Tamás Gáspár Miklós: Antitézis (részlet)
A szolidaritásról1
A szolidaritás eszméjéről sok bien-pensant szerző könyvtárakat összeírt. Akárcsak a „testvériséget” – és nem úgy, mint a szabadságot és az egyenlőséget –, csöpögősnek, szétfolyónak tekintik, mint aminek nemzeti ünnepek és történelmi évfordulók vezércikkeiben a helye. Mintha nem is volna valódi fogalom.
Pedig az.
Híres tanulmányában Jeremy Waldron föltárta, hogy az emberi méltóság egyetemes gondolata történetesen a „rang” nem épp egyetemes – jelesül: feudális – eszméjéből, a státusszal járó méltóságból ered.2
A szolidaritás eszméje a munkásmozgalom történetében gyökerezik, és minthogy ezt rendszerint kizárják a nagyszabású emberi törekvések bevett elbeszéléseinek a sorából, aligha meglepő, hogy a szolidaritás értelme is ködbe vész.
Mit jelentett a „szolidaritás” a XIX. és XX. századi munkásmozgalom számára?
Kívülről nézve a munkásmozgalom vegyes szervezetek halmaza volt, amelyeket egy kizsákmányolt, elnyomott és politikai képviselet nélküli osztály számára és által hoztak létre avégett, hogy javítsanak a sorsán.
Konkrétan megkísérelte bevezetni a politikát egy olyan területre, ahonnét korábban jogilag ki volt tiltva. A modern, azaz polgári társadalom elválasztások sorozatán alapszik. Az egyik legfontosabb elválasztás – ettől függ a társadalmi egyensúly, a társadalmi erők kiegyenlítése – a „köz” [public] és a „magán” [private] közt áll fönn. A közszférát – a közjó tartományát – az államügyekkel azonosítják, a modern társadalom egyetlen terepével, ahol a jogi kényszer elfogadott, és ahol kötelező behódolni és engedelmeskedni a tekintélynek (autoritásnak).
A magánszférában, a „civil társadalomban” szerződéses, vagyis szabad és önkéntes aktusok diktálják a szabályt (magánszemélyek alapesetben nem jogosultak engedelmességre kényszeríteni polgártársukat). A hivatalos doktrína szerint így áll a dolog a munkaszerződéssel és általánosságban a munkával is, amelyet törvényileg és a joggyakorlatban két szerződő fél, munkaadó és munkavállaló magánügyének tekintenek, amelynek keretében pénz folyik át a kezeken a munkaadótól a munkavállaló felé azoknak az önként vállalt kötelezettségeknek a teljesítéséért cserébe, amelyeket a szerződés, a szokás, a technológia és más hasonlók előírnak.
A törvény pusztán azért van ott, hogy kezeskedjen a hallgatólagos teljesítési ígéret megtartásáért és a kialkudott munkabér tisztességes megfizetéséért. A munkaszerződés érdemi és anyagi tartalma azonban magánügy, amelybe semmilyen „harmadik félnek” nincs beleszólása, hisz bármiféle beavatkozás sértené a szerződési szabadságot, minden civilizált, vagyis kereskedő társadalom [commercial state]3 egyik elemi föltételét.
Tanácsos észben tartani, hogy a sztrájkokat egykor pontosan azért ítélték illegálisnak, mert (gyakran most is) szerződésszegésnek minősülnek. Ezen fölül erőszakot alkalmaztak – a gépek és más technológiai berendezések lekapcsolását stb. –, hogy a szerződő felek egyikét, a munkaadót, az anyagi veszteség fenyegetésével rákényszerítsék az előzőleg elfogadott szerződés föltételeinek módosítására. Ez persze tisztességtelen és hűtlen szószegés, olyan ígéret megszegése, amely a büntetőtörvény hatálya alá esik.
Miért vélték úgy a sztrájkoló munkások – azon kívánalmak mellett, hogy javítsanak vagyoni és szociális helyzetükön, pl. növeljék bérüket, rövidítsék munkanapjukat és tisztességesebb munkakörülményeket teremtsenek, beleértve bizonyos társadalmi juttatásokat, úgymint munkanélküli segélyt, öregségi nyugdíjat, fizetett szabadságot, szociális bérlakást, ingyenes egészségügyi ellátást és hasonlókat –, hogy joguk van fölforgatni azt a legalapvetőbb, gyakran alkotmányba vésett törvényi felállást, amely nélkülözhetetlen a belső társadalmi békéhez és az aktuális szabadságjogok rendszeréhez? Hisz tagadhatatlan, hogy szekuláris polgári társadalmakban az elválasztások sorozata nélkül az egyéni autonómia sem tartható fönn, aminthogy emezek barikádozzák el a magánéletet, a magánügyeket és keretüket, a civil társadalmat a politikai autoritás, más néven az állam elől.
Miért hitték a munkásszervezetek, hogy erkölcsileg megengedhető kényszert, olykor fizikai erőszakot alkalmazva arra kényszeríteni munkaadójukat (akár általában a munkaadókat: az uralkodó osztályt), hogy mondjon le bizonyos kiváltságairól és előnyeiről, amelyeknek egy újabb alapvető polgári szabadság, a tulajdonhoz való jog a garanciája? (Ezért tekintették – és tekintik néha most is – szabadságellenesnek a szocializmust, az eszmeáramlatot, amely mindenre kiterjesztetné a politikát, vagyis az államot, ekképp fölszámolná a civil társadalom és az egyén autonómiáját.)
Egyszerűen, de kissé illetlenül fogalmazva: magától értetődőnek vették, hogy bizonyos értelemben morálisan fölötte állnak ellenlábasuknak, ez pedig igazolja a kényszerítő, olykor erőszakos, de mindenképp illegális taktikát, mely megkérdőjelezte az alkotmányos rendet, sőt, annak egyik fundamentumát, „köz” és „magán”, ha tetszik, politika és gazdaság (és „a szociális”) szokványos elválasztását is.
Vizsgáljuk meg közelebbről a morális fölsőbbség gondolatát, amely persze idegen a marxizmustól, ám erősen befolyásolta Proudhon, Lassalle és Bakunyin követőit (akik sok tekintetben nagyobb hatást gyakoroltak a XIX. századi mozgalmi praxisra, mint maga Marx), és amelyet az 1914 utáni háborúellenes mozgalmakban, az 1917-es októberi orosz forradalomban, illetve a dekolonizációs vagy „nemzeti fölszabadító” mozgalmakban is fölelevenítettek, sőt, ami még a bolsevik változatú marxizmust is átszínezte majd egy évszázadon át.
Ez a látszólag lapos és prózai célokért folytatott harc elég gyönge érvnek tűnhet olyan hübriszre, mint a morális fölsőbbség vallása.
Miből táplálkozik egy ilyen érzület?
A régi idők proletár forradalmárai úgy vélték, a polgári társadalom az önzés rendszere. Végső soron a liberális kapitalizmust, kiváltképp annak korai változatát, az önképviselet (önreprezentáció) rezsimjeként alkották meg.4 Akaratok összecsapására, érdekütköztetésre épült, amit egy átfogó alkotmányos rend szabályozott, tompított és mérsékelt, szavatolva, hogy az érdekkonfliktusok békésen folyjanak le és politikai választásokkal vagy bírósági úton dőljenek el, mindenki jogainak tiszteletben tartásával; egyébiránt viszont bárki beléphetett a (finoman pacifikált) harcmezőre.
Függetlenül a vagyonosok, képzettek és jó összeköttetésekkel rendelkezők hagyományos kiváltságaitól, mindezt a proletárok – ha nem is csak merő csalás vagy porhintés volt az egész – elég alávalónak tartották, mivel az önérdek vezérelte és a nyers erő döntötte el, amelyeket a keresztyén erkölcs egyaránt elátkozott. De hol itt a különbség? A munkások tán nem a saját érdekükben vagy előnyeikért harcoltak, épp, mint a burzsoák?
Csakhogy a proletárok – az ilyen megnevezés az előző századfordulón egyet jelentett azzal, hogy szocialista, kommunista vagy anarchista – az osztályharcot nem nulla összegű játszmának [zero-sum game]5 tekintették, és nem is arra való aspirációnak, hogy pitiáner anyagi javulást vívjanak ki egy embercsoport részére, amelyet történetesen összefűz a hasonló vagyoni és társadalmi helyzet. Nem hitték, hogy pusztán csak önmagukat és szűken vett érdekeiket képviselnék. Autentikus törekvésüket a szolidaritás elve különböztette meg a többiekétől.
Ennek számos vonatkozása volt.
Először is, nem ismerték el a munkaszerződés kényszermentes, önkéntes jellegét, hisz annak alternatívája, ha az ember nem volt hajlandó aláírni, az éhkopp volt. Így hát azt sem ismerték el, hogy a munka a magánszférába tartozna, és ne volna lényegileg politikai. (Ez az intuitív alapja az antikapitalizmus valamennyi változatának ma is.) A magasabb bérekért meg a rövidebb munkanapért és munkahétért folytatott harc ezáltal a politika rangjára emelkedett, ami – forradalmak kivételével – mindaddig a fölsőbb osztályok birtoka volt.
Másodszor, nem ismerték el a tulajdonjog egyetemes és kizárólagos voltát, aminthogy a vagyont – a természetjoggal összhangban – úgy fogták föl, mint amiből kötelesség ered, mégpedig a közjó (vagy közérdek) előmozdításának kötelessége, ennélfogva pedig alárendelt egy magasabbrendű követelménynek, mégpedig az emberi társadalmak megjavításának. (Nyilvánvalóan ugyanígy érvelnek a mai ökológiai mozgalmak is.)
Harmadszor, a fiatal Marxszal együtt meg voltak róla győződve, hogy a munkásosztály valamennyi osztály fölbomlásának előhírnöke, lévén a kvintesszenciális nem-osztály, meghatározása szerint az emberi állapot azon aspektusa, ahol az egyesek önérdeke egybeesik valamennyi részleges (szekcionális) érdek fölszámolásával, ebből fakadóan pedig az egész emberi faj fölszabadításával. A tulajdon és a hatalom ellenzésével nem tulajdont és hatalmat kívántak szerezni, hanem mindörökre és minden tekintetben elpusztítani a tulajdont és a hatalmat. Mindennek nem kellett volna a civil társadalomba való politikai közbeavatkozásra korlátozódnia, ellenkezőleg: elvileg a civil társadalom/állam kettősség fölszámolását jelentette, az osztálykényszernek és állami kényszernek, valamint azok jogrendjének a megszüntetésén keresztül.
Ezért mindez nem önképviselet (önreprezentáció) volt (ez a régi szociáldemokrácia félremagyarázása lenne, ahogy a kurrens historiográfia szokása, amely mindig is jó távol tartotta magát az eszméktől), hanem magáért az emberiségért vívott küzdelem.
Minthogy pedig ezt a küzdelmet mindig is önzetlennek, nemeslelkűnek és hősiesnek fogták föl, mint a gyönge harcát az erős ellen, a hozzá társított erények szintúgy a hősiesség és nemeslelkűség, voltaképp az önföláldozás erényei voltak. Sztrájkok és zendülések során a munkásokat elbocsátották és börtönbe vetették, s ez kitüntetésnek és a legnagyobb erkölcsi dicsőség jelének számított, amit mindig úgy állítottak be, mint szenvedést a nemes célért az uralkodó osztály lakájai – csendőrök, börtönőrök, hivatásos katonák, kémek, sztrájktörők, vamzerek, államügyészek, bírák, papok, burzsuj politikusok, királyok és újságírók – karmaiban. A nemes célért önként vállalt szenvedés elgondolása persze ugyancsak keresztyén eredetű, a mártíromság szekuláris változata. És a keresztyén erkölcsteológiában foglaltakhoz hasonlatosan számukra is ez bizonyította a nemes ügy lényegi igazát [justice].
A legfőbb bizonyíték pedig nem más volt, mint a többi munkással vállalt szolidaritás, kiváltképp az, amely az internacionalizmus formáját öltötte.
A polgári társadalmak egyik legalapvetőbb fegyvere akkor is, mint most, az osztályközi nemzeti szolidaritás volt – a munkásmozgalom első számú morális vetélytársa. A nemzeti érdeknek elvileg (ez a burzsoá álláspont) fölül kell írnia az „önző” anyagi osztályérdeket (ez a proletár nézet burzsoá értelmezésben), kiváltképp úgy, ahogyan azt háború idején elvárták és megkövetelték. A proletár ellenben volt (vagy lehetett volna) olyan arcátlan, hogy kétségbe vonja a burzsoá követelmény jogosultságát; ehhöz három természetjogi típusú alapelvre hivatkozhatott, amelyekről jellemzően meg szokás feledkezni:
nemzetek közti egyenlőség,
népek közti barátság,
világbéke.
Ennyiben valóban a munkásmozgalom volt Immanuel Kant örököse6, azé a Kanté, akit nemcsak a mindenkori katonai vezérkarok köptek le („idealista”), de a politikai filozófusok többsége is, élükön Carl Schmitt-tel, a mai csibészek kedvencével. Kant föltevése, amely szerint az örök békéhez vezető nemzetközi jog kizárólagos garanciája a „nyilvánosság” [publicness]7, egybecseng avval, ahogyan a szocialisták munka és tulajdon „közösségét” [publicness]8 követelték. A hospitalitás (vendégbarátság) útján (nem filantrópiáról, hanem jogról van szó, szögezi le Kant9) kivívott örök világbéke nem más, mint a bevett demokratikus politika kiterjesztése olyan területre, ahonnét azelőtt ki volt zárva. Pontosan így terjesztené ki a szocializmus is a politikát a civil társadalomra.
Az Európai Unió válságáról szóló, nagyhatású könyvében Jürgen Habermas az egyetemes jogrend hatályos nemzetközi doktrínáján 1945 után eszközölt változások közül azokat emeli ki – az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az ENSZ Alapokmányát, valamint számos nemzeti és regionális alkotmányt, köztük föltűnő módon a Szász Szabadállamét, amelyet 1989 után fogadtak el és iktattak be –, amelyeken kimutatható, hogy az egyetemes és egyenlő méltóság elismerése korábbról ismeretlen szerepet játszik.10 Nem egészen fejti ki, mégis vakítóan világos, hogy ez az előrelépés a szocializmus hatására ment végbe, míg egy röpke pillanat erejéig, közvetlenül a Harmadik Birodalom legyőzését követően, általános nemzetközi elismerést élvezett.
A béke, legalábbis az európai béke – ami persze elgondolhatatlan a „nemzetek közti egyenlőség” és a „nemzetbarátság” rokonelvei nélkül – biztosítására megálmodott egyik intézmény az Európai Unió, röviden „Európa”.
Nem igényel különösebb éleslátást annak megállapítása, hogy a legutóbbi európai válság – amelyet persze nem a Sziriza görögországi kormányra kerülése11 váltott ki, csupán az tett láthatóvá – nem elmélet és gyakorlat, elvek és érdekek szembenállásának újabb banális esetével, hanem egy jóval mélyebb és nyugtalanítóbb rendszerzavarral szembesített minket: úgy tetszik, fölmondták az egalitárius elveket a nemzetközi színtéren, ahová a szolidaritás eszméjét egy kivételes történelmi pillanatban beoltották [inject]. Most a szolidaritás elvetése [deject] harangozza be a nemzetközi, vagy – esetünkben – európai béke lezárultát. Ezt a békét megsértettek az egykori Jugoszláviában, nem olyan rég megsértették az egykori Szovjetunió területén is (Ukrajna/Oroszország)12, most pedig az Európai Unió szűkebb keretei közt is közeledik a fogalmi és morális értelemben vett vége.
A szocializmus kiveszése a politikai palettáról – egyben a szolidaritásé, mint cselekvési elv, nem pusztán május elsejei szónoklatok semmitmondó retorikai frázisa – bizonyítja, hogy lezárult egy korszak. Ez a legelső alkalom az európai történelemben, hogy a kapitalizmus egyeduralkodó, és nem korlátozza a szocializmus, sőt még a keresztyénség sem. Az antiimperialista és antikolonialista harcokban tanúsított nemzetközi szolidaritás szemlátomást ugyancsak kifulladt.
Nem kérdés, hogy a szolidáris proletariátus morális fölsőbbségébe vetett büszke hit elavult. A kortárs antikapitalista tiltakozók – a középosztály és az értelmiségiek gyermekei, vagy gyökértelen bohémek munkásosztálybeli „háttérrel”, akiket a polgári jóléti rendszer tart lélegeztetőgépen – sem önképviseletet javasolnak és gyakorolnak, hanem mások érdekében lázadnak. Utóbbiak azonban furcsán csöndesek.
A szolidaritás egy társadalmi eszmény, amely folyton politikává akar válni. Esélyei csekélyek.
1 <Első megjelenés: On Solidarity = opendemocracy.net. (2015. március 26.)>
2 <Jeremy WALDRON, Dignity, Rank, and Rights [The Berkeley Tanner Lectures on Human Values, 2009], Oxford University Press, 2015. >
3 <Eredetileg Adam Smith kifejezése. Ld. A. SMITH, The Wealth of Nations [1776], London, Bantam Classics, 2003.>
4 <A képviselettel kapcsolatos itteni gondolatmenethez ld. még a jelen cikk megjelenése után néhány hónappal publikált esszét: TGM, A képviselet válsága = https://dinamo.blog.hu/2015/06/11/a_kepviselet_valsaga, utolsó hozzáférés dátuma: 2020. szeptember 16.>
5 <Az olyan játszmákat nevezi így a játékelmélet, amelyekben az egyik fél csak a másik kárára növelheti nyereségeit. (Végeredményben csak azon az áron győzhet, hogy elpusztítja ellenfelét.)>
6 <A mondat burkoltan utal Engels mondására: „a német munkásmozgalom a német klasszikus filozófia örököse”. Idézi LUKÁCS György, Előszó = Történelem és osztálytudat, Bp., Magvető, 1971. 202.>
7 <KANT, Az örök béke [1795], ford. BABITS Mihály, Bp, Helikon, 2019, ld. kül. az 1–2. függelékeket.>
8 <Fordíthatatlan szójáték: angolul a public „köz”-t és „nyilvános(ság)”.>
9 <KANT, i. m. 32. skk.>
10 <Jürgen HABERMAS, Esszé Európa alkotmányáról [2012], ford. PAPP Zoltán, Bp., Atlantisz, 2013, 11–39.>
11 <A SYRIZA (Radikális Baloldali Koalíció – Progresszív Szövetség) 2015 januárjában került kormányra. Ezen a nyáron tárgyalták újra a Nemzetközi Valutaalappal, az Európai Központi Bankkal és az Európai Unióval az elmúlt években a görög recesszió és deflációs spirál finanszírozására felvett több száz millió eurós kölcsönök és kezesség visszafizetendő részleteit és hiteleit, amelyekért cserébe a „troika” mind súlyosabb megszorító intézkedéseket, privatizációt, adóemelést követelt. Jelen cikk megjelenése után pár hónappal, 2015. június 27-én Aléxisz Cíprasz görög miniszterelnök megszakította a tárgyalásokat a nyugati intézményekkel és népszavazást írt ki az ajánlatról, a közismert eredménnyel és folytatással. A januári helyzetről ld. TGM, A Sziriza győzelméért = https://dinamo.blog.hu/2015/01/25/a_szirizia_gyozelmeert, utolsó hozzáférés dátuma: 2020. szeptember 18., ill. a népszavazásról (a menekültválság kontextusában): Európa sötét éjszakája = https://hvg.hu/velemeny/20150629_TGM_Europa_sotet_ejszakaja, utolsó hozzáférés dátuma: 2020. szeptember 18.>
12 <Utalás a 2014 márciusában kitört kelet-ukrajnai „furcsa” háborúra.>
Fordította: Sipos Balázs
(Kalligram 2021/3)
Tamás Gáspár Miklós: Antitézis, Fordította Sipos Balázs, Kalligram Kiadó, 2021
https://kalligram.libricsoport.hu/