Clive Irving: Az utolsó királynő (részlet)

II. Erzsébet a leghosszabb ideig uralkodó királynő a brit történelemben, és valószínűleg ő lesz Anglia utolsó királynője. Egyetlen brit uralkodónak sem kellett ilyen hosszan tartó és viharos változásokkal szembesülnie. A királynő alkalmazkodott ezekhez, amennyire tudott, de nemegyszer tűnt úgy, hogy nincs sok kapcsolata a valósággal. A tanácsadói nem mindig tettek jó szolgálatot neki.

Egész uralkodása alatt elképesztő családi titkok napvilágra kerülése fenyegette. A trón árnyékában két vérvonal versenyzett a befolyásért.

Örökösének és második fiának élete bekerült a botránykrónikákba.

Olykor úgy tűnt, a monarchia végnapjait éli, de valahogy mégis túlélte.

Az én képemet a királynőről az a véletlen alakította, hogy újságírói pályám párhuzamosan folyt II. Erzsébet uralkodásával. Ez alatt az idő alatt a hízelkedő-alázatos híradások és az automatikus köztisztelet agresszív és tolakodó leselkedéssé vált világszerte. A királyi házzal kapcsolatos újságírás a legjövedelmezőbb celebzsurnalizmus lett, a királyi család élete pedig olyan lett, mint egy szappanopera, amelyet kényszeresen egyfolytában néz mindenki. Így aztán nehéz volt világosan látni és igazságosan megítélni a királynőt, mert lényegében csak a családot ma már mindenhová követő bulvárcirkusz fogalmaival és nyelvezetével jelenítették meg. Ez a könyv részben ennek a konfliktusnak a belső életét meséli el, azt, hogy mekkora árat fizetett ezért a monarchia, részben pedig a nagy ricsaj hátterében meghúzódó igazi történeteket.

1. fejezet

Véletlen királynő

Windsor-kastély, 2018. május 19.

Harry herceg és Meghan Markle menyegzője ugyanolyan ragyogó, mint az összes többi a brit királyi ünnepségek hosszú sorában.

A világ minden tájáról érkező, ömlengő tévériporterek mind egyetértenek abban, hogy az ilyesmit senki nem csinálja jobban, mint a brit királyi család. Még az időjárás is hozzájárul az esemény sikeréhez a páratlanul kék éggel, a Windsor-kastély pedig látványos háttérként szolgál: kicsit Trónok harca, kicsit Camelot. Az biztos, hogy minden megvan benne, ami a tündérmeséhez kell – legenda, fantázia, tragédia, intrika, beletörődés.

Ám az igazi sztár itt nem az épp örök hűséget fogadó ifjú pár, hanem az egyik padban ülő, élénk színű ruhát és csodás kalapot viselő királynő, aki a tiszteletre méltó Viktória királynőnél is tovább tartott ki a trónon, s immár kifogástalan uralkodó.

Riporterként és kritikusként évtizedekig írtam a királyi családról.

Most éppen a New York-i székhelyű Daily Beast számára tudósítok az esküvőről, és ámulok:

„A Windsor-kastély Szent György-kápolnája évszázados története alatt első ízben egy újfajta szivárványkoalíciót lát vendégül: reszketeg öreg hercegektől a túláradó gospelkórusig, akik a »Stand By Me« hangjaival remegtetik az üvegablakokat… És ez mind Dianának köszönhető… Diana átvitt értelemben porig rombolta azt a büntető rendszert, amely megpróbálta megfékezni őt. Most Harry és Meghan képviseli és élvezi a bátor lázadás szellemét.”

A szemlélők közül biztosan sokak fejében felmerült ez a gondolat.

Mintha Diana hercegnő, a varázslatos szépség, aki „a nép hercegnőjeként” halt meg, lenne a távol levő, de szellemileg meghatározó elindítója annak a nyilvánvaló átváltozásnak, amely a Windsor-ház megjelenésében végbement, és amely most vidáman ünnepli a szerelmet és az ősi rítust. Henrik herceg – Harry – azonban jól ismeri a valóságot, ami emögött rejlik: nem sokkal korábban azt mondta, hogy senki, akinek ép esze van, nem akarhatja egy király vagy királynő munkáját végezni. Bátyjának, Vilmosnak nincs választása, de Harry és ifjú hitvese kereshetnek új, saját helyet a rendszerben.

Persze II. Erzsébetnek sem volt választása a maga idejében, és nem volna értelme megkérdezni, hogy megbánta-e valaha, hogy trónra került. De ott, a Szent György-kápolnában gondolhatott arra, hogy sikerült a monarchiát sok rögös időszakon nagyobb károk nélkül átkormányoznia. Azt is tudnia kellett, hogy valószínűleg ő lesz országa utolsó királynője.

* * *

A királynő, mondhatni, véletlenül került a trónra. Azért történt így, mert apja kénytelen volt a lemondott VIII. Eduárd helyére lépni, így Erzsébet hercegnőre, immár VI. György király legidősebb leányára automatikusan ugyanez a sors várt. Ám az öröklődési lánc megtörésének okai sokkal mélyebben gyökereztek a Windsor-család történetében, mint maga a lemondás. Ezek a gyökerek ott vannak a család sajátos karakterében, és a fiatal Erzsébet sorsát is nagyban befolyásolták trónra lépése előtt, és jóval utána is.

Fontos tudni, hogy a huszadik század első évtizedeiben a nyilvánosság sosem láthatott bele a királyi család életébe. Ez egyszerűen megengedhetetlen volt. Túl olcsó volna ezzel kapcsolatban az „eltussolás” szót a mai értelemben, vagyis információk visszatartására és botrányok eltitkolására szőtt összeesküvésként használni.

Akkoriban egyszerűen úgy gondolták, hogy a monarchia intézménye csak akkor fenntartható, ha mindig gyanú fölött állónak látszik. Vagyis ahhoz, hogy létezzen, szükségszerűen káprázatnak kellett lennie.

VIII. Eduárd lemondása ezt a káprázatot kezdte aláásni. A lemondásról nagyon sokat írtak már, de mindig inkább alkotmányos és politikai válságként ábrázolták, semmint a királyi családon belüli komoly morális csődként, pedig alapjában véve az volt. Ez a csőd pedig annak a nyomorúságos légkörnek volt az elkerülhetetlen következménye, amelyet családfőként V. György teremtett a Buckingham-palotában, s ehhez hozzájárult felesége, Mária királyné gyengesége is. Mindezek eredménye, a király négy fiának jelleme és viselkedése vezetett oda, hogy a lemondás után két fiú között kellett választani. Az egyik nem volt alkalmas a trónra, a másikra rákényszerítették a koronát.

Fordította: Rácz Judit

2019-ben úgy tűnt, a királynő végre fesztelenül mozog a Windsorok új generációja által teremtett modern világban, miközben a Brexit-kampány ironikus módon arra ösztönözte a briteket, hogy hagyjanak fel végre a vágyakozással az iránt a dicsőséges kor iránt, amely valójában sohasem létezett.

Ám Clive Irving különleges életrajza egy törékeny intézményt tár elénk, amelynek rendkívül kötelességtudó matriarchája csak úgy tudta biztosítani a monarchia túlélését, hogy fausti paktumot kötött a könyörtelen médiával. A rettenetes 1992-es év után a királynő olyan egyedülálló eredményességgel állította helyre saját maga és ezáltal a királyság intézményének hírnevét, amely példa nélkül való a világtörténelemben.
Az utolsó királynő nem szokványos életrajz. Clive Irving egy oknyomozó újságíró kritikus szemével mutatja be Erzsébet és a királyi család életét a fennmaradásért vívott küzdelemben, melynek során sosem látott változásokkal kellett szembesülniük.

Clive Irving: Az utolsó királynő, Fordította Rácz Judit, Európa Könyvkiadó, 2020

https://europakiado.hu/