Alex Schulman: A túlélők (részlet)
Alex Schulman: A túlélők (részlet)
A pince
– De baromi undorító – mondta Nils, amikor elment a két öccse mellett. – Nézni sem bírom.
– Mit csináltok? – kérdezte apa, aki a közelben ült, és újságot olvasott.
– Körmöt vágunk! – felelte Pierre. – Összegyűjtjük, és betesszük az időkapszulába.
– Miért raktok körmöt az időkapszulába?
– Mi van, ha az emberek egészen másképp fognak kinézni ezer év múlva? Így majd látják, milyenek voltak a körmeink.
– Okos – mondta apa.
Kora reggel volt, a nap alacsonyan állt, ferdén sütött, a fű még harmatos volt, és a reggelire kitett gabonapelyhek megdagadtak a tálakban a napon felmelegedett tejben. A korai órához képest szokatlanul erős volt a szél, apa minden nagyobb széllökésnél megszorította az újságját, és felnézett, hogy lássa, mi készül. Csészéje oldalán végigfolyt a kilötyögtetett kávé, barna karikát hagyva, valahányszor letette a bögrét az újságra, majd néha felállt, bebattyogott a konyhába, vastag kenyérszeleteket szelt, és olyan sok vajat kent rájuk, hogy látszott benne a foga lenyomata, amikor beleharapott. Benjamin és Pierre a viseltes pizsamájukban ültek, nagy komolyan vágták a körmüket, és kis kupacba gyűjtötték a levágott darabokat a kinti étkezőasztalon. Amikor elkészültek, betették egy borítékba, ami az apjuktól kapott bádogdobozban hevert. Az első tárgyi lelet biztonságban volt.
– Apa, betehetjük a mai újságot is az időkapszulába?
– Hogyne – felelte apa. – Amint kiolvastam.
Benjamin az apját nézte. Éppen két tojást evett, és Benjamin remélte, hogy befejezi, mire anya felébred, mert anya nem bírta elviselni annak a látványát, ahogy apa tojást eszik.
– Van pénzed? – kérdezte Benjamin. – Papírpénzt is szeretnék beletenni.
– Nem jó az egyik ötös, amit tegnap kerestetek?
– Papírnak kell lennie, hogy írhassak rá üdvözletet.
Apa keresgélt a nadrágzsebében, majd felállt, és bement az előszobába, hogy megnézze a tárcájában.
– Nincs papírpénzem! – kiáltotta. – Majd kérdezzétek meg anyát, ha felkelt.
– De most mit csináljunk? – kérdezte a mindig nyughatatlan Pierre.
– Találjatok mást, amit betehettek a dobozotokba – mondta apa.
– Nincs más – felelte Pierre.
– Akkor meg játsszatok egy kicsit Mollyval – válaszolta apa.
De ez soha nem volt valós lehetőség Pierre számára, vagy, ami azt illeti, senki más számára a családban. Molly nem volt játékos. Nyugtalan volt, érzékeny és ijedős. Azon a nyáron, amikor a családhoz került, azt hitték, csak szoknia kell az új környezetet, és majd elmúlik, de mostanra már rájöttek, hogy ő ilyen. Mintha félt volna a világtól, soha nem akart szabadon szaladgálni, jobban érezte magát karba véve. Elhátrált apától, tartotta tőle a távolságot, pedig apa ügyetlenül ugyan, de próbálta kimutatni szeretetét. Sem Nils, sem Pierre nem érdeklődtek iránta különösebben, és talán volt bennük némi irigység is, amikor észrevették, hogy az anyjuk néha mintha gyengédebben viseltetne a kutya iránt, mint irántuk.
Anya erős, de hullámzó szeretettel vette körül Mollyt, aki ettől csak még jobban szorongott. Sokszor csak magának akarta őt, nem volt hajlandó osztozni rajta, máskor viszont hűvösen viselkedett vele. Benjamin néha mintegy elfeledve, elhagyatottan talált rá Mollyra Pierre és Nils közönyének, apa csüggedtségének és anya hirtelen hűvösségének árnyékában.
Benjamin rokon léleknek érezte. Keresték egymás társaságát, és ezen a nyáron, a hosszú délutáni órákon, amikor anya és apa sziesztáztak, ők elmélyítették a kapcsolatukat. Benjamin titokban kisajátította őt. Lementek a tóhoz kavicsot dobálni. Sétálgattak az erdőben. Ott voltak egymásnak.
– Bolondozzatok kicsit Mollyval! – mondta apa.
– De hát ő nem akar bolondozni velünk – mondta Pierre.
– Dehogynem – mondta apa. – Csak időt kell neki adni.
Pierre elcammogott az istállóhoz, ahol a képregényeit tartotta, Benjamin viszont odament a kutyához, és felemelte. Bement a konyhába, és leült az ablak melletti székre Mollyval az ölében. A valóság odakint megváltozott: ha a régi ablaküvegen át nézte és lassan billegtette a fejét előre és hátra, a növényzet hullámzott. Apa az ösvényen az öreg istálló felé tartott. Lent a parton látta Nils fürtjeit ott, ahol mindig ült, ha békében akart olvasni. És pont Benjamin fölött aludt anya. Jól ismerte az ébredés utáni rutinját, tudta, mire kell fülelnie. Csupasz talpának első érintése a hálószoba padlóján, és rögtön utána ostorcsattogtatásra emlékeztető hang, ahogy felhúzza a tokjában csapdosó rolót. Nyíló ablak, aztán hulló aranyeső a konyhaablak előtt, ahogy kiüríti a bilit, amit éjszakánként használ, ha nincs ereje lemenni pisilni. Halk csattanás, ahogy kinyílik a hálószoba ajtaja, majd hirtelen, szapora léptek a lépcsőn, és már ott is terem a konyhában. Benjamin latolgatta a kockázatokat és a következményeket, ha valaki tetten érné, de: olyan sok jelre figyelhet, rengeteg ideje lesz a menekülésre. Felállt, és kiosont az előszobába, ahol anya retikülje lógott egy kampón. Megkereste a tárcáját, belepillantott a felnőttek világába – a kis rekeszekben sorakozó különféle bankkártyák, nyugták és parkolócédulák egy gazdag életről árulkodtak, nagyszabású dolgokról, amikben része volt, miután elindult otthonról, hogy munkába menjen. A bankjegyes rekeszben százasok, ötvenesek és tízesek lapultak egymás mellett. Hihetetlenül sok pénz volt itt. Benjamin óvatosan kihúzott egy tízest, a hüvelyk- és a mutatóujja között fogta. Utána megint a retikülért nyúlt, hogy visszategye a tárcát.
– Mit csinálsz?
Anya a lépcső közepén állt, onnan figyelte őt. A köntöse szétnyílt, a haja égnek állt, az arcán a párna lenyomata látszott. Benjamin nem hitt a szemének, képtelenség volt. Hogyan jelenhetett meg csak úgy a semmiből, minden előzetes jel nélkül? Mintha le sem feküdt volna előző nap, mintha az éjszakát a lépcsőn töltötte volna, csak ülve a sötétben, némán várva a hajnalt, ezt a pillanatot.
– Felelj, Benjamin, mit csinálsz?
– Kölcsön akartam venni tőled egy tízest az időkapszulához, de aludtál, így…
Elhallgatott. Anya lejött a lépcsőn, kivette Mollyt Benjamin karjából, óvatosan letette a földre, megvárta, míg elszalad, csak utána fordult Benjamin felé. Egy kis ideig szótlanul nézte. Grimasz suhant át az arcán, kivillantak a fogai.
– Nem lopunk! – üvöltötte.
– Bocs, anya – mondta Benjamin. – Ne haragudj!
– Add azt oda!
Benjamin átadta a bankjegyet.
– Most üljünk le ide egy kicsit.
Anya leült az előszobai padra, Benjamin mellé ereszkedett. Egyszer csak két emberi alak jelent meg az ablak előtt – a testvérei meghallották anya üvöltözését, és jöttek megnézni, mi történik. Orrukat az üveghez nyomták, Benjamin tekintete találkozott az övékkel. Kinézett az ajtón, remélte, hogy apa visszajön – tudta, milyen veszélyes anyával kettesben maradni, amikor mérges.
– Amikor én tízéves voltam, vagy talán kilenc… – mondta anya.
Felnézett, tekintetével a plafont pásztázta, és kicsit felnevetett, mint akinek vicces részlet jutott eszébe a történetről, amit elmesélni készül.
– Kilencéves voltam. Egy nap loptam egy koronát az apám kabátzsebéből. Aztán biciklire ültem, és elszáguldottam a bolt felé, elhatároztam, hogy veszek egy nyalókát. De nagyjából félúton megálltam… szorongtam. Mit tettem?, gondoltam. Sokáig álltam, és vártam. Utána gyorsan hazabicikliztem, otthon az előszobába lopóztam, és visszatettem a pénzt a kabátzsebbe.
A beálló csendben Benjamin felnézett az anyjára. A történet egyértelműen véget ért, de ő nem értette. Nem volt tanulság, csak káosz, zavar. Mit akar az anyja? Szeretné, ha visszatenné a pénzt a tárcájába?
– De ilyet… – Az anyja feltartotta előtte a tízest. – Pénzt lopni. Ilyet nem csinálunk.
– Bocsánat.
– Miért csináltad?
– Mert tudtam, hogy magadtól nem adnál nekem pénzt.
Az anyja ránézett.
– Menj, ülj be a pincébe, és gondolkozz el egy kicsit – mondta.
– A pincébe?
Ez újfajta büntetés volt. Korábban mindig a szaunába küldték őt, ha nem volt éppen felfűtve. A legfelső padon kellett ülnie magányosan, a kutya nem nézett felé, és gondolkoznia kellett a hibáján. Anya szigorúan nevelte a fiúkat, szabályokat írt elő, ugyanakkor nevelésében nem volt következetesség. Kemény volt, de nem egyértelmű. Soha nem szólt Benjaminnak, hogy már eleget ült a szaunában, hogy már kijöhet. Neki magának kellett rájönnie. Ettől aztán rossz lelkiismerettel töltötte a napot, vívódva, hogy talán túl hamar szabadult a fogságból. De a pince más volt. Utált bemenni a hideg, nyirkos sötétségbe. Amikor apa néha megkérte, hogy hozzon
onnan egy sört, előbb megbizonyosodott róla, hogy mind a külső, mind a belső ajtó egészen nyitva van, majd összpontosított, bevetette magát a sötétbe, és gyorsan ki is jött.
– Az ajtók nyitva maradhatnak? – kérdezte.
– Igen – felelte anya.
Benjamin azonnal felállt, és kiment – Pierre és Nils más irányba nézett, amikor elment mellettük a ház előtt. Megállt a földbe ásott pince előtt, megfogta a korhadt ajtó kilincsét, és felnézett a feje fölé magasodó fák alkotta falra. Megfordult, és látta, hogy az anyja figyeli őt az egyik kerti székből – elővett egy cigarettát, és behajolt az asztal alá, hogy meg tudja gyújtani a szélben. Benjamin belépett a feketeségbe. A hűvös levegő megcsapta. Földszag. Miután a szeme megszokta a sötétséget, ki tudta venni a helyiség körvonalait. Az egyik falnál hat dobozos sör állt, és egy aludttej. Némi lom régebbi nyarakról, egy zacskó és egy doboz – ezekben anya születésnapi tortája volt réges-régen. A pince közepén volt egy sörösrekesz, amit Benjamin felfordított, és ráült. Nézte a csupasz lábát a csupasz talajon. Látta, ahogy libabőrös lesz a combja. Már bánta, hogy nem vett dzsekit, hamarosan fázni fog. A kis ajtónyíláson át kilátott a nyárra. Látta a málnást, látott egy csíkot a focipályából, látta a csónakház hátulját, ahol a háló lógott. Látta a kutyát közeledni a magas fűben – a nyílás felé tartott –, megállt a bejáratnál, és bekukkantott.
– Gyere, Molly – suttogta Benjamin.
Molly tett egy lépést a sötétségbe, tekintetével Benjamint keresgélte.
– Molly! – kiáltott anya a székéből. – Gyere ide!
Molly anya felé fordult, majd vissza Benjamin felé.
– Hátsziahátgyere! – kiáltott anya. – Gyere, eszünk kicsit.
A kutya elfutott, eltűnt szem elől.
Benjamin látta, ahogy hirtelen erős szél fúj át a telken, megborzolja a parti fák koronáját, halad a ház felé, és amikor elérte a pincét, az ajtó hangosan becsapódott. Koromsötét lett, Benjamin felsikoltott, tapogatózni kezdett a kezével, botorkált, mígnem ujjbegyeivel falat talált. Arra gondolt, hogy ha követi, gyorsan eljut az ajtóig – az érdes felszínt tapogatva haladt előre, de mintha csak mélyebbre hatolt volna a sötétségbe, mire elfogta az érzés, hogy hamarosan végleg elveszik.
Fordította: Papolczy Péter
A nyár, amikor minden darabjaira hullott
A testvérek nehezen tudnak mit kezdeni egymással. A harc, amelyet apjuk figyelméért és anyjuk szeretetéért folytattak, a szülők halálával ugyan véget ért, de helyébe új küzdelem lép. Az örök megfigyelő, Benjamin egyre jobban eltávolodik a valóságtól, Nils kivonja magát a család mindennapjaiból, Pierre pedig képtelen féken tartani az indulatait. A tóparti látogatás egyben időutazás is a fivérek számára: kimondatlan sérelmek kapnak végre hangot, a baleset színhelyén pedig feltárul az igazság... Mi történt azon a nyári napon, amikor minden a darabjaira hullott?
A túlélők szuggesztív erejű regény a család életünket meghatározó szerepéről, a testvérkapcsolatok romboló és építő energiáiról, és a traumafeldolgozás nehézségéről. A 2020-as év kiemelkedő svéd irodalmi sikerkönyvének nemzetközi jogai több, mint 20 országban keltek el.
Alex Schulman (1976) svéd író, újságíró, blogger és rádiós. 2012 óta az egyik házigazdája Svédország legnépszerűbb podcastjének, a hétről hétre több százezer hallgatót vonzó Alex&Siggének. Négy könyve jelent meg Svédországban,a nemzetközi ismertséget az ötödik, A túlélők című regénye hozta meg számára.
Alex Schulman: A túlélők, Fordította Papolczy Péter, Athenaeum Kiadó, 2021
