James Powell: 2084 – Az eltűnt jég nyomában – Képzelt riport a klímaváltozásról (részlet)
Rotterdam eleste
Nekünk, hollandoknak van egy mondásunk: „Isten teremtette a világot, de Hollandiát a hollandok teremtették.” Területünk nagy része lejjebb fekszik a tenger szintjénél, városainkat csak úgy építhettük fel, ha előbb gátakkal, töltésekkel, polderekkel kiszorítottuk a tengert. Élre törtünk aztán a művészetben, a kereskedelemben, a tengerhajózásban. Mindig is törekedtünk arra, hogy jó világpolgárok legyünk. Annak rendje-módja szerint levittük a szén-dioxidkibocsátásunkat, de ez semmit sem számított. Az bezzeg nagyon is, amit a grote vervuilers, a nagy szennyezők, Amerika, Kína és India műveltek. 2000-ben Hollandia a világ szén-dioxid-kibocsátásának mindössze fél százalékáért volt felelős. Ezt a kibocsátást is megfeleztük, de a világ egészének mércéjével ez een druppel op een gloiende plaat – annyi, mint egy csepp víz az izzó platninak.
Mi,
hollandok évszázadokon át dacoltunk a természettel és az
Északi-tengerrel. Ha mi visszavonulót fújunk, azt vegye észre a
világ többi része. Tudniillik megtettük. A holland kormány
székhelyéről, Maastrichtból beszélek önnel, Hollandia legrégibb
városából. 2052 óta ez a fővárosunk, nem a múltja és
történelmi jelentősége miatt, hanem mert 49 méterrel a tenger
szintje fölött a legmagasabban fekvő városunk, tehát ezt fogja
utolsónak elborítani a víz.
Már a régi nevünk,
Németalföld is sugallta, hogy ha emelkedik a tengerszint, mi itt az
alacsonyan fekvő régióinkban bajba kerülünk. Úgy is lett.
Hollandia nagy része nem üti meg a szintet, nevezetesen az
Északi-tenger szintjét. Századunk elejére területünk több mint
kétharmada volt a tengerszint alatt, lakosságunk kétharmada élt
itt. Előbb a szélmalmainkkal vettük fel a harcot a tengerrel,
aztán elektromos szivattyúkkal és fantasztikus mérnöki
alkotásokkal, mint a nagy zsilipkapuk és gátak. Persze tudtuk,
hogy veszélyes játékot játszunk, de hittük, hogy a holland
elszántság és lelemény meghozza nekünk a győzelmet. Nem
láthattuk előre, hogy a világ többi része ellenünk trükközik.
Mint minden más nép, mi is abban a hitben építkeztünk, hogy a hőmérséklet, a folyók, az apálydagály, a tengerszint meg a többi maradnak, amilyenek mindig is voltak. Számításba vettük, hogy lesz százévenkénti áradás meg ötszáz évenkénti áradás, enzovoort. Na regen kommt zonnenschijn, szoktuk mondani – ha ma esik, holnap süt a nap. Vagyis akármilyen cudarul állunk, vissza fog térni a normalitás. De hol van már a régi normalitás?
A tenger emelkedése közepette süllyedt is a holland talaj, sehol sincs ez másképp a deltákban, így lesz eleve magasabb a tengerszint a szárazföldhöz viszonyítva. Történelmi távlatból nézve legsúlyosabb gondunkat a pusztító árvizek okozták, nem meglepő módon. Volt egy nagy áradás 1916-ban, utána rengeteget költöttünk védművekre. 1953 januárjában egy még nagyobb áradás áttört ezeken a védműveken, erről vált hírhedtté a holland történelemben. A magas tavaszi dagály, a 48 kilométeres óránkénti sebességű szél az átlagos tengerszintet csaknem hat méterrel meghaladó hullámokat vert gátjainknak. Sok közülük beomlott, kétezer ember és harmincezer jószág veszett oda. Hetvenezer embert kellett kitelepítenünk. A spookjeseink, népi regéink egyik jelenetét idézve az utolsó gát átszakadásának egy város polgármestere úgy vette elejét, hogy egy hajót küldött a gát résébe, mintha egy óriás ujja dugaszolná el, ezzel hárommillió embert mentve meg az ártól. Annak az áradásnak a rettenete indított bennünket arra, hogy ötvenéves programot kezdjünk az Északi-tenger elleni védműveink megerősítésére.
A huszadik század végén Rotterdam a legnagyobb forgalmú kikötő volt Európában, a holland gazdaság gerince. Kötelességünk volt Rotterdamot bármi áron megvédeni. Elindítottuk hát a Delta-tervet, ennek része legfenomenálisabb mérnöki teljesítményünk, a Maeslantkering vihargát a Rajna torkolatában, közvetlenül Rotterdam alatt. Hatalmas, ívelt tengerkapuk tíz méter átmérőjű golyóscsapágyakra szerelve. Valaki szerint úgy festett az egész, mintha oldalt döntöttek volna két Eiffel-tornyot.
1990-re
töltésekkel, gátakkal lezártuk az Északi-tenger vizének
valamennyi lehetséges útját a Rajnadeltába Rotterdamnál, egyet
kivéve: a Nieuwe Waterweg nevű hajózási csatornát. Hasonlított
az önök Mississippi folyótorkolati csatornájára New Orleansnál,
az a kanaal
is arra lett kitalálva, hogy a hajók gyorsabb útvonalon érhessék
el a dokkokat. De, mint önök is tapasztalhatták, az ilyen
csatornák gyorsabb útvonalak a dagály- meg a hurrikánhullámoknak
is a szárazföld belsejébe. A Maeslant-kapuk azért épültek,
hogy a Nieuwe Waterwegen át a víz ne hatolhasson Rotterdamig. 2007
novemberében volt a tesztüzem, és minden tökéletesen működött.
Úgy hittük, az Északi-tengertől nem telhet már olyasmi, amit a
létesítményeink ki ne védhetnének, de ez huszadik századi
gondolkodásmód, mi pedig olyan huszonegyedik századi problémákkal
találtuk szemben magunkat, amilyenekkel az emberiség eddig soha.
[…]
2052-ben, egy híján száz évvel a 1953-as óriási
vihar után egy annál sokkalta nagyobb támasztott – az
Északi-tenger megnövekedett szintjét harminc méterrel meghaladó,
a megsüppedt szárazföldhöz képest pláne – égig érő
hullámokat. Hollandok által addig sose látott méretűek – és
az már valami – rontottak a tenger felől a Maeslant-kapuknak
és a többi védművünknek. Lezártuk a nagy déli gátat meg a
Maeslant-kapukat, és imádkoztunk. Az emelkedő víz helyenként
átcsapott a kapuk fölött. A jobb oldali, szárazföld felőli
szárny inogni kezdett a tengelyén, majd pedig rengeni. Egyre
hevesebben, mígnem a kapu kiszakadt az alapozásból, és a
csatornába zuhant. Már semmi sem tartotta fel az Északi-tengert,
mint a nyíl száguldott végig a Nieuwe Waterwegen, egyenesen
Rotterdam szívébe. Rotterdam órákon belül 5,5 méter mély víz
alá került.
Abban a hitben, hogy a Maeslant-kapuk bevehetetlenek, a rotterdami hatóságok nem evakuálták a várost. Mire elrendelték a kiürítést, sok öreg és rokkant, aki nem bírt kivergődni, ottveszett. Az emberek padlásokon rekedtek, a rabok celláikban, sokan mások szeretteik és házi kedvenceik mentése közben lelték halálukat.
Sosem fog már kiderülni, pontosan hányan fúltak vízbe a 2052-es nagy rotterdami áradáskor, mert eltűntek ezreinek nem akadtak nyomára a hatóságok. Becslésünk szerint Rotterdam nyolcszázezres lakosságának egyharmada vált a vihar és következményei áldozatává: a legnagyobb katasztrófa ez Hollandia egész történelmében. […]
Amszterdam és más parti városok is többé-kevésbé sértetlenül vészelték át a 2052-es nagy vihart. De felmérhetetlen, mennyire megroppantotta Rotterdam pusztulása Amszterdam öntudatát, hitét, jövőjét. Rotterdam szembesített bennünket azzal, hogy a holland mérnökök maximális teljesítménye ellenére pusztulhatott el egyik legnagyobb városunk pár óra leforgása alatt. Amszterdam sorsa nem órák, hanem évek alatt pecsételődött meg, de megpecsételődött. Nem egy nagy vihar végzett vele, hanem a nagy bizalmatlanság, hogy meddig maradhat lakható az eljövendő globális felmelegedés, tengervízszintemelkedés, viharok közepette. Talán ez Rotterdam sorsának fő tanulsága: ha nem bíznak többé egy város jövőjében, az éppúgy gyilkolhat, mint akármelyik természeti vagy emberi pusztító erő.
New York védművei a 2042-es viharban mondtak csődöt. A britek megépítették a Temze-gátat, hogy a vizet távol tartsák a Londont övező ártértől. Az 1970-es évek végén tervezték arra, hogy kitartson 2030-ig, de persze a tervezői nem számoltak a globális felmelegedéssel. Át lehetett volna építeni, hogy tovább bírja, csak hát a 2020-as évekre Nagy-Britanniát szinte teljesen lebénította a belső megosztottság, a globális felmelegedést konokul tagadó vezetés alatt semmi sem történt. Az oroszok mobil gátat létesítettek Szentpétervárnál, az önök mérnökhadteste milliárdokat ölt New Orleansnál a tudottan elégtelen védművekbe, más államok is indítottak ilyen projekteket, enzovoort. Egy sincs már meg. Egyszerűen nem lehet olyan magas gátat emelni, hogy megállítsa az évről évre, vég nélkül emelkedő tengert. […]
Hága, Haarlem, Leiden, Delft, Harlingen, Groningen és még sok más kisebb város eltűnt mostanra. […]2020-ban Hollandiában több mint 17,5 millió ember élt 41 500 négyzetkilométernyi területen, 420 személy jutott egy négyzetkilométerre. A legmagasabb érték volt Európában, kicsivel több mint harmada az akkor népsűrűségben világelső Bangladesének. De, mint már mondtam, fele területünk a tenger szintjénél alacsonyabban feküdt, ahonnan távoznunk kellett, csupán ettől megduplázódott a népsűrűség. A bajt tetézte, hogy 2050-re Hollandia lélekszáma elérte a 18 milliót, hogy ma mennyi, arra nézvést teljes a bizonytalanság, tételezzük fel, hogy maradt 18 millió. Ennyi ember él feleakkora területen, mint amennyink 2020-ban volt, tehát ma a népsűrűség úgy 870 fő négyzetkilométerként. Ha pedig még több területet vesz el tőlünk a tenger, hacsak nem nő még tovább a halálozási rátánk, ami nem lenne csoda, azzal együtt jár a fokozódó tömegnyomor. […]
Mit vethetünk mi a latba – egy félig vízbe fúlt ország?
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
James Powell geológus, geokémikus, klímakutató, több amerikai felsőoktatási intézmény (Oberlin College, Reed College, Franklin & Marshall College), a Franklin Institute és a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum korábbi elnöke. 1987-ben kisbolygót neveztek el róla (9739 Powell).
,,1912-ben a globális felmelegedés puszta elmélet volt csupán. Néhány tudós valós eshetőségnek vélte, de ismereteik hézagossága okán nem kiáltottak veszélyt. Sőt ezek a tudósok érthető módon úgy gondolták, hogy egy melegebb világ az emberiségnek előnyt is jelenthet. Születésem évében, egy kerek évszázaddal később már vitathatatlan volt, hogy a globális felmelegedés valós, az ember műve, és veszélyes az emberiségre. Ám egy kampány, melyet elsősorban az akkori idők óriás olajtársaságai finanszíroztak, a fél világ közvéleményénél és számos politikusánál elérte, hogy szemet hunyjanak a folyamat felett, és a dogmákat és a hazugságokat többre tartsák unokáik jövőjénél."
James Powell: 2084, Fordította N. Kiss Zsuzsa, Athenaeum Kiadó, 2021