Therese Anne Fowler: Z – Zelda Fitzgerald regénye (részlet)
Therese Anne Fowler: Z – Zelda Fitzgerald regénye (részlet)
Július közepén egy napon Sara Haardttal kijöttünk az egyik Commerce Street-i kalapboltból, amikor azt hallottam, hogy egy férfi a nevemet kiáltja. – Miss Sayre! Helló!
Scott intett, aztán elindult az utcán közlekedő fiatal nők között, akik mind utánanéztek. Megbökte a kalapját és rájuk mosolygott, miközben jött felénk. Még civilben is – fehér ing, kék mellény, élére vasalt, hajtókás, barna nadrág – egzotikusnak, különlegesnek, vonzónak tűnt. Kétszer találkoztam vele a megismerkedésünk óta. Egyszer, amikor odaadta a regény kéziratának az egyik fejezetét, majd pedig azután, hogy elolvastam a fejezetet.
Mindkét találkozás túlontúl rövid volt: kurta mosolyok, elhadart bókok, sajtos keksz (Scott) és görögdinnye (én) mellett a kávézóban, a közeli bokszban ülő Eleanor és Livye figyelő tekintete előtt. Erős kísértést éreztem ugyan, hogy üressé tegyem a táncrendemet, és ennek a jóvágású jenki betolakodónak (Mici nevezte el így) szenteljem a hétvégéimet, de nem igazán tudtam, hogy komolyan vehetem-e az érdeklődését. – M ilyen jó, hogy összefutottunk – mondtam, amikor odaért hozzánk.
– Elárulom magamat, ha megvallom, hogy nem véletlen?
A nővére mondta, hogy talán megtalálom itt.
– Ó, ez aztán nagyon hízelgő, nem igaz, Sara? Jut eszembe, Sara, bemutatom Scott Fitzgerald hadnagyot a Princeton Egyetemről. A kisasszony Miss Sara Haardt, a Goucher Főiskola hallgatója. Hirtelen olyan tanulatlannak érzem magam. Na nem mintha sok hasznomat vennék az egyetemen. Már a gimnáziumot sem volt könnyű végigülni.
– Örülök, hogy megismerhetem, Miss Haardt.
– Zelda briliáns, ne hagyja, hogy becsapja – mondta Sara.
A kirakatra mutattam. – Miss Haardt igazi nagyvilági hölgy, és próbált tanítgatni, mit viselnek manapság a fejükön a naprakész nők – a jelek szerint nem ezt a nagy, tollakkal díszített konfekcióárut.
– Egyet kell értenem – felelte Scott. – Amikor a legutóbb jártam New York-i boltokban, kisebb és kevésbé díszes kalapokat láttam.
– Egy férfi, aki jártas a divatban!
– Csak jó megfigyelő vagyok, és kész. Egy írónak muszáj.
A magas és sovány Sara, akinek a külseje jóval hétköznapibb volt, mint az értelmi képességei, megszólalt: – Ön ezek szerint író? – Olyan ártatlanul kérdezte, mintha már nem mondtam volna el neki mindent Scottról.
– Nagyjából azóta, hogy meg tudom fogni a ceruzát.
– Juj, de izgalmas – mondta Sara. – Én is szoktam írogatni.
Zeldával éppen ebédelni készültünk. Tartson velünk, és mesélhet a munkájáról.
– Örömmel tenném, de vissza kell mennem a kiképzőtáborba.
– Scott felém fordult. – Csak mondanék még valamit, Miss Sayre… Zelda, ha szabad. Emlékszem, egyszer vagy kétszer említette, hogy a jövő héten lesz a születésnapja. Ha megengedi, szeretnék egy kis partit rendezni a klubban a tiszteletére.
– Valóban? Nem is tudom, mit mondjak, én…
– Mondjon, amit akar, csak azt ne, hogy nem.
Elnevettem magam. – Akkor nem sok lehetőségem marad.
– Én is így gondolom. Mennem kell. – Mosolyogva tett néhány lépést hátrafelé. – Majd felhívom, hogy megbeszéljük a részleteket.
Néztük, ahogy sietős léptekkel megy. – Milyen kedves gesztus! – szólalt meg Sara. – Nagy kár, hogy csalódást kell okoznod neki.
– Úgy érted, nagy kár, hogy Anyának kell csalódást okoznom, amikor majd közlöm vele, hogy lefújjuk a partiját. De majd gondoskodom róla, hogy Scott meghívja őt meg a Bírót is, és Anya esetleg a tortát még megsütheti.
Aznap este a szalonban, az édesség után, amikor Apa meghallotta a hírt, azt mondta: – A fiúnak nyilvánvalóan rossz az ítélőképessége. Alig ismer téged. Mit is mondtál, hová valósi?
Nem mondtam meg, hová valósi, és nem is állt szándékomban.
– Három évet elvégzett a Princetonon, aztán katonának állt, és most a Sheridan kiképzőtáborban szolgál.
– Lelkes fiatalember, ez kétségtelen – jegyezte meg Anya.
– Tényleg az – értett vele egyet Mici, aki egy amerikai zászló hímzésén dolgozott. Korábban azzal cukkoltam, hogy végül Betsy Ross* lesz belőle. – Amikor ma reggel telefonált, és közöltem vele, hogy Zelda nincs itthon, azt felelte, neki mindenképpen tudnia kell, hol van. Rendkívül sürgős ügyről van szó! – ezt úgy mondta, mintha az élete függne tőle.
– Léha, komolytalan fiatalember. Valószínűleg túl sok pénze van, ám annál kevesebb esze. Sok ilyet látni a szerencselovagok között. Ne lepődj meg, ha kiderül róla, hogy északi gyökerei vannak.
– Szerintem nagyon romantikus férfi, és végül is az én születésnapomról van szó.
Apa a konyakjáért nyúlt. Ezt az egyetlen italt engedte meg magának, de ezt is csak péntek esténként. – De hát az édesanyád…
– …tökéletesen megérti, milyen izgalmas, ha jelentkezik egy jóképű kérő – mondta Anya, és kedvesen rámosolygott Apára, ami épp elég volt ahhoz, hogy jobb belátásra térítse.
* Elizabeth Griscom Ross (1752–1836) varrónő, aki leszármazottai állítása szerint, amelyet a történészek a mai napig vitatnak, elkészítette az első amerikai lobogót. A legenda szerint George Washington személyesen kért tőle zászlót, és az ő javaslatára lettek a hatágú csillagokból ötágúak, mivel azokat könnyebb felvarrni.
Fordította: Wertheimer Gábor
A dzsesszkorszak hajnalán vagyunk. Az ünnepelt ifjú pár valóságos legendává válik. Sokfelé megfordulnak, élnek New Yorkban, Long Islanden, Hollywoodban, Párizsban és a francia Riviérán. A véget nem érő partikon együtt mulatnak a varázslatos, egyszersmind kudarcra ítélt elveszett nemzedék tagjaival, így Ernest Hemingwayjel, Sara és Gerald Murphyvel, Gertrude Steinnel. De tudjuk jól: még Jay Gatsby partijai sem tartanak örökké. Zelda csak a híres és gyakorta hírhedt író felesége, vagy valaki más is? Vajon képes arra, hogy megtalálja önmagát, miközben nemcsak a saját, hanem Scott démonaival is viaskodik? Therese Anne Fowler úgy adja elő a lebilincselő történetet, ahogy akár maga Zelda is tehette volna.
Therese Anne Fowler: Z – Zelda Fitzgerald regénye, Fordította Wertheimer Gábor, Európa Könyvkiadó, 2020
