Lars Saabye Christensen: Villantó (részlet)
Azon a nyáron történt, amikor az emberek leszálltak a Holdra, legalábbis ketten közülük. A harmadiknak szépen bent kellett maradnia a rakétában vagy hogy hívják, eléggé elkeserítő lehetett, ha belegondol az ember, hogy milyen hosszú utat tettek meg, és az utolsó szakaszon, ami igazán számít, nem tarthatott velük, ami körülbelül olyan, mint amikor meghívnak bennünket egy nagyon előkelő ünnepségre, amilyenen még soha nem jártunk, és kint, a lépcsőn állva kell megvárnunk, hogy vége legyen. És csak hogy egyértelmű legyen: jól tudom, hogy nem éppen először kezd valaki így egy regényt. Ha egymásra halmoznánk őket, azt a sok szánalmas könyvet, amely úgy kezdődik, hogy nagy lépés nekünk, kis lépés nekem meg hasonlók, valószínűleg el is érnének a Holdig, és száraz lábbal kelhetnénk át oda meg vissza. És nem is tudom, hogy ez egyáltalán regény-e, vagy az lesz-e belőle. Majd meglátom. Meglátjuk. Egyébként pedig a Hold valójában a vége, legalábbis ennek a nyárnak a vége, amelyről tehát írni tervezek. Ezért helyesebbnek tűnik a Nesoddenre közlekedő hajó, a Prinsen fedélzetén kezdeni, amely az Oslofjorden legelőkelőbb kompja, teste fekete, hídja fehér, külön büfével, férfi és női mosdóval és mahagónikorlátokkal. Kint állok a fedélzeten, legelöl, figyelem, ahogy a hajó orra hasítja a vizet, és ahogy a hullámok szinte felfoghatatlanul szép szimmetriában barázdákat rajzolnak mindkét irányba. A Bygdøy felé haladók megringatják a vikinghajókat, a túloldaliak pedig a gyűrött parti szikláknak ütköznek, ahol a nyaralók fát gyűjtenek a Szent Iván-éji tüzekhez. Szent Iván napja van tehát, de még messze az este. A hétvégi házunkba tartunk. Anya meg én. Ő bent ül a szalonban. Fél, hogy megfázik. Mindig ettől fél, pedig most nem igazán kellene megfázástól tartania, mivel olyan nagy a szélcsend, hogy még a vitorlások is leállították a motort, és rádőlnek a semmire. Apa a városban maradt. Az építész soha nincs szabadságon, szokta mondani. Fel kell építeni az országot, lakásokat Hammerfestbe, erőművet Valdresbe, városházát Drammenbe, uszodákat, telefonfülkéket és iskolákat. És ahhoz, hogy az ország építése sikeres legyen, először tervezni kell, minden egyes falat, minden lépcsőt, minden ajtót és a legkisebb takarítószertárat is meg kell rajzolni. Különben semmi nem lesz belőle. Apa tehát építész. Azt a várost tervezi, amelyről életem hátralévő részében írni fogok. De előbb a Holddal kell foglalkoznom. Két kínkeserves év után végre befejeztem az általános iskolát, és ősszel kezdem a gimnáziumot. Egy pillanatra, miközben a nyár felé hajózom, teljesen szabadnak érzem magam. Elönt a boldogság, és a könnyeimmel küszködöm. Sem korábban, sem azóta nem éreztem hasonlót, pedig sok különböző módon próbálkoztam. Nemsokára betöltöm a hatvanat.
Anya mégis kijön a szalonból, ahogy szokott, és odaáll mellém. Két csónak alakú jégkrémet vett, mint mindig, ahogy azt a Prinsen fedélzetén kell, ugye, mi mást kellene ennünk, talán mogyoró alakút, nem, az a szárazföldre való. Nevetni szoktunk ezen, még mondani sem kell, legalább hét éve nem említettük, hogy nyáron a Prinsen fedélzetén csak csónakfagyit eszünk. Ez a mi kis játékunk, esszük a csónakfagyit, és egy szót sem szólunk. Anya kendőt visel, az álla alatt szorosan megkötve, mintha viharkalap lenne, és szokás szerint máshogy néz ki, mint az év többi szakában. Nem tudom, mi az oka, talán valamiféle nemtörődömség, fesztelenség, máskülönben kétnaponta megpucolja az összes ablakot és mindennap porszívózik, mindig és bármi áron megőrzi a tartását. Amit nem látott senki, az meg sem történt. Amit nem mond ki senki, az nem létezik. Anya tökéletes világa az, ami láthatatlan. Vajon ő is érzi ezt a szabadságot, amely egyre újabb szobákat nyit meg, ahol minden lehetséges, és ez nagy szabadságot jelent, legalábbis ami engem illet, ugyanakkor egyenként és azonnal be kell zárni az ajtókat magunk mögött, különben tanácstalanul és halálra rémülten megtorpanunk, és nem jutunk tovább? Vajon ő is átérzi az én szabadságomat? Anya jele a kendő. Az az ő egyenruhája, amelyben bevonul a nyár hadseregébe. Ilyen egyszerű. Odahaza sosem hord kendőt, legfeljebb a négy fal között, ha muszáj, de odakint, az emberek között, a széles utcákon? Soha. Vidéken, ahogy mi nevezzük, noha a teraszunkról látszik a városháza, ott megengedi magának. Neki ez jelenti a szabadságot, úgy képzelem, hogy megenged magának dolgokat. Anya szabadsága darabos és felszabdalt. Pillanatokra jelentkezik csupán. Akkor ragadja meg, ha adódik rá alkalma. A szabadság csak esély. Ezt most gondolom így. Akkoriban nem gondolhattam így. De a jégkrém ostyája, mint mindig, már megpuhult, és nehéz elharapni. A meglepetés nem az én műfajom. Foglalkozzon vele más. Ezért ijesztő is ez a páratlan boldogság, ez a szabadság, amivel nem tudok mit kezdeni. Remélem, Anya nem vesz észre semmit, azt sem, hogy majdnem elsírtam magam. A biztonság kedvéért másfelé nézek, a Bunnefjorden felé, amely mindig árnyékban van, akármennyire süt is a nap. Anya ad egy zsebkendőt. Nem azért, hogy letöröljem a még ki sem buggyant könnyeimet, hanem a jégkrém miatt, amely fehér, sűrű ragasztóként kifolyik az ujjaim közül, és összetapasztja őket. Az ostya maradékát felhajítom a sirályoknak, akik kitárt szárnnyal és sárga, csúf vijjogással zuhannak felém. Közeledünk a tangeni kikötőhöz. Szokás szerint ott áll Iver Malt, és dobozhorgászik. Nincs horgászbotja, így a zsineget egy pléhdobozra tekerte fel, a belsejébe rögzített egy fogantyút, és úgy próbál halat fogni. Sokszor eltűnődtem azon, vajon Iver Malt találta-e ki ezt a „dobozhorgászás” szót. Könnyen lehet. Bő és meglehetősen piszkos rövidnadrágot visel, atlétatrikót, egy napellenzős sapkát, amit a bevásárlóközpontnál lévő Esso benzinkúton kapott, ahol az apja dolgozik, amikor éppen józan, a lábán nincs semmi. Iver Malt mindig mezítláb jár, legalábbis egész nyáron. Hogy az év többi részében mit csinál, fogalmam sincs, de nem lepne meg, ha akkor is cipő nélkül közlekedne. Ő ugyanis itt lakik. Nem a nyaralók közé tartozik. Ő nem utazik sehová. Itt marad. Kint lakik Signalenben, közvetlenül a kikötőnél, egy barakkban, ami még a németek után maradt ott. Nagyjából egyidősek vagyunk. Összesen ennyit tudok róla. De a Malt családról sok mindent hallani: hogy az apja sosem józan, hogy van egy harapós kutyájuk, amelyik nem tud ugatni, hogy az anyja összefeküdt egy német katonával, és tőle van még egy fia, aki ezek szerint Iver féltestvére, és akit azonnal elvettek tőle, amint megszületett, és berakták egy otthonba, mivel még gyengeelméjűbb és flúgosabb, mint az anyja, aki a németekkel dugott, és született egy nem kívánt fattya. Egyesek kurvának is nevezik, sőt, hazaáruló kurvának. A signaleni Malt családról nagyjából ilyesmiket pletykálnak, és a legtöbben el is hiszik ezeket.
Fordította: Patat Bence
A regény eredeti címe: Sluk
© Cappelen Damm AS, 2012
„Nem ezt mondta nekem mindenki, mielőtt útnak indultam? Hogy találjam meg magam? Meg kell találnod magad, mondták. De én nem akartam. A legkevésbé sem magamat akartam megtalálni. Valaki mást akartam találni, olyat, akivel könnyebb bánni, mint velem, akivel jól kijövök, akivel együtt tudok élni anélkül, hogy belehalnék.”
A világszerte ismert norvég szerző immár második magyarul is olvasható regénye egy író története, különleges hangulatú, többféle stílust és zsánert felvonultató könyv. A szöveg első részében az író gyerekkora utolsó igazi nyaráról mesél, arról a nyárról, amelyet édesanyjával kettesben töltött Oslo-fjordi nyaralójukban. Az év: 1969; a fiú hamarosan középiskolába megy, s néhány nap múlva a Holdra lép az első ember. A regény egyik csúcspontja a fiú édesanyjának érzékeny portréja és kettejük viszonyának kifinomult ábrázolása.
A második rész elején hirtelen vágással egy meglehetősen nyomasztó amerikai kisvárosba – valójában a regénybeli író regényébe – csöppenünk, ahol megismerjük Frank Farrellit, a közvetítőt, a legkülönfélébb rossz hírek hozóját, aki valahogy mindig a tragikus események közepében találja magát. A könyv eme epizódja a Coen fivérek vagy David Lynch filmjeinek hangulatát idézi.
A harmadik, Epilógus című részben újra az – immár hatvanas évei elején járó – írót halljuk, ahogy visszatekint a maga mögött hagyott szörnyű évre: „Először apámat veszítettem el, aztán a regényemet, végül a józan eszemet.”
A merész és kísérletező regény, mely sajátosan christenseni módon vegyíti a kiábrándultságot az életszeretettel, a szépséget a sötétséggel, nem okoz majd csalódást A féltestvér rajongóinak.
Lars Saabye Christensen (1953) mind népszerűségét, mind írói kvalitásait tekintve egyedülálló jelenség a mai norvég prózairodalomban. Első nagy sikerét Beatles (1984) című regényével aratta, amely a hatvanas években felnőtté váló generáció, vagyis a szerző saját nemzedéke alapélményeiről mesél, és amelyet 2006-ban az egyik legjelentősebb norvég napilap az elmúlt negyedszázad legfontosabb norvég regényének ítélt. A nemzetközi áttörést a néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent A féltestvér (2001) hozta meg a szerző számára, amely számos más elismerés mellett elnyerte az év legjobb skandináv regényének járó kitüntetést, az Északi Tanács Irodalmi díját is.
Lars Saabye Christensen: Villantó, Fordította Patat Bence, Gondolat Kiadó, 2020