Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő (részlet)
Walter Klemmer tanítása közben Erika Kohut, aki már magát sem érti, mert meghatározhatatlan érzések uralkodnak el rajta, értelmetlen haragra gerjed. Alighogy a tanárnő megérintette, a növendék hanyagolni kezdte a gyakorlást. Sokat téveszt a kotta nélküli játékban, és a nem szeretőjével a nyakán állandóan elakad az átvezetéseknél. Még a hangnemet sem tudja! Értelmetlenül modulál összevissza. Mindjobban eltávolodik az A-dúrtól, amelyben lennie kellene. Erika úgy érzi, mintha veszedelmes lavina zúdulna rá. Klemmer számára a lavina örvendetes; a nő szeretett súlya nehezedik rá. Zenei igyekvése, mely a tudásával nem tart lépést, némileg alábbhagy. Erika összeszorított szájjal figyelmezteti, hogy bűnt követ el Schubert ellen. Hogy ezt kiküszöbölje, s a nőt is felvidítsa, Klemmer a kedves osztrák hegyekre és völgyekre gondol, melyekben ez az ország oly igen bővelkedik. Az otthonülő Schubertnek, ha nem is járta be ezeket, azért volt fogalma róluk. Aztán Klemmer újrakezdi, s a maga korán messze túlmutató nagy A-dúr szonátát ugyanezen mester Német táncok című művének ide nem illő szellemében játssza. Kisvártatva abbahagyja, mert a tanárnő gúnyolni kezdi; alighanem sosem látott még egy bámulatosan meredek sziklát, egy bámulatosan mély szakadékot, egy bámulatosan vadul rohanó erdei patakot, mely a hasadékok közt kanyarog, miképpen aligha látta a Neusiedlerseet a maga fenségességében. Schubert ugyanis, különösen ebben az egyszeri és megismerhetetlen szonátában, ilyen éles ellentéteket fejez ki, nem pedig olyasmit, mint Wachau völgye langyos délutáni fényben, ötórai tea idején, ezt inkább Smetana fejezi ki, még ha ő a Moldváról beszél is. És persze nem neki, Erika Kohutnak, a zenei korlátok esküdt ellenségének, hanem az ORF vasárnap délelőtti koncertközönségének.
Klemmer háborog, hogy ha valaki ismeri a hegyi patakokat, akkor az ő. Miközben a tanárnő állandóan csak a sötét szobában rostokol vénséges vén anyja mellett, aki többre sem képes, mint hogy valami készülék segítségével bámuljon a távolba, s akinek már az sem számít, hogy a föld fölött, vagy a föld alatt van-e. Erika felindultan emlékeztet Schubert előadási jeleire. Lobog és forr, mint egy fazék víz. Ezek a jelzések az ordítástól a suttogásig terjednek, nem pedig a hangos beszédtől a halkig! Az anarchia nem erőssége, Klemmer. Mint a vízisportok hódolója, túlságosan is tiszteli a konvenciókat.
Walter Klemmer azt kívánja, hogy megcsókolhassa a tanárnő nyakát. Sosem csinálta még, de már gyakran hallott róla. Erika azt kívánja, bárcsak a növendék megcsókolná a nyakát, de karmesterként nem inti be. Érzi, amint növekszik benne az odaadás vágya, s ez az odaadás ütközik a benne összecsomósodott régi és új gyűlöletekkel, mindenekelőtt a nők ellen, akik még kevesebb életet éltek, mint ő, s ezért fiatalabbak is. Erika odaadása egyetlen ponton sem hasonlítható az anyjáéhoz. Gyűlölködése ellenben minden pontján az anyja szokásos, köznapi gyűlölködéséhez hasonlatos.
Hogy az efféle érzéseket leplezze, a nő hevesen ellentmond mindannak, amit eddig zeneileg nyilvánosan képviselt. Azt mondja: Egy zenedarab előadásakor van egy pillanat, ahol a pontosság véget ér, s ott a személyes, teremtő pontatlanság birodalma kezdődik el. Ahol az előadó már nem csak szolgál, hanem követel is. A végsőket követeli a szerzőtől. Talán nem késő még, hogy Erika új életet kezdjen. Új elméletek képviselete most már nem okozhat károkat. Erika finom iróniával közli, hogy Klemmer a tudásnak olyan lépcsőfokára ért, ahol a tudás mellett a hangulatoknak és az érzéseknek is jogosultságuk volna. Azután azonnal a képébe vágja: neki mint tanárnak nincs semmiféle jogalapja arra, hogy a növendékben bármiféle szunnyadó tudást feltételezzen. Igen, ő tévedett, jóllehet neki mint tanárnőnek jobban kellett volna tudnia. Klemmer menjen csak evezni, és Schubert szellemét, ha az erdőben véletlenül belébotlik, gondosan kerülje el. Azt az ocsmány Schubertet. Erika mestertanítványát fiatalságáért és szépségéért gyalázza, jobbról is, balról is húz még egyet a kínpad csavarjain. Gyűlöletét csak nagy nehezen tartja magában. Maga az előnyös külső fennhéjázó középszerűségébe zárva még akkor sem veszi észre a szakadékot, amikor már beleesett, mondja Erika Klemmernek. Sosem kockáztat! A pocsolyákat átugorja, csak a cipője nedves ne legyen. Ha vadvízi kajakozás közben, ennyit még én is értek a dologhoz, fejjel lefelé beleesik a vízbe, mert felborult, azonnal visszafordítja a csónakot. Megretten még a mély víztől is, ettől a kivételesen befogadó puhaságtól, melybe a feje belemerül! Inkább a sekélyben tapicskol, ez látszik magán, a sziklákat kegyesen kikerüli, kegyesen önmagával szemben, még mielőtt veszélybe kerülne.
Erika zihálva kapkodja a levegőt, Klemmer pedig a kezét tördeli, és azon igyekszik, hogy felbőszült kedvesét, aki még nem is a kedvese, visszafogja. Ne tegye örökre lehetetlenné, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, ajánlja jóindulatúan Klemmer. És úgy tűnik, megerősödve kerül ki a nemek sportos párviadalából. Egy öregedő nő remegve csúszkál a földön, állán a veszettség tajtéka. Ez a nő képes belelátni a zenébe, akárha valami látcsővel, amit fordítva tart a szeme elé, úgyhogy a zene messze távolba kerül, és egészen kicsinek látszik. Őt nem lehet csak úgy visszatartani, ha valami lényegbevágó zenei közlendője van. Akkor aztán folyamatosan beszél.
Fordította: Lőrinczy Attila
Erika Kohut, a zongoratanárnő kettesben él anyjával, aki zongoraművésznek szánta, és rákényszerítette, hogy minden egyéb vágyát a karriernek rendelje alá. Az elszigeteltség és az érzelmi megnyomorítottság miatt a nő képtelen rátalálni szexuális identitására. Amikor viszonyt kezd az egyik tanítványával, rájön, hogy már csak a szenvedésben és a büntetésben tudja megélni a kéjt.
Elfriede Jelinek (1946–) Nobel-díjas osztrák írónő. Jellemzően a dráma és a regény műfajában alkot. A zongoratanárnő című világhírű regénye újra olvasható magyarul, Lőrinczy Attila átdolgozott fordításában.
„Az idő múlik, mi pedig múlunk vele. A sajtbúra üvege alatt összezárva egymással, Erika és a mama. A búra csak akkor emelkedik föl, ha valaki kívülről megfogja az üveggombot, és felfelé húzza. Erika egy időtlen, kortalan, borostyánba dermedt bogár. Nincs története, és nem történik vele semmi. Ez a bogár már rég nem képes se csúszni, se mászni. Erika belesült a végtelenség sütőformájába.”
Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő, Fordította Lőrinczy Attila, Scolar Kiadó, 2021