Rudolf Kassner: Zenélj, Szókratész! (részlet)
Aktív és kontemplatív élet erényeinek fogalmai a középkorból származnak, és mára jóformán feledésbe merültek. Szeretném megvilágítani őket, ezért a Paradicsom 27. énekből kivettem azokat a szép sorokat, ahol Dante annak, amit ő és kora egészen absztrakt módon az aktív és a kontemplatív élet erényeiként értett, két tökéletes, érzéki szépségű szimbólumot kölcsönzött:
Sappia qualunque il mio nome domanda,
Ch’io mi son Lia, e vo movendo intorno
Le belle mani a farmi una ghirlanda.
Per piacermi allo specchio qui m’adorno;
Ma mia suora Rahel mai non si smaga
Dal suo miraglio, e siede tutto il giorno.
Ell’è de’ suoi begli occhi veder vaga,
Com’io dell’adornarmi con le mani:
Lei lo vedere, e me l’ovrare appaga.
„Tudja meg, aki nevemet kivánja:
Lia vagyok, és gyönyörű kezemnek
koszorút kötni drága tudománya,
hogy tükröm elé ékesítve menjek; –
de húgom Rákhel el se hagyja tükrét;
fényes szemei folyton rajt pihennek.
Az én kezeim cicomára fürgék,
az ő szemei magát nézni; tettben
lelem én, ő látásban leli üdvét.”
Lia jelenti az aktív, Rákhel a kontemplatív életet – Dante kifejezetten így mondta. Lia virágokat fon, fejére hajkoszorút tesz, hogy a tükörben tetszen magának; a tükör elé akar állni. Testvére, Rákhel a tükör előtt van, kezei pihennek; nincs szüksége ékszerre, hogy a tükörbe nézzen: Rákhel pihen, Lia tevékenykedik, Rákhel szép, Lia szeret, Rákhel a kegyelem, Lia a mű. Jákob Rákhel kezét kérte meg és szolgálta őt, de a világ Liával csapta be Jákobot. Ha Rákhel az igazság, akkor Lia a csalfaság; ha Rákhel a szépség, akkor Lia a hiúság. Rákhel a hallgatás, Lia a szó; Rákhel az üdv, Lia az érdem; Rákhel a hűség és Lia az igazságosság; Rákhel a muzsikus, Lia a harmónia. Ha boldogtalan vagy és meghasonlott, akkor Lia tanúskodik Rákhel ellen és Rákhel Lia ellen, miként a csalfaság és a szavak tanúskodnak az igazság és a te hallgatásod ellen. Rákhel és Lia testvérek, ugyanabból a vérből valók, de Rákhel az elsőszülött, Lia előtt van, mint a muzsikus a harmónia előtt. Rákhel jelenti a kontemplatív, Lia pedig az aktív életet a muzsikus átvitt értelmű létében is.
A Platón előtti görögök nem tettek különbséget a kontemplatív és az aktív élet erényei között. Mindenki számára világossá válik az Oidipusz Kolónoszban olvasásakor, mennyire idegen maradt ez a különbségtétel még Szophoklész számára. Először Platón érzékelte a határt és vele együtt a törést önmagában és kortársaiban; nagy művét ezért e határ megállapításának és e törés meggyógyításának szentelte. Platón számára először is Rákhel egészen általánosan az ideát jelentette, a létet, míg Lia a sokfélét, az egyest, az alakulást; számára – egy szűkebb területen – Rákhel volt a dialektika, Lia a retorika meg a költő; Rákhel a törvényhozó bölcs, Lia a színész; de mind biztosabban jelölte ki a határt, míg keserűbb éveiben már csak a kettő közti törést érzékelte, ekkor vált számára Rákhelből a filozófus, a feláldozott Szókratész, Liából a nép magasztalta szofista és mesteri tanítójának gyilkosa.
A kereszténység teremtő időszakaiban, a nagy szentek, egyházatyák és pápák két évszázadában, Dante korában, mikoron Rákhel „el se hagyja tükrét”, és Lia cicomázkodott, az emberek nem naivan érzékelték a határt, hanem csak elmélkedtek róla. A határ nem jelentett törést. Lia volt az aszkézis, Rákhel a szeretet – de ki tette volna oda a kettő közé a kétséget, vagy akarta volna azt mondani, hogy az aszkézissel az ember becsapja érzékeit, az aszkéták szeretete pedig terméketlen?! Midőn Assisi Szent Ferenc a nagy tettet, Dante a nagy gondolatot megmutatta a világnak, ki rótta volna fel egy gondolkodónak, hogy nem cselekszik, vagy hogy gondolkodása megfosztja őt minden cselekvési képességétől, akkoriban, mikor az emberek még hevületként érzékelték a szellemet, és sosem vetették oda egy halom tetszetős, hasznos és érthető ötletért, akkoriban, mikor a legnagyobbak álmában valóban egymás mellett pihent bárány és oroszlán, az emberek pedig egyszerűek voltak, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók! Mára talán, egyes esetekben megértés és pszichológia jele és egyáltalában emberi dolog olyan művészről beszélni, akinek zseniális ötletei vannak, de nem talál hozzájuk formát, így szenved az akarás és képesség közti ellentmondás miatt; ha bárhol is helyénvaló a részvét, úgy ide, ebbe a törésbe, pontosan ebbe a törésbe kell helyezni. De úgy vélem, Dante fáradságos és részvevő okosságunkat egyáltalán nem értette volna, és csak néhány muzsikusnak mondom: ma is kellenek mindannyiuknak olyan pillanatok, mikor az efféle beszéd csak szánalmasnak és hazugnak tűnik.
A reneszánsz előtt az antik ideál lebegett, ezért gyakorlatilag nem ismerte a határt, vagy csak allegóriákban játszott vele. Kivételnek tekintem általában a művészt, elsősorban Leonardo da Vincit, ám ha az emberekre újra meg újra a reneszánsz tipikus emberében fellelt, a nagy gondolat- és tettélet nagyszerű, látszólag oly közvetlen egyesülése gyakorol jelentős hatást – különösen németek kelnek ki magukból, mikor arról hallanak, hogy akkoriban egyszerre volt valaki költő, tudós, filozófus, államférfi és bíboros, miközben makkegészséges maradt –, úgy hajlamos vagyok ebben az egyesülésben inkább megtévesztő fényűzést látni, mint szükségszerű formát, azaz egyedül lehetséges, legvégső kifejezést, tehát inkább allegorikus, körülményes és túlzó, semmint szimbolikus nagyságot.
Először Hamlet értesült arról, hogy az ész túlságosan gyenge vita contemplativa és vita activa egybefogására és a törés meggyógyítására. A legvégsőt akaró Hamlet nem volt sem a gondolat, sem a tett embere – ráadásul sokan legszívesebben azt az ártalmas tanácsot adnák neki, hogy írja meg a szkepticizmus rendszerét –, nem: Hamlet éppen azért hasonlott meg, mert megkísérelte összekötni a legvégsőt és a legbelsőt, tettet és gondolatot az ésszel, és mert titkos órákon rendszert akart csinálni önmagából. Hamlet meghasonlott: a „harmonikus” erre azt mondja, túl sokat gondolkodott, ezért cselekedeteinek el kell szakadniuk gondolataitól; a filozófus, a muzsikus pedig azt fogja mondani, hogy nem ismerte az ész határait. Az európai szellemi életben aztán sok nagy név kö-vette Hamletet, szinte mind fiatalok; Werthert említem csak, és mindenki rögtön tudni fogja, hogy még sokakra gondolok. Érzéseik és szenvedésük ismerete nélkül Immanuel Kant értette meg őket, és mutatta meg nekik a helyes utat.
Valóban, Hamlet és A tiszta ész kritikája között mély kapcsolatok vannak. Hamlet, ha szabad így mondanom, saját bőrén tapasztalta meg A tiszta ész kritikáját. És Kant fordította meg Hamletet, Kant csinált a meghasonlott, drámai Hamletből csodálkozót. A Kant nyomdokain járó romantikusok még nem értették meg a nagy filozófust, ezért eltúlozták a hamleti problémát. Csak miután a 19. század néhány rendkívüli szelleme elgondolkodott, fordították meg Hamletet és Werthert, tehát mentették meg önmagukat. Nincs olyan nagy szelleme a 19. századnak, aki ne volna Hamlet dédunokája vagy Werther unokája. A tudálékosok sosem tudták megcáfolni Hamletet vagy Werthert. Halhatatlanok mindketten, és mindketten voltaképpen a holtak közül támadtak fel mindazokban, akik közülünk joggal merészeltek beszélni az egyes ember végtelen értékéről és az individualitásról. Ha van értelme az individualitás sokat boncolt kifejezésének, és nem válik fanatikusok és komédiások kifogásává, akkor a vita activa és vita contemplativa közti törés meggyógyítását jelenti. Hamletet az individualitásban, a művészben megmenekült és megfordult.
Ahogyan Dante különbséget tett Lia és Rákhel erénye közt, úgy fog különbséget tenni a művész saját és mások erénye, saját eredendősége és a politikai eredetiség közt. Jól tesszük, ha rákérdezünk másoknál, magánál a polgárnál eredetiségére, a „polgári erényre”, ahogyan azt a muzsikus érti, csak ő képes érteni. Kiderül majd, hogy a muzsikus egyszerre általánosabban és határozottabban érzékeli a politikai, a polgári erényt, mint ahogy az ókorban a neoplatonikusok felfogták. A neoplatonikusok túlságosan függtek a szótól. Szemükben egyik vagy másik erény, a bátorság például vagy a mértékletesség, politikainak minősült. Igen és nem! Egyfelől minden egyes erény, ez vagy amaz, politikai erény; másfelől azonban bátorság vagy mértékletesség a muzsikus erénye is lehet. Vannak belülről és kívülről való erények, vannak az egzisztencia és a cél erényei. A politikai ember tehát egészen általánosan az erényt először sosem az egzisztenciában, hanem mindig csak a célban keresi. Rácsodálkozik majd Kolumbuszra, Kochra, Röntgenre és Marconira; a politikai ember mindenekelőtt, sőt örömmel és odaadással a felfedezőben és feltalálóban, jobban mondva magában a felfedezésben és a feltalálásban fogja keresni az eredendőséget, és gúnyolódónak vagy játékrontónak fogja nevezni azt, aki azzal felel neki, hogy bizonyos körülmények között, végtére pedig voltaképpen elkerülhetetlen ez az eredendőség. Mivel azonban a muzsikus belátja, hogy nem mindig előnyös nyilvánosan és bárkihez szólni az elkerülhetetlenről, és ez- által az emberek a maguk könnyelműségében és változékonyságában nem lesznek túl készségesek, hanem tanácsosabb inkább hatni, ezért nem fogja kétségbe vonni a felfedező és feltaláló eredendőségét, hanem a politikus és polgár erényének nevezi, mások erényének, alkalomadtán pedig megünnepeli. Csendben azonban tudni fogja, és csak ritkán, csakis az övéinek árulja majd el, hogy a politikai erény gyakran pusztán az elkerülhetetlen allegóriája, azé, amire vártak és ami magától értetődő.
Fordította: Fülöp József, Ránki András
Michel
de Montaigne óta esszét nem az ír, aki vitorlát bont, hanem
mindig az, aki révbe ért. Távlatát sem a horizont adja, hanem a
felhalmozott tapasztalat és a szellős forma. Az osztrák Rudolf Kassner (1873–1959) bölcseleti esszészövegei is ennek jegyében születtek.
Bennük költői emelkedettséggel ítél, filozófusi
körültekintéssel érvel, és teológusi kiegyensúlyozottsággal
mér. Fiziognómiai szemléletmódjához, önjogú nyelvhasználatához
keveseké hasonlatos: „Szeretem, hogy bármiben, amit írok, köztes
terek vannak, átjárja fény és levegő, nincs egészen
befoltozva.” A kötetben olvasható nyolc, hosszabb-rövidebb írás
zene és hallás témakörét járja körül, betekintést nyújtva e
méltatlanul elfeledett modern misztikus szellemi felfedezéseket
tartogató gondolatvilágába.
*
„Természetesen Mozart
arcában kivételt vélek találni, mégpedig, úgy sejtem, abszolút
zsenialitása miatt, ami ez esetben az embert szerszámként, sőt
játékszerként használja. Mozartnak, hogy paradox módon fejezzem
ki magamat, bármilyen arca lehetett volna; vitathatatlan
zsenialitása leginkább inkognitóban van jelen, vagy éppen a
földön járkáló istenekhez hasonlatosan álruhában, átváltozva
jelentkezik. Körülötte minden mitikusnak, valószínűtlennek
tűnik, még halála is.”
*
„Vannak, akik arra vágynak, amijük nincs, és vannak, akik arra, amijük már van. Az első mármost az allegóriának, a második a szimbólumnak felel meg. Az előbbiek vágyódása teljesen természetes, magától értetődő, már-már olyan, mint egy számtanpélda; sokat nem is lehet róla beszélni: vagy elérik céljukat, vagy nem. A hiányzó utáni vágy úgyszólván feloldható, oka van, az ember rájön. Hanem az utóbbiak vágyódása az után, amijük valamiképp már megvan, érdekes és eleven és föloldhatatlan és nincs oka és mély, mint a tenger és ragyogó.”
Rudolf
Kassner: Zenélj,
Szókratész! Esszék, Fordította
Fülöp József, Ránki András, Gondolat Kiadó, 2021