Roy
Jacobsen: Fehér tenger (részlet)
Barbrót a malvikai Adolf és a fia, Daniel hozták ki. Hoztak egy zsák lisztet, egy nagy kanna tejet és egy vemhes birkát is. Ingrid egy órán át figyelte, amint közeledtek, nem gondolt és nem számított semmire.
Szótlanul nézte, amint a nagynénje kilép a bárkából, kibotladozik a partra, ott térdre esik, és örömujjongások közepette megcsókolja a sziget földjét. Hallotta Daniel nevetését, látta, amint Adolf átemeli a birkát a bárka peremén és bedobja a vízbe. Ingrid begázolt, és partra húzta a birkát, ahol az megállt, és megrázta magát, akár egy kutya. Hangtalanul felnevetett, felegyenesedett, és a két férfira nézett, ők visszanéztek, úgy, mintha csak most ismernék fel; Ingrid azt mondta, örül, hogy látja őket, milyen nap van ma, és milyen hónap?
Február második hete van, felelték, szerda.
Közölték, hogy Barbro kifizette a birkát, a tejet és a lisztet, de a nagy tejeskannát visszakérnék.
A két férfi kétoldalról megragadta és felvitte a házhoz a kannát, és a tejet átöntötték egy barrøyi vödörbe, miközben Barbro énekelt, hadonászott, sírt, az égnek hálálkodott, és bolondot csinált magából, Ingrid kénytelen volt elfordítani róla a tekintetét.
Megkérdezte a vendégeket, hogy ennének-e valamit.
Apa és fia köszönettel visszautasították a kínálást, hoztak magukkal elemózsiát, de Adolf szeretett volna néhány szót váltani vele, és miután nagy nehezen összeszedte a bátorságát, kinyögte, hogy Ingrid færingje ott áll az ő csónakházában, vajon Ingrid szeretné-e visszakapni, és a legfőbb kérdés az, hogy mikor.
Ingrid összehúzta a szemét, és azt felelte, hogy maga sem tudja. Adolfnak mi a véleménye?
– Azt hiszem, jobb lenne, ha egy ideig még ott maradna – válaszolta Adolf.
Ingrid nem felelt.
A malvikai Adolf, aki oly sok éven át volt ennek a szigetnek a biztos horgonya a szárazföldön, most elgondolkodva bólintott néhányat, és azt mondta, mindössze ennyit akart közölni, illetve nem, más is van még, az ingzsebéből elővett egy összehajtogatott papírlapot, és átnyújtotta Ingridnek. Ingrid viszontlátta a saját kézírását, a kérelmét, melyben minden jó embert felszólított, hogy segítsenek ennek a fiúnak, hadd ne kelljen meghalnia, így fogalmazott.
Ingrid hátradobta a hajfonatát, ismét egy fonatban viselte a haját, és úgy nézett az öregemberre, mintha az birtokháborítást követett volna el az ő szigetén. Adolf nyugtalan pillantást vetett a fiára, és azt mondta, csak azt akarta, hogy Ingrid tudja.
– Mit tudjak?
– Hogy minden rendben volt.
Egy biccentéssel befejezte a beszélgetést, visszakapaszkodott a bárkába, és odaszólt a fiának. Ingrid megtolta a bárkát, és a parton állva várt, amíg a vitorlát felhúzták, és belekapott a szél. Adolf leült a tatba, hóna alatt a kormányrúddal, Daniel integetett.
Barbro felvezette a birkát az istállóba, Ingrid a liszteszsákot cipelte. A tejesvödröt betették az éléskamrába, és Barbro boldogan sírdogálva elpanaszolta, hogy milyen pokoli volt az a kórház, azok az ételek, az ápolók, az orvosok… Ingrid a hintaszékben ült, s miközben egy másik ember hangját hallgatta, hirtelen elkezdett neki hiányozni Koska macska, és kezében a papírlappal azon tűnődött, hogy a fiú vajon miért adta ezt oda a legelső embernek, akivel összetalálkozott.
Talán mert nem tudta elolvasni? Vagy nem bízott meg benne? Miféle okok vezérelhették?
Barbro csörömpölni kezdett az edényekkel a vaskályha karikáin, megrángatta a szivattyúkart, kiloccsantotta a vizet a földre, kidobta a halbelet, amit egy vájlingban talált a kamrában, Ingridnek tán csak nem ment el az esze, hogy halat belezett idebent, morogta, majd nekiállt főzni.
Ingrid összehajtogatta a papírlapot, muszáj volt megszólalnia, mivel fogják etetni a birkát, kérdezte.
Most, hogy a hó elolvadt, lelegelheti a tavalyi füvet, felelte Barbro, múlt nyáron amúgy sem kaszáltak, főzhetnek neki takarmányt tengeri algából és halfejből, legelhet az hínárt is, és vásárolhatnak szénát.
Van még egy kevéske széna a pajtában odaát Gjesøyán, mondta Ingrid. Barbro egy pillanatra megállt a hazatérési nagy sürgés-forgásban, két szemöldöke között megjelent egy aggodalmas ránc, és azt mondta:
– Bizony isten, megváltoztál.
– Tessék?
– Olyan csinos lettél.
Ingridnek már a nyelve hegyén volt a felelet, miszerint mindig is az volt, de a nagynénje továbbra is úgy méregette őt csípőre tett kézzel, mint aki nem hisz a szemének. Odalépett Ingrid elé, megfogta, megnézte, majd elengedte a hajfonatát, és idegtépően dudorászva visszalépett a fazekaihoz – és Ingridnek dühében eszébe jutott, hogy hova rejtette a rajztömböt: amint meglátta a két férfit a bárkában, felszaladt a búvóhelyre, és kivette onnan, aztán pánikba esve összevissza rohangált a házban, míg végül, amilyen ostoba volt, egy sokkal kevésbé biztonságos helyre dugta el: a nagyapja ágyának a matraca alá. De Barbro most falként magasodott előtte, kezében a krumplisvödröt lóbálta, arcáról még mindig nem tűnt el az idegesítő mosoly.
Ingrid kikapta a kezéből a vödröt, és kiment az esőbe, kinyitotta a krumplisverem ajtaját, letérdelt, hogy a háta mögül beszivárgó fényben lásson valamit, és úgy szedegette össze a krumplikat, akár a tojásokat egy fészekből, körberakosgatta és megszámolta őket, és egészen biztos volt a dolgában, aztán visszament, letette a vödröt a padra, a mosogatókagyló mellé, majd ugyanazzal a lendülettel bement a nagyapja szobájába, és felemelte a matracot, hogy lássa, ott van-e a rajztömb, és ott volt.
A melléhez szorította, kinyitotta, látta az iskolai fenyőtobozokat és kagylókat és az orosz verset, ami három darab háromsoros, egyforma és érthetetlen strófából állt, ott ringatta a mellén, újra meg újra meggyőződve arról, hogy valóban ezt tartja a kezében, aztán felvitte és visszatette a helyére, az ágynemű alá a szekrénybe, ez az Északi Szobához tartozott.
Amikor elindult lefelé, Barbro a lépcső alján várta csípőre tett kézzel, és megkérdezte:
– Ki az apa?
Ingrid lesietett a lépcsőn, félretolta Barbrót, bement a konyhába, és közben azt hajtogatta – úgy hangzott, mint egy litánia –, hogy Barbrónak ahhoz semmi köze, akárki istenverése is az apa, aztán hirtelen taktikát változtatott, és kelletlenül morgott valamit egy reinei bálnavadászról, Barbro pedig csak állt, és úgy nézett ki, mint aki nem hisz neki.
Megkérdezte, hogy hívják.
Ingrid nem válaszolt. Barbro bólintott, hát jó, megfordult, és kiemelt egy nagy darab halat a vízből, megvárta, míg Ingrid is odaáll mellé, megcsodálták a fehér hús szivárványos fényét, és együtt folytatták a munkát, nem könnyű eltalálni a főtt és túlfőzött hal közötti kényes egyensúlyt. Barbro megkérdezte, hogy Ingrid hol fogta, Skogsholmen mellett, ha jól emlékszik, felelte Ingrid, bár egyáltalán nem emlékezett rá.
– Kézi horoggal?
– Igen…
Barbro ránézett.
A májat félretehetnék, javasolta Ingrid, és kisüthetnék a halat margarinban, most, hogy Barbro hazatért, kétszer annyi élelmiszerjegyük van, nem kellene ünnepelni?
Inkább májat kér, felelte Barbro, már az idejét se tudja, hogy mikor evett utoljára májat, de ehetnek a porcelántányérokból, és megbonthatnak egy ribizliszörpöt.
A ribizliszörp elfogyott, mondta Ingrid.
Ez lehetetlen, felelte Barbro, a nyáron rengeteg ribizlilekvárt és szörpöt tettek el.
Amíg Barbro odavolt, az üvegek szétfagytak, mondta Ingrid.
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Ingrid Barrøy teljesen egyedül él a családnevét viselő észak-norvég szigeten. Szerettei vagy meghaltak, vagy szétszéledtek a szárazföldön. Ő mégis visszavágyott Barrøyára. Háború van, Norvégiát elfoglalták a németek. Telnek az évek. Egy nap emberi testet sodor partra a víz, és aztán mindennap újabbakat. Ingrid még nem tudja, hogy az egyikük él…
Roy Jacobsen trilógiájának második részében A láthatatlanok történetét folytatja, természet és ember viszonya után ezúttal az emberi kapcsolatokat és az érzelmeket állítva középpontba: a szerelmesek nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is egyedül vannak egy egészen kicsi, de világot jelentő szigeten.
Roy Jacobsen (Oslo, 1954–) egyike a legismertebb és legnagyobb hatású kortárs norvég íróknak. Négy novelláskötetet, tizenegy regényt, egy életrajzot és egy gyermekkönyvet jelentetett meg eddig. A nagy áttörést az 1991-es Seierherrene (A hódítók) hozta meg számára, s a norvég irodalom modern klasszikusává vált. Több mint húsz éve tartó pályája során számos díjban és elismerésben részesült, többek között kétszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Nagydíjára, és elnyerte a Norvég Kritikusok Díját. A Norvég Irodalmi Akadémia tagja. Az oslói külvárosban nőtt fel, ahol a Szoba kiadó is játszódik. 1990 óta dolgozik teljes állásban íróként. Jelenleg is Oslóban él.
Roy
Jacobsen: Fehér tenger, Fordította Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 2020