Julia Phillips: Eltűnő sorsok nyomában (részlet)
A busz rángatva indult el, mialatt Olja végigment az ülések között. A kétoldalt ülők közt egyik egyenruha bukkant fel a másik után: overálok, műtősruhák, kék rendőrkabátok, terepszínű katonai zubbonyok. A munkanap a végéhez közeledett. A legtöbb férfi, aki mellett Olja elment, akár emberrabló is lehetett volna. „Használhatatlan”, mondta Olja anyja a szóbeszédről, ami augusztusban járt körbe Petropavlovszkban, és egy nagydarab, névtelen figurát írt le elkövetőként. Olja anyja szerint könnyen lehet, hogy a rendőrség szemtanúja nem is látott senkit. A személyleírás semmi másra nem volt jó, mint hogy a város lakóinak fele egyből gyanús lett. Olja talált egy ülőhelyet, és megnézte a telefonját.
Diána azóta sem válaszolt. ???, pötyögte be sebesen Olja. Elküldte, lezárta a kijelzőt, aztán a két keze közé fogta a mobilt, mintha ezzel el nem küldötté tehette volna az üzenetet. Hogy elterelje a figyelmét, kinézett az ablakon.
Az anyja „aranyló ősznek” hívta az évnek ezt az időszakát. Pár hétig tart, és gyönyörű, akár egy képeslap. Minden fa lángol. És még mindig jól esik kimenni a szabadba. Az idő igazából nyáriasabb, mint egész nyáron volt. A távolban, a Korjakszkij-vulkán csúcsán már megjelent az első hó. Hamarosan beköszönt a hideg, de addig még van egy kis idő.
Diána mostanra már biztosan rájött, hogy Olja látta a képet. Olja a két tenyere közé szorította a mobilját. Vajon most is együtt vannak Diánánál, és rajta nevetnek?
Mindig így megy: minél közelebb kerülsz valakihez, annál többet hazudsz. Azoknak, akiket nem ismert, Olja bármit hajlandó volt mondani: „Ez fáj!” – mondta a nővérnek, aki beadta az injekcióját, vagy „Tegye vissza, nem tudom kifizetni” – a bolti pénztárosnak. Olja maga volt a megtestesült igazmondás. Még a kevésbé fontos osztálytársai előtt sem fogta vissza magát: amikor a mögötte ülő fiú hencegni kezdett, hogy az év első dolgozatára ő kapta a legmagasabb pontszámot, Olja engedett a kísértésnek, hogy elforduljon tőle. Csak megfordult a székén, de ennyi is elég volt, hogy a mellkasában hirtelen melegséget érezzen. Az igazmondás élvezete azonban nem adatott meg neki sem az anyja mellett, aki azt várta tőle, hogy vidáman vezesse a házat, sem Diána mellett, akinek igény szerint kellett kimérnie magát.
Ma reggel is, mielőtt becsöngettek volna az első órára, Diána rászólt Oljára, hogy legyen kedves és halk szavú.
– Megfájdul a fejem, amikor így beszélsz – mondta Diána a padon elnyúlva, arcát a karjába temetve. Olja nem kérdezett vissza, „miért, hogy beszélek?”, csak megsimogatta Diána vállát, és súgva figyelmeztette, amikor a tanár belépett a terembe. Olja olyankor is kedves volt, amikor a szavak folyami kavicsként halmozódtak a torkában.
Amikor ebédnél a matekházijukat hasonlították össze, Olja bólogatott mindenre, amit Diána kijavított, pedig a legjobb barátnőjét abban a pillanatban csúnyának látta. Nagyképűnek. Kislányként Diána lélegzetelállító volt. Durvább vonásaival a sötétebb arcú Olja sokszor gyönyörködött Diána tarkójában, amikor libasorban meneteltek át őket egyik tanteremből a másikba. Most, hogy már nyolcadikba jártak, Diána még mindig világosszőke volt és ovális arcú, az ajka pedig piros volt, élénkpiros, izgalmas, mint a festés egy új autón, az arcán viszont már pattanások futottak keresztbe. A szempillája, ami régen meghökkentően fehér volt, mostanra áttetszővé fakult. Az egyik pillanatban még gyönyörű volt, a másikban már-már kísértet.
Olja szétfeszítette összeszorított kezét, és megnézte a telefonját. Semmi.
A délutáni tornaóra alatt együtt kocogtak, mint mindig. Olja figyelt rá, hogy egy ütemben lépjen Diánával. Tudott volna gyorsabban is futni, de megértette, hogy a szeretet kompromisszumokat követel. Ha valaki fontos volt neki, Olja nem törődött a szabadsággal.
Olja ablaka alatt most sűrűsödött a forgalom. Az utcát tűzvörös és narancssárga levelek szegélyezték, kifehéredett nyírfatörzsek és kormos házfalak, amelyek évtizedek óta nem láttak festést. A busz falait a koreai gyártója nagybetűs biztonsági előírásai és az orosz utasok graffitijei borították. A járgány tempósan gurult Oljával lefelé a hegyről.
Lelassítottak a hatodik kilométernél, a piacnál, ahol a mozi mellett idős nénik csecsebecséket és süteményeket árultak, aztán balra fordultak, Gorizont felé. Olja lejjebb csúszott az ülésén. A műanyag ablak reszketett mellette a keretében. Elképzelte, ahogy felcsönget Diánához, anélkül, hogy megbeszélték volna telefonon, és összerándult a gyomra. Dehát a legjobb barátoknak talán nem is kell szólniuk, ha szükségük van a másikra. Olja behunyta a szemét, hogy kizárja ezt a napot. Aztán kinyitotta a szemét, és felhívta Diánát. Kicsöngött, de Diána nem vette fel.
Újra hívta. Újra hívta. Közeledtek Diána megállójához. Olja a mobilt az arcához szorítva nyomakodott át az emberek térde között, megmutatta a bérletét a buszvezetőnek, és leszállt a sarkon, amit olyan jól ismert. A telefon tovább csöngött a fülébe. Letette.
A nagy sietségtől egy kicsit kimelegedett. A buszmegálló árnyékában, három saroknyira Diána lakásától, lecsúsztatta a hátán a dzsekijét, hogy a vállát lehűtse a szellő.
Ezen a környéken tisztábbaknak tűntek a házak. A városrészt Gorizontnak – vagyis horizontnak – hívták, mert egy aranyló szurdokerdő fölé magasodva tényleg úgy nézett ki, mintha a hajnalt köszöntené. Olja általában szívesen jött ide. Frissítette a hírfolyamát, amely mostanra megtelt videóklipekkel, aztán a keresőmezőbe beírta Diána nevét. Amikor rezegni kezdett a telefonja, Olja kis híján elejtette.
– Szia! – mondta.
– Itt Valentyina Nyikolajevna – szólt bele Diána anyja.
– Csókolom – húzta följebb a dzsekijét Olja.
– Figyelj, Olja, nem jöhetsz át – mondta Valentyina Nyikolajevna. A háttérből nem hallatszottak lányhangok. A négy lány biztos egy másik szobában volt.
Olja hunyorogva nézett föl.
– Igazából már itt vagyok – mondta. – Csak beugranék.
Valentyina Nyikolajevna felsóhajtott.
– Légy szíves, menj haza. Nem kéne itt lenned. Nem aggódik érted senki odahaza? Őszinte leszek: a jövőben nem szeretnénk, hogy Diánával az iskolán kívül is tartsátok a kapcsolatot.
– Tessék? – kérdezte Olja.
– Diána a jövőben nem érintkezhet veled az iskolán kívül.
Egy augusztusi délután Oroszország legtávolabbi félszigetének fővárosában nyoma veszik két lánytestvérnek. Minden jel arra utal, hogy elrabolták őket. Eltűnésük felbolygatja a várost, önkéntes kutatóosztagok indulnak a keresésükre, de a rendőrségi nyomozás nem vezet eredményre. Eközben egy távoli északi faluban régi sebeket tép fel a tragédia.
Julia Phillips debütáló regénye a szibériai Kamcsatkán játszódik működő vulkánok, végtelenbe nyúló tundrák, posztszovjet lakótelepek és rénszarvascsordák világában, és megindító emberi sorsokat ábrázol mély empátiával. A kislányok eltűnése mindenkire hatással van: a fiatal párra, akik sátor nélkül táboroznak a medvék lakta erdőben, a szilveszterkor újra egymásra találó barátnőkre, a vendégmunkásokra vágyakozó otthon ülő kismamára, a rénszarvaspásztorok falujából származó egyetemista lányra. Az egy-egy fejezetre főszereplőkké váló hol orosz, hol a helyi etnikumból származó nőalakok lelkivilágán keresztül nemcsak az életükre és a szűk környezetükre nyerünk rálátást, de a körülöttük zajló kulturális folyamatokra és társadalmi feszültségekre is. A különböző sorsokat bemutató történetek önmagukban is lebilincselőek, de a közel egy évet átölelő regényben a szálak mindinkább összeérnek, hogy egy gyomorszorítóan izgalmas végkifejletben fonódjanak össze.
A kötet, amelyet 2019-ben az év tíz legjobb regénye közé választott a New York Times Book Review szerkesztősége, adrenalinlökettel kezdődik és szíven csapással végződik.
Julia Phillips író és újságíró. Fulbright-ösztöndíjasként két évet töltött el Kamcsatkán. Jelenleg az Egyesült Államokban, Brooklynban él.
Julia Phillips: Eltűnő sorsok nyomában, Fordította Tamás Dénes, Tericum Könyvkiadó, 2020