David Hockney – Martin Gayford: A ​képek története gyerekeknek (részlet)

David Hockney – Martin Gayford: A ​képek története gyerekeknek (részlet)

 

Bevezetés

A képek körülvesznek minket: laptopokon, telefonokon, magazinokban, újságokban és az ilyen könyvekben. Képeket látunk az utcán és a tévén. Otthonaink, képtáraink és múzeumaink falait díszítik. Gondolkozunk, álmodunk, és próbáljuk meg­érteni a minket körülvevő világot, és ehhez legalább olyan mértékben használunk képeket, mint szavakat.
Martin Gayford barátom a művészetről szokott írni, és ez a könyv a beszélgetéseinkre épül. Így aztán két hang szólal meg benne. Olvasás közben tudni fogod, ki beszél éppen, mert a nevünk fel lesz tüntetve a szavaink mellett. Egy harmadik személy is csatlakozik a társalgáshoz, az illusztrátorunk, Rose Blake.
Mindhármunkról rajzolt képeket az itt köve­tkező oldalakra. Időnként a házi kedvenceim és más művészek is felfedezhetők a képein.
Ez a könyv nem hagyományos történeti munka, (amiben azt várnád, hogy időrendben ismerkedsz meg az eseményekkel), de ha ellapozol a 118. oldalra, találsz egy ilyen összefoglalót is. Ott láthatod, milyen eszközöket használtak a művészek, és hogyan hatottak a munkájukra az új találmányok. A 122. oldalon van egy szószedet is, ahol utána tudsz nézni olyan szavaknak, amiket esetleg még nem ismersz.
Ha te írnád meg a saját könyvedet a képek történetéről, talán egészen más képeket választanál, mint amik nekem tetszenek. Amikor olvasod a könyvet, vagy amikor valaki felolvassa neked, beszélj arról, amit látsz! Amikor képeket nézünk, mind a saját látásmódunkkal tesszük; ez teszi olyan nagyszerűvé a művészetet, ezért alkotok én is folyamatosan.

 

David Hockney

 

1. Merengések képekről
Miért készítünk képeket?

David: Képek nagyon régóta léteznek.
Talán régebb óta, mint a beszélt nyelv. Néha elképzelem, hogy az első embert, aki valaha lerajzolt egy állatot, figyelte egy társa, és amikor ez a megfigyelő újra találkozott azzal az élőlénnyel, kicsit pontosabban látta.
Aki képeket alkot, annak figyelmesen kell néznie. A művész, aki bikát festett a Lascaux-i barlang falára Franciaország délnyugati részén úgy 17 000 évvel ezelőtt, alighanem nagyon alaposan szemügyre vette az állatot. 

Minden valaha elkészült kép a saját szabályait követi. Valaki odahelyezte, és úgy rendezte el, hogy lefedjen egy bizonyos területet. Amikor a spanyol festő, Pablo Picasso 1952-ben megalkotta a bagolynak ezt a képét, a saját egyéni látásmódját használta.

 

A magunk módján látjuk a világot. Még ha egy pici szögletes tárgyat is nézünk, mondjuk egy dobozt, néhányan másképp fogjuk látni, mint a többiek. Amikor belépünk egy helyiségbe, saját érzéseink, emlékeink és érdeklődésünk lencséjén át érzékeljük a tárgyakat.
 

Martin: amikor egy műalkotást nézünk, sokszor két kérdést próbálunk megválaszolni: Miért készült ez a kép, és mit jelent? Azt a kérdést is fel kell tenned magadnak: Mi van a képen? Az egyiptomi művészetben a legnagyobb alak a fáraó. Nézd meg ezt a képet II. Ramszesz fáraóról, amit egy templom falára festettek az időszámítás előtti 13. században! Ha megmérted volna őt magát, természetesen pont akkora lett volna, mint bárki más, de az egyiptomiak elméjében nagyobb volt, tehát így festették meg. 

 

David: A történelem során a művészek keresték a különböző módokat, hogy háromdimenziós világunkat miképpen ábrázolják egy lapos felületen, például papírlapon vagy vásznon. Ebben az értelemben egy kép hasonlít egy térképhez. A térképkészítő feladata, hogy egy görbe tárgy, a Földünk jellemzőit egy lapos tárgyon ábrázolja. Ezt pontosan megtenni képtelenség! Tehát mondhatjuk, hogy minden térkép a készítője édeklődését és tudását tükrözi. Ugyanez igaz a képekre is.

Martin: Ha a képek történetét tanulmányozzuk, felfedezünk kapcsolódási pontokat nagyon eltérő helyekről és korokból származó képek között. Két ember egy szobában, látkép egy ablakból, háziállat: mindez megtalálható Jan van Eycknek az Arnolfini házaspár című festményén, és a tiéden is (a következő oldalon), ami több mint ötszáz évvel később készült.
Van Eyck Hollandiában dolgozott a 15. században. A képei üdék és újszerűek voltak, nagyon eltértek a többi korabeli művész alkotásaitól. Az olajfesték rétegzésével mély, gazdag színeket és finom részleteket hozott létre. 1434-ben festette meg ezt a képet Giovanni Arnolfiniről, egy brugge-i kereskedőről és a feleségéről.

David: Van Eyck festményei tele vannak tárgyakkal, amiket előtte így még senki nem ábrázolt. Egyetlen festő sem festett tükröt a festménye közepére. Van Eycknek aligha lehetett könnyű ezt megrajzolni. De aki utána rajzolt tükröt, már követhette az ő példáját. És ez szinte mindenről elmondható, ami a képen szerepel: a kissé piszkos faklumpáról, a narancsokról az ablaknál, a csillárról. Miután van Eyck kitalálta, hogyan fesse meg őket, más művészek már utánozhatták őt.

David: Ezt a képet én festettem 1970-71-ben. A barátaimat ábrázolja, Celia Birtwellt és Ossie Clarkot, londoni lakásukban. 

 

Martin: Egy képet még akkor is vonzónak találhatunk, ha már a rajta látható tárgyak idegennek tűnnek. A fehér tárcsás telefon a kép sarkában 1971-ben még igen elegánsnak számított, most már nagyon furcsának hat (ahogy Giovanni Arnolfini különös kalapja vagy feleségének zöld ruhája is). Az olvasóink talán el is tűnődnek, mi a bánat lehet az a fehér telefon, de valószínűleg még így is örömmel és érdeklődéssel nézik a két embert a képen, a virágokat és Percy cicát – ugyanúgy, ahogy elnézzük az őskori barlangok falaira festett állatokat is, bár nem tudjuk, ki alkotta őket, vagy miért.

David: Egyik kép hatással van a másikra. Vincent Van Gogh a 19. századi európai művészek közül az elsők között használta a japán művészetből ismert, a fenti fametszetnyomaton is megfigyelhető merész színeket és vonalakat. Franciaország déli részére, Arles-ba költözött, ahol ragyogó a napsütés. Van Gogh intenzív színei nagyon sok későbbi művészre voltak hatással.
Még valamit átvett a japán művészetből: az árnyékok hiányát. A könyvben később még körüljárjuk, hogyan használják a művészek a fényt és az árnyékot.

Martin: Van Gogh ezen a képen, amit a barátjáról, Tanguy apóról készített, a gyűjteményében lévő japán fametszetnyomatokkal teremtett lélegzetelállító hátteret. A 19. század vége felé a művészek nagy lelkesedéssel gyűjtötték ezeket a fametszeteket, mert egy új munkamódszert sugalltak. A művészetnek már nem kellett a valódi világra figyelnie.

David: Visszatérve van Eyckre és az Arnolfiniékről készült képére, szívesen elképzelem őt munka közben. A műterme nagyjából úgy nézhetett ki, mint egy hollywoodi filmstúdió. Parókák, páncélok, csillárok, modellek – mindenféle kellék. Ez teljesen világos, elég egyetlen pillantást vetni a festményeire. Képtelenség fejből így festeni. Nagyjából olyan lehetett, mint egy filmforgatás: jelmezek, megvilágítás, kamera, mehet.

Martin: Nagyon sok kapcsolódási pont van a festészet, a fényképészet és a film között. Később a könyvben ezt részletesebben kitárgyaljuk.

David: Elgondolkodtál már, miért hívják a mozit mozinak? A mozi a mozgókép rövidítése. A képek mozognak, de attól még képek.

Martin: Eleinte azért készültek Hollywoodban a filmek, mert Kaliforniában erős a napfény. Más szavakkal, a filmkészítők ugyanazzal a gonddal küzdöttek, ami sok nagy festőt is foglalkoztatott, köztük Caravaggiót és Leonardo da Vincit: a megvilágítással. Rá kellett jönniük, milyen megvilágítással jön létre a leghatásosabb kép.

David: Leonardo híres festménye, a Mona Lisa az első portrék között van, ami fokozatosan sötétedő árnyékokat használ. Az arc megvilágítása csodálatos. Nézd meg az árnyékot a nő orra alatt meg azt a mosolyt, és ahogy da Vinci színei világosból sötétbe tűnnek át a bőrön! Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Hosszú ideig kellett felhordani a festéket. Ami azt illeti, a megvilágítás emlékeztet a híres hollywoodi színésznőről, Marlene Dietrichről készült fényképekre.

David: Szerintem Walt Disney nagyszerű amerikai művész volt. Kik voltak az 1930-as és 1940-es évek leghíresebb sztárjai? Miki egér és Donald kacsa! És még ma is velünk vannak.

Ha megnézed a Pinokkió című filmet kockáról kockára, látni fogod a bámulatos jelenetet, amikor Pinokkió bemegy a cet gyomrába Dzsepettóhoz. Tüzet gyújtanak, hogy böfögésre bírják a bálnát, majd egy csodálatos jelenet következik, amikor kizuhannak a bálnából. Ekkor a bálna üldözőbe veszi őket. Egy tutajon hánykolódnak a viharos tengeren, míg ki nem vetődnek a partra.
Lenyűgözött, amikor észrevettem, hogyan készült. Vannak képek a filmben, melyeken a fehér tajték és a kavargó hullámok a kínai művészetre és a japán fametszetekre hasonlítanak – a Disney rajzolói nyilván ezekből és vízről készült fényképekből merítettek ihletet. Amikor Pinokkió és Dzsepettó partra vetődnek, a víz bugyborékolva önt ki a szárazföldre, majd lesüllyed a homokba. Fantasztikus.

Martin: A történelem nem egyenes vonalban halad. Minden művész szembesül bizonyos problémákkal – például hogy mi módon használja ki a kép terét történetmesélésre, vagy miként érje el, hogy egy ecset vagy egy toll nyoma hasonlítson egy emberre vagy egy tárgyra. A könyv elején ezeket a gondolatokat járjuk körül, mielőtt rátérnénk konkrét korokra és helyekre.
Arról is beszélni fogunk, hogy a technológia milyen hatással volt a képek történetére. A fénykép, az újságok, a filmek, a tévé, az internet és az okostelefon feltalálása óta fénysebességgel lehet képek milliárdjait megosztani világszerte. A képek gyorsan változnak. Több ember készít és szerkeszt képeket, mint valaha, és gyorsabban, mint eddig bármikor.

 

David: Az emberek szeretik a képeket. A képek befolyásolják, hogyan látjuk a minket körülvevő világot. Sokan mindig is jobban szerettek képeket nézni, mint olvasni, és ez talán mindig is így lesz. Szerintem az emberek a képeket még a szavaknál is jobban szeretik. Szeretem nézni a világot, és mindig is érdekelt, hogyan látunk, mit látunk. A képek története a barlangokban kezdődik és jelen pillanatban egy iPaden végződik. Ki tudja, mi a következő állomás?

 

Fordította: Papolczy Péter

 

A képek története nem egy szokványos művészettörténet gyerekeknek. Az egyik legnevesebb kortárs angol festő, David Hockney és művészettörténész barátja arról beszélgetnek sok-sok érdekes sztorival, hogy milyen sokféleképpen lehet nyomot hagyni, hogy a művésznek mindig végig kell gondolni, hogy mit visz a papírra abból, amit lát, és hogy miképp forradalmasította egy-egy találmány a festészetet, a képeket és a látásmódunkat. Közben végigmutogatják nekünk és egymásnak a véső-festő-fotózó emberiség legcsodálatosabb képeit az ősember alkotásaitól Caravaggión és Disney-n át a számítógépes grafikákig. Mintha egy exkluzív tárlatvezetésen járva bepillanthatnánk a mesterek kulisszatitkaiba.
A beszélgetésre Rose Blake ragyogó illusztrációi felelnek.
David Hockney a 20. század egyik legbefolyásosabb brit képzőművésze. Szinte minden technikával alkotott – festett, rajzolt, fotózott, készítettnyomatokat –, és mindnek kitágította a határait. Szenvedélyes képalkotó.

 

David Hockney – Martin Gayford: A ​képek története gyerekeknek, Fordította: Papolczy Péter, Pagony Könyvkiadó, 2020

 

https://www.pagony.hu/