Emily Gray Tedrowe: A tehetséges Miss Farwell (részlet)
Másnap Becky behajolt Karl irodájának ajtaján. Szokás szerint kissé kótyagos volt a késő esti trakta után. A rövid ujjú inget és nyakkendőt viselő, jól fésült főnöke viszont friss volt, eleven és fess: még fütyörészett is halkan.
– Jó este volt – mondta Becky. – Szerintem élvezték.
– Ugye? – Karl csak úgy sugárzott. Becky tudta, hogy ez sokat jelent neki, ezért a vacsorák másnapján nem tagadta meg tőle az ő nagy pillanatát. – És a tiramisu előtt még üzletileg is jutottunk valamire – tette hozzá Karl, és megpaskolta a pocakját. – Hála neked, hiszen ha nem pattogtatnád folyton az ostort…
Becky elmosolyodott.
– Amúgy csak a nyugtákért ugrottam be – mondta. A megbeszélés ugyanis délután vette kezdetét kávé és némi harapnivaló mellett, majd sör mellett folytatódott a McSweeney’s grillbárban, és csak utána vacsoráztak.
– Már odaadtam őket.
– Szerintem nem – mondta Becky. Karl valóban nem adott neki semmit, és ez már nem először fordult elő.
Karl úgy tapogatta a derekát, mintha bármelyik nadrágzsebéből kiugorhatna a vacsoraszámla.
– Itt kell lenniük valahol – morogta, és fölemelt egy dossziét.
– Majd fölhívom a Visát – mondta Becky. Már megint! Három hét, mire elpostázzák a másolatot…
– Pfű! Figyelj, gépelj valami papírt, és majd aláírom.
– Mrs. Shinnernek minden visszatérítéshez nyugta kell.
Karl csak legyintett.
– Az a jóasszony a fasorban sem volt, amikor mi már rég aláirkáltuk az ilyesmit. Nem lesz itt gond, majd meglátod.
– Rendben. – Becky hangja önkéntelenül is rosszallóan csengett. Hát ő itt az egyetlen, akibe szorult némi precizitás, némi rendszeretet?
– De azt a második kosár fokhagymás kenyeret inkább hagyd ki – tette hozzá Karl –, mert rám száll a kalória-rendőrség.
– A feleségére, Cherie-re célzott, aki egyszer meghagyta Beckynek, hogy cserélje le a társalgóban az összes üdítőt diétásra, és ha kell, nyugodtan fogja rá.
A Karl irodájából távozó Becky agyán átsuhant egy keserű gondolat: Ennek a Karlnak, akinek minden fordítva áll a kezében, a kisujját sem kell megmozdítania soha! Leült az írógépéhez, befűzött egy fejléces papírt, és pötyögni kezdett: „Reprezentáció, Malten Szennyvízkezelő, 2 fő, Pierson, Városháza, 2 fő, 1984. szeptember 6., szerda.”
Először is kávét és péksütit rendeltek a French’s Dinerből. Becky jól emlékezett rá, hogy ott készpénzzel fizetett – és megvan a nyugta is. Előhalászta, és beírta a 15 dollár 59-et. Aztán rátért a vacsorára. Tételesen sorolni kezdte az előételeket, avagy antipastókat… De várjunk csak! Előtte még itt söröztek, szemben! Annak az első sorban kéne szerepelnie, az italok között!
Becky már nyúlt a papírért, hogy kihúzza a gépből, de megállt a keze a levegőben. Ha Karl nem vesződik a részletekkel, akkor ő sem fog! „Italok” – pötyögte határozottan.
„Sör, bor, 60 dollár.” Így jó lesz, sőt, egy kicsit még túl is árazta a piát… Ezután beírt a vacsorához három összeget (előételek, főfogás, desszert), és hozzácsapott tizenöt százalék borravalót. Na jó, legyen húsz… Aztán kiszámolta a végösszeget, és csinált két vonalat, hogy aláírhassa Karl is, meg Mrs. Shinner, az irodavezető is.
Ekkor megcsörrent a telefonja, gyorsan felvette. A rögtönzött nyomtatvány a KARLNAK, ALÁÍRÁSRA feliratú címkével ellátott, kopottas műanyag tálcára került, és Becky el is feledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe, amikor a fachjában egyszer csak ott volt a csekk: 425 dollár, visszatérítendő reprezentációs költség, fizetendő a főkönyvelő részére. Nem fog gyanút senki, ha ő szépen befizeti, átirányítja és kiveszi… Persze csak átmenetileg.
A pénz egy kis időre kikerül a városházáról, aztán visszakerül oda. Ő csak kölcsönveszi, ennyi az egész.
Hank Farwellt egyre nehezebb volt bárhova is elvinni, de nagyon szeretett jönni-menni. Ezért a következő néhány vasárnap azzal telt, hogy Becky istentisztelet után kocsikázott vele egy kicsit a város peremén: az ősz megbízható hírnökének számító garázsvásárokra vadásztak. Hank imádott a megpakolt asztaloknál téblábolni; kézbe vett, majd letett ezt-azt, váltott pár szót az arra tévedt szomszédokkal, cimborákkal, vagy csak szívélyesen odaintett, ha ráköszöntek. Becky sokszor egy-egy eladásra kínált háztartási gép (például turmixgép, kenyérpirító) vagy ütött-kopott motorbicikli mellett „parkolta le” az apját, hogy kedvére fogdoshassa az alkatrészeit meg a kábeleit, vagy akár szét is szerelhesse a két nagy lapátkezével, amelyek mit sem veszítettek az ügyességükből. De többnyire azzal zárult a garázsvásár-látogatás, hogy a háziak leültették Hanket egy nyugszékbe, és megkínálták jegesteával, Becky pedig kedvére nézelődött.
Elképesztő, fortyogott magában, hogy az embereknek miket van pofájuk árulni! Szó szerint kipakolnak egy rakás szemetet, és még pénzt is szednek azoktól, akik elviszik! A ruha- és cipőállványok voltak a legdurvábbak: azokat kínosan kerülte, sőt feléjük sem nézett. Irtózott a gondolattól, hogy mások köntösét, farmerét, fürdőruháját (igen, fürdőruháját!) viselje.
Szeptember 22-én a Langley-ház volt a körútjuk harmadik állomása. Bőséges volt a választék, mert a két Langley lánynak, Marissának és Joannek, akik már férjhez mentek és elköltöztek, komoly volt a szándéka: ki akarták üríteni régi otthonukat, mielőtt az egyikük lakóhelyéhez közelebb eső, kisebb házba költöztetik idős szüleiket.
Becky letelepítette az apját egy árnyas szilfa alá, hadd hallgassa a Chicago Cubs baseballmeccsét a pénztár melletti rádión, ő pedig a lemezeket böngészte, és a porcelán edénykészleteket meg a konyhai eszközöket is nézegette unalmában. Közben alig várta, hogy hazamenjenek, és végre levehesse a templomi ruháját meg a viszketést okozó nejlonharisnyáját.
– Találtam valamit! – kiáltott oda egy nő a garázs mellől.
– Talán jó lenne az ebédlő falára.
– Mi van rajta? – kiáltott vissza a férje.
– Nem tudom. Gyere, nézd meg! Van itt egy csomó kép, meg minden.
Becky követte a férfit, de nem csigázta föl túlzottan a dolog. Végignézte, ahogy a házaspár megvitatja, majd elveti az ötletet, hogy megvegyék egy világoszöld ruhás nő csiricsáré keretbe foglalt portréját. Miután elmentek, Becky bevonult az ebédlőbe, és kiemelte az említett festmény, valamint a megdöntve egymásnak támasztott hat másik mögül azt, amelyiken a könyvet szorongató kisfiú volt, meg a szék lábai közt tekergőző macska.
Nem tudta volna szavakba önteni, hogy miért pont az tetszett meg neki, de muszáj volt az ösztönére hallgatnia, amely határozottan jelzett.
A pénztárgépnél ülő, unott arcú apukán messziről látszott, hogy jobban érdekli a baseballmeccs, mint a vásár.
Becky fölmarkolt pár konyhai eszközt – egy ütött-kopott műanyag spatulát, két fakanalat meg egy cukorfogó csipeszt –, és lepakolta őket a kassza mellé, majd odatette melléjük a kis olajfestményt is. – Mi az eredmény? – kérdezte.
– Jobb, ha nem tudja meg.
Becky egyre szaporábban szedte a levegőt, míg a férfi szép komótosan beütötte a vásárolt holmik árát. Igyekezett rezzenéstelen arccal nézni, ahogy az árcédulát keresve ide-oda forgatja a festményt. A férfi hunyorgott egy sort, majd visszaadta neki a képet.
– Maga le tudja olvasni, mibe kerül?
Becky úgy tett, mintha ő sem látná jól a számot.
– Mintha tízes lenne. Bemegyek, és megnézem a többi kép árát, ha gondolja – intett a garázs felé.
– Á, nem kell. Mondjuk, hogy a többi cuccal együtt tizenöt.
– Oké. Csak még… Apu, odaadnád egy pillanatra a pénztárcádat? – Miközben kiügyeskedte a tárcát az apja feneke alól, érezte, hogy a pénztárban ülő férfi tekintete rájuk villan, majd inkább másfelé néz. Végül le tudott számolni a saját tárcájából egy tízest, meg az apjáéból öt darab gyűrött egydollárost.
– Szatyor, nyugta kell? – kérdezte a fickó, aki a hangjából ítélve a háta közepére kívánta ezt az egész pénztárosságot. Becky azonban, bár citeráztak az idegei, és erős volt a kísértés, hogy a képet a hóna alá csapva elpucoljon, állta a sarat. Persze, miért is ne. Igen, kérek. Nyugi, apu, időben hazaérünk, meg tudod hallgatni a meccs végét!
Ő viszont egészen estig nem tudott időt szakítani arra, hogy a kis festményt vizsgálgassa, vagy talán direkt húzta-halasztotta a dolgot. Porszívózni kellett, meg krumplit főzni és pürésíteni, meg a mosógépben felejtett, penészedő törölközőket is újra ki kellett mosni. Aztán az apját egy kis baleset érte, így takaríthatta a nyomokat. De így is hamar beigazolódott, hogy nem hagyta cserben az ösztöne, ugyanis fél kilenckor megcsörrent a telefon. Marissa Langley volt az. Kezdetnek élénk, pattogó hangon sajnálkozott egy kicsit, amiért elkerülték egymást, majd közölte: a férje mondta, milyen jó volt dumálni egy kicsit.
Ja, persze.
Aztán gyorsan elhadarta, hogy történt egy kis tévedés, ugyanis kitettek pár dolgot, amit nem akartak eladni.
Fordította: Szieberth Ádám
Mi lett volna, ha a „tehetséges Mr. Ripley” nőnek születik?...
Az
1990-es évek végén járunk. A műkincspiac végre magához tért a
katasztrofális összeomlás után, és híre megy, hogy egy bizonyos Miss
Rebecca Farwell bombaüzletet csinált a New York-i Christie's
aukciósháznál: ha a szóbeszédnek hinni lehet, 900 százalékos haszonnal
adta el rendkívüli gyűjteményét. A titokzatos Reba egyesek szerint igazi „cápa” az üzleti életben, és rendkívüli éleslátás jellemzi, mások
szerint szívtelen kapitalista, akit csupán az érdekel, mennyit kereshet a
műkincseken.
New Yorktól mintegy másfél ezer kilométernyire, egy
illinois-i kisvárosban egészen más Miss Farwellt ismernek: a csöndes,
visszahúzódó, egyedülálló Beckyt, aki fáradhatatlanul gürcöl a kisváros
könyvelőjeként. Senki sem igazodik ki úgy a városháza számlái között,
mint ő, rendre utoljára megy haza a munkából, és valahogy mindig tud
szerezni a gondokkal küszködő városkának egy kis pénzt.
Amíg
Reba Farwell egyre komolyabb ügyleteket bonyolít le, Becky Farwell nyakig
eladósodik. Vajon meddig élhet büntetlenül kettős életet a tehetséges
Miss Farwell?
Emily Gray Tedrowe: A tehetséges Miss Farwell, Fordította Szieberth Ádám, Athenaeum Kiadó, 2021