefelé megy a lépcsőn, a léptei kemények és szaporák. A telefonnal a kezemben ülök, ezzel a halott, sima felületű tárggyal. Sigurd, Sigurd, hol vagy?
A földszinten becsapódik a bejárati ajtó. Megpróbálok a gyomromból lélegezni. Szombat van, én pedig egyedül vagyok.
Fordította: Petrikovics Edit
Sara a fenyegetések hatására végül eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, nem bízhat senkiben - legkevésbé a férjében, akiről igencsak titokzatos dolgok derülnek ki...