Nyikolaj Bergyajev: Szellem és realitás (részlet)
Nyikolaj Bergyajev: Szellem és realitás (részlet)
A szellem jellemzői
Nem lehet racionálisan meghatározni a szellemet, az ész számára ez reménytelen vállalkozás. A racionális meghatározás élettelenné teszi, tárggyá változtatja, holott a szellem szubjektum. Nem dolgozhatjuk ki a szellem valamiféle fogalmát, de ismertetőjegyeit megragadhatjuk. Elmondhatjuk, hogy a szellem jellemzői: a szabadság, az értelemteljesség, a teremtő aktivitás, a csorbítatlan teljesség, a szeretet, az érték, továbbá a legmagasabb, isteni világ felé irányuló törekvés és az egybeolvadás e magasabb rendű világgal. Ezek a jegyek egyesítik a Szentírás pneumáját és a görög filozófia terminusát, a núszt. Minthogy a szellem szabadság, a szellemi minőséget elsősorban úgy kell felfognunk, mint ami független a természet és a társadalom determinációjától. A szellem elsősorban a determinizmussal áll szemben. A szellem benső a külső világhoz képest, benső mindahhoz képest, ami a külsődlegestől függ. A benső mivolt a szellem szimbóluma. A mélység és a magasság térbeliségre utaló szimbólumaival szintén jellemezhető a szellem. A szellem: végtelen mélység és égi magasság. Nem tehetjük azt, amit Max Scheler, nem vehetjük el a szellemtől az aktivitást, és nem tulajdoníthatjuk azt csakis az életnek. Éppen a szellem az aktivitás, míg a biológiai értelemben felfogott élet passzív. Scheler ugyanakkor mélyen érti, hogy a szellem nem az életfolyamat epifenoménja, és nem fogható fel vitalisztikus értelemben. A szellem áttörés ebben az elnehezedett világban, dinamika, alkotás, szárnyalás. Pico della Mirandola éginek mondja az emberi szellemet, azaz a szellem nem a természeti világból származik. Így hát a szellemet nem determinálja a természeti világ, a szellem áttörést jelent a természeti világban. Általa lesz az ember Isten képe és hasonlatossága. A szellem az emberben lakozó isteni elem, általa emelkedhet fel az ember az Istenség legmagasabb szféráihoz. A szellem az ember csorbítatlanul teljes teremtő aktusa. A szellem a szabadság, a szabadság pedig a lét előtti mélységbe nyúlik vissza. A szabadság elsőbbséget élvez a léttel szemben, amely már kihűlt szabadság. A szellemet ezért nem határozza meg a befejezett, teljesen megformált, úgyszólván már statikus lét. A szellem teremtő tevékenység, a szellem új létet teremt. A szubjektum teremtő aktivitása, teremtő szabadsága elsődleges, az oksági elv nem érvényes a szellemre és a szellem életére. A szellem Istentől van, és Istenhez vezet. A szellem révén az ember mindent megkap Istentől, és ugyancsak a szellem révén az ember mindent odaad Istennek, megsokszorozza a neki ajándékozott talentumokat, megteremti azt, ami korábban nem létezett. A szellem Istentől ered. Isten nem teremti a szellemet, mint ahogyan a természetet teremti – a szellem kiárad Istenből, az emberbe áramlik, mintegy Isten fuvallatára. Így festi meg a Biblia a szellem képét. Ám nem csupán Istentől nyerjük a szellemet, hanem az elsődleges, a lét előtti szabadságtól is, az Ungrundtól. Ez a szellem alapvető paradoxona – a szellem az Istenség emanációja ugyan, de olyan választ adhat az Istenségnek, amely nem az Istenségtől ered. A szellem nem kizárólag isteni természetű, a szellem isten-emberi, isteni-és-evilági, a szellem az Istentől áthatott és az Istentől függetlenítő szabadság. Fogalmi úton nem ragadható meg mindez, lehetetlen racionalizálni ezt a titkot, csakis a mítosz és a szimbólum beszélhet róla. Ez az alkotás titka, ám egyszersmind a gonosz titka is. A kizárólag természeti, determinált lényként felfogott ember nem szembesül ezzel a titokkal, csakis az ember mint szellemi lény szembesül vele. A szabadság, az alkotás és a gonosz nem csupán a létet feltételezi, hanem a nemlétet is. Ezt a nemlétet, ezt a semmit azonban nem tárgyiasíthatjuk, nem tehetjük a fogalmi gondolkodás tárgyává. Nem volna pontos azt mondanunk, hogy a nemlét van, létezik. Azt kell róla állítanunk, hogy egzisztenciális jelentése van, az ember és a világ sorsában van jelentése. A szellem sajátja a logosz, amely értelemmel telít mindent. A szellem ugyanakkor irracionális, ráción kívüli, ráció feletti. Racionális értelmezése eltorzítja, lefokozza. A szellem szembesül az emberben lévő irracionális, tudattalan természettel, és merészen úrrá lesz rajta. Ebben az átszellemítésben – ami nem racionalizálás – lényem természeti alapja idegennek tűnik nekem, kívülről determináltnak. A természet kívülről érkezik, a szellem viszont belülről hat. Csak a szellem révén lehet megérteni Istent is, az embert is. A szellem humanizálja az ember istenfelfogását, s egyúttal megszabadítja a nyers antropomorfizmustól. A spirituális istenismeret jelenti az apofatikus istenismeretet. A szellem mindig a jelenvaló, de az öröklétre irányuló jelen – a szellem időn és téren kívül lakozik. Csorbítatlan teljességet alkot, és ellenáll az idő és a tér részekre tagolásának. A szellem nem a lét, a szellem a lét értelme, a lét igazsága. Az észt is jelenti, de a csorbítatlanul teljes észt. A szellem egyaránt transzcendens és immanens. A transzcendens immanenssé válik benne, az immanens pedig transzcendál, határt lép át. A szellem nem azonos ugyan a tudattal, de a tudat a szellem révén konstruálódik, és hasonlóképpen a szellem révén történik a tudat határainak átlépése – át a tudatfelettibe. A szellem prométheuszi alapelvet hordoz, lázadást jelent a természet istenei ellen, az emberi sors determinizmusa ellen, a szellem kitörés és áttörés egy magasabb rendű, szabad világba.
A szellem olyan minőség, amelyet nem érint a világ életét megfertőző utilitarizmus, a célokra nem is hasonlító eszközök használata, a szellem független a külső eredményektől és realizációktól, azoktól a harci eszközöktől, amelyeket a „világ” használ, független a „közvéleménytől”, a társadalmi köznapiságtól. Mindenütt és mindenben érvényesíti hatását, olyan erőként, amely átragyogtat, átlényegít, felszabadít, és nem kényszerít. A szellem olyan erő, amely megszabadít az elemi erő hatalmától, a föld és a vér, vagyis a kozmo-tellurikus erők hatalmától, azok fölé magasodik, de nem semmisíti meg őket. A spiritualizáció megszabadulást hozott – megszabadított a mágia hatalmától, a mágikus világérzékeléstől, a mágikus erőktől és kapcsolatoktól. Kezdetben a szellem úgyszólván elmerült a természeti őselemekben, és keveredett a mágiával. De a mágia determinizmust jelent, a szellem viszont szabadságot. Tévedés volna azt gondolnunk, hogy a civilizáció és a kultúra csúcsain az ember szabad volna a mágia hatalmától, attól, hogy sorsát a kozmo-tellurikus erők határozhatják meg. Az ősi elemek újra meg újra fellázadnak, és harcolnak a szellem és a szellemiség ellen. A szellem birodalmáért vívott harc sosem szűnik, a világ végezetéig tart. Ám van egy döbbenetes dolog. A kozmikus élet titkai szinte elzárultak a civilizáció embere elől, elveszett az ember képessége, hogy részesüljön belőlük, ám eközben a kozmikus és a tellurikus erők tovább hatnak az ember bensejében, és hatásuk szembeszegül a szellemiséggel. A legmagasabb rendű szellemiség visszaadná az embernek azt a képességét, hogy érintkezzen a kozmikus élet titkaival, ugyanakkor megszabadítaná őt a kozmikus és a tellurikus erők determináló hatásától.
Fordította: Patkós Éva
„Bergyajev és filozófiája – a személyiség, a szabadság és az alkotás filozófiája – szellemileg mélyebben kötődik a Nyugathoz, mint Oroszországhoz, ugyanakkor tartalmazza (Dosztojevszkij, Homjakov, Vlagyimir Szolovjov hatása révén) az orosz világszemlélet számos értékes elemét, s azok a Nyugat számára új kinyilatkoztatást jelentenek. Természetesen tévednek a Nyugat gondolkodói, amikor az orosz pravoszláv világ tipikus képviselőjét látják Bergyajevben, és ez a régi félreértés őt magát is nyugtalanította. De bűnösen igazságtalanok vagyunk, ha nem veszünk tudomást a nagy orosz bölcselőről, aki nem iskolás könyveket, nem akadémiai tanulmányokat alkotott, hanem mindenkihez odaforduló, az életre, a létezésre vonatkozó (divatos szóval: egzisztenciális) értelemmel teli írásokat.” A Szellem és realitás (1936) révén az olvasó is megítélheti G. P. Fedotov jellemzését, ugyanis ezt a művét maga Bergyajev azon négy könyve közé sorolta, amelyek segítségével eszmevilága a leginkább megismerhető.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev (1874–1948) orosz filozófus és teológus. A 19. és 20. század fordulóján létrejövő orosz vallásfilozófiai gondolkodás egyik jelentős alakja. A filozófiatörténet az orosz keresztény egzisztencializmus képviselőjeként tartja számon.
Nyikolaj Bergyajev: Szellem és realitás, Fordította Patkós Éva, Typotex Kiadó, 2020
