Charles Alexander Eastman (Ohiyesa): Indián farkaskölyök (részlet)
LEGENDÁK
1. Varázslatos Víz
Füstös Nap halála után, Weyuhát tekintettük a wahpeton sziúk legnagyobb tudású mesélőjének.
– Jó Weyuha! Kérlek, mesélj el egy történetet, amely a régi wahpeton vadászterületen játszódik! – unszoltam az öreget, miután Uncheedah vendégül látta a sátrunkban.
– Sok-sok téllel ezelőtt – kezdett bele, miután a pipát továbbadta a nagybátyámnak – magunk mögött hagytuk a Vidrafarok-tavat és a Minnewakanhoz, vagyis a Varázslatos Vízhez indultunk. Akkoriban még szembetűnő volt Chotanka sírja, amelyet a törzse körültekintően gondozott. A híres medicinás ember holtteste fölé emelt szív alakú földhalom egy hegycsúcson található. Most elmesélem, hogyan kapta ez a hely a Minnewakan Chantay, vagyis a Varázslatos Vidék Szíve nevet. Ez a történet szájhagyomány útján terjedt apáról fiúra, üknagyapáink ideje óta. Eredetileg Chotanka vérvonala volt az őrzője ezeknek a legendáknak. Amikor aztán Chotanka meghalt, ezek a történetek már közszájon forogtak és senki se hitt bennük. Én úgy mondom el, ahogy hallottam.
Szemben ültem Weyuhával és felvettem egy olyan pózt, amiben mozdulatlan tudtam maradni, nehogy a mocorgásommal megzavarjam a híres mesélőt. Tiszteletlenség lett volna kizökkenteni. Én pedig annyira bele tudtam élni magam egy történetbe, hogy hajlamos voltam jelét adni az izgalmamnak. Ezt próbáltam elkerülni, mert úgy neveltek, hogy adjam meg a tiszteletet az idősebbeknek.
– Régen vörösbőrű emberek népesítették be a földet a leghidegebb területektől az örök nyár vidékéig. Barátságban éltek és mind egy nyelvet beszéltek. Akkoriban az állatok is emberi lények voltak. A bölények, a szarvasok és az antilopok törzsei különlegesen fontossággal bírtak. A medvék ugyan kevesebben voltak, de közvetlenül a Nagy Titokzatosnak engedelmeskedtek. Mivel a Nagyszellem kedvenceinek számítottak, ők tudtak a legtöbbet a medicina mibenlétéről. Ebből kifolyólag hatalmas tisztelet övezte a medvéket. A farkasokat is nagy becsben tartottuk. A döntéshozó törzsek tagjai – a bölények, a szarvasok és az antilopok – azonban idővel önteltté és egyúttal elviselhetetlenné váltak. A bölények háborúzni kezdtek és több kisebb törzset elpusztítottak. A Nagy Titokzatos ekkor úgy döntött, hogy ideje megváltoztatni az emberi lények külsejét és nyelvét.
Weyuha hatásszünetet tartott, majd folytatta.
– A Nagyszellem felállított egy hatalmas tipit, amelyben tíz napon át sötétség uralkodott. Egymás után behívta a törzseket, és amikor azok később elhagyták a sátrat, már egészen máshogy néztek ki, és a többségük beszélni is elfelejtett. Kaptak azonban egy mindannyijuk által jól ismert jelbeszédet, amiről az emberek nem tudtak, kivéve pár medicinás embert, akik azonban nem árulhatták el senkinek, különben nagyon súlyos büntetés várt volna rájuk. Miután az állatok megjárták a tipit, a bölény borzasztóan esetlen lett, a szarvas sokágú, nehéz szarvakat kapott, az antilop pedig teljesen védtelenné vált és ettől fogva egyedül a gyors lábaiban bízhatott. A medve és a farkas sorsa az lett, hogy a többiekre kellett vadászniuk.
– Egyedül az ember tarthatta meg az alakját és nyelvét. A Nagy Titokzatos ugyan az állatok fölé emelte, de nem uralkodhatott rajtuk. Születése előtt, az ember lelke együtt él az állatokéval és a nyelvüket is beszéli, utána azonban már csak álmában tudja megértetni magát velük.
– A Nagy Titokzatos ezen a környéken állította fel a sátrat. Egyesek szerint maga a Minnewakan Chantay ez a tipi, csak az évek során föld és kövek fedték el. Számos állatot megfürdetett a Minnewakanban, vagyis a Varázslatos Vízben és ők ezután változtak át. Ez az egyetlen sós tó, amit ismerünk, egy élőlény sem tud megmaradni benne.
– Emberek számára is veszélyes? – kérdeztem Weyuhát.
– Igen – válaszolta. – Nem tudok senkiről, aki valaha is bemerészkedett volna a vízébe.
– Mesélnél Chotankáról is?
– Ő volt minden idők legnagyobb medicinás embere! Mielőtt a lelke emberi testbe költözött volna, grizzly alakjában élt.
Weyuha hallhatóan egyre izgatottabbá vált.
– Most pedig a saját szavaival mondom el neked, Ohiyesa, milyen volt Chotankának medveként élni. „Még csak egy telet láttam és a Minnewakan Chantaytól északra barangoltam a családommal egy tölgyesben. A domboldalról ráláttam a sós tóra. Első emlékem az volt, hogy egy bölénykoponyával játszom, amelyet a közelben találtam. Ekkor észrevettem valami furcsát. Kétlábon járt és a kezében egy görbe botot és vörös fűzfavesszőket tartott, melyeket tollak díszítettek. Az egyik vessző hirtelen felém repült, mire rávicsorítottam és visszahúzódtam a barlangunkba. Apám és anyám éppen ekkor értek haza egy elejtett bölényborjúval. Amikor meglátták, mi történik, azonnal a földre dobták a tetemet és üldözőbe vették a kerekfejű, hosszúhajú kétlábút, aki felmászott egy fiatal tölgyre. Beleeresztett pár fűzfavesszőt a szüleim oldalába, de végül lerázták a fáról. Anyám rosszul lett, de kiásott pár olyan gyökeret, amelyektől meggyógyult.”
– Chotanka ekkor alapozta meg tudását a különböző gyógynövényeket illetően – tette hozzá Weyuha, majd folytatta Chotanka történetét medve énje szemszögéből.
– „Egy nap, apám elment és sose tért vissza. Én vadászni indultam anyámmal, és találtunk is egy bölénytehenet meg egy borjút. Szorosan követtem anyám, ahogy közelebb kúszott hozzájuk. Ekkor megint felbukkant pár furcsa kétlábú, akik hosszúfarkú őzeken, vagyis lovakon ültek és kiabálva vágtattak felénk. Anyám torkát vérfagyasztó üvöltés hagyta el és bátran szembeszállt velük. Egyiküket lecsapta a hátasáról, de még többen jöttek a kutyáikkal, és végül inkább bevettük magunkat a bozótosba. Vörös fűzfavesszőket küldtek utánunk, kettő bele is állt anya oldalába. Sikerült elmenekülnünk, de csak nagyon nehezen húzta ki magából a két vesszőt. Nem sokkal később lefeküdt a földre és nem mozdult többet. Két napig még mellette maradtam, majd megkerültem a Minnewakan Chantay-t, immár egyedül, és a déli oldalán beköltöztem egy barlangba. Ez a környék bővelkedett a mogyoróban, makkban és szilvában, ellenséget pedig semerre se láttam. Aztán egy nap felfedeztem egy, az enyémhez hasonló lábnyomot. Kíváncsi voltam, kié lehet, úgyhogy követtem. Végül egy tölgyfaligetben megláttam egy gyönyörű nőstényt, amint éppen makkot gyűjtött. Másik törzs tagja lehetett, mert az ő bundája koromfekete volt. Először neheztelt, amiért megzavartam, de miután elmeséltem neki, milyen magányos vagyok, szívesen megosztotta velem, amit addig összegyűjtött. Woshepee-nak hívták. Megmutattam neki a barlangomat, ahol aztán egy évig éltünk együtt. Ősszel azonban úgy döntött, hogy télire inkább keres magának egy melegebb barlangot, így megint egyedül maradtam.”
– Most egy olyan részhez érek a történetben, amelyet nem mindenki szokott érteni – figyelmeztetett Weyuha. – Chotanka átaludta a hosszú telet a barlangjában. Kora tavasszal óriási vihar kerekedett, ami akkora robajjal járt, hogy a hegy is beleremegett. Chotanka arra ébredt, hogy egy jóképű fiatal férfi áll a barlang bejáratában. Nem ijedt meg tőle, mert látta, hogy nincsenek nála tollas végű vörös fűzfavesszők. Fegyvertelen volt és mosolygott.
– „Kihívlak futóversenyre! – közölte az ismeretlen. – Aki győz, az a fajtájának a hőse lesz, aki pedig veszít, annak úgy kell majd tennie, ahogy legyőzője parancsolja. Ritka nagy dicsőségben részesülhetsz, ha felülkerekedsz, ugyanis az egész világ szemtanúja lesz a versenynek. Az állatvilág neked drukkol majd, a szellemek pedig engem fognak bátorítani. Nem tűnsz gyávának, biztosan elfogadod a kihívásomat!”
– „- Elfogadom” – válaszolta Chotanka némi töprengés után. Mint már említettem, az ifjú ugyan jóképű volt, de nem túl izmos.
– „A Chantaytól indulunk, gyere, az egész világmindenség ránk vár!” – sürgette az idegen türelmetlenül.
– A fiatal férfi előrement, de még mielőtt Chotanka követhette volna, megjelent egy vénember, aki a botjára támaszkodva így szólt: „– Nem akarlak megfutamítani, fiam, de ez a férfi a világ legnagyobb szerencsejátékosa. Végtelenül erős a medicinája. Életre-halálra játszik! Jobb, ha óvatos leszel! Soha senki se győzte le, csak én és a testvéreim. Ám, ő valójában nem kockáztat semmit, mert ha meghal, feltámad! Bizony, ennyire erős orvossággal bír. Fogadd meg a tanácsom! Végig pár lépésnyire mögötted fog futni, és amikor már látótávolságra lesz a cél, villámgyorsan megelőz majd, ugyanis az ő neve Tüzes Fény, vagyis Villám! Neked adom a medicinámat! – mondta és átnyújtott egy nyúlbőrt és egy növényt. – A célhoz közeledve, dörzsöld be magad ezzel a növénnyel és dobd a prémet a hátad mögé, így nem tud megelőzni.”
– „Ki vagy te, nagyapa?” – kérdezte Chotanka.
– „Én az Orvosságos Teknős vagyok – válaszolta az öregember. – Az ifjú, aki kihívott, egy szellem az égből. Akit legyőz, az rövid időn belül meghal. Biztosan hallottál már arról, hogy az állatok tudják, mikor ölik meg őket. Az az ember, aki ezt a rejtélyt megfejti, maga is megérezheti, mikor jön el az ideje.”
– A versenyről az egész világ értesült. A bölények, szarvasok, farkasok és az összes többi állat is kíváncsi volt rá. A szellemek is mind eljöttek, hogy buzdítsák a társukat. Az égben ütni kezdték a nagy varázsdobot, ez volt a jel az indulásra. Az egész világot körbe kellett futniuk és mindenhol ujjongó tömeg fogadta őket. A fiatal férfi végig Chotanka nyomában volt. Amikor újra megpillantották Chantayt, Chotanka a háta mögé dobta a nyúlbőrt, amin kihívója megcsúszott és elesett. Ekkor bedörzsölte magát a növénnyel, amitől bizsergés járta át. Ezeknek köszönhetően elsőként ért célba, amit a világon mindenhol akkora üdvrivalgás fogadott, hogy beleremegett a föld, az égben viszont nagy volt a morgás. Végül kikiáltásra került, hogy Chotanka a győztes és hosszú élet vár rá. Tüzes Fény pedig megígérte, hogy a segítségére siet, ha hívja. Ez komoly varázserőt jelentett – fejezte be a történetet Weyuha.
Fordította: Dudich Ákos
Az Indián farkaskölyök Eastman személyes visszaemlékezése az első 15 évéről, amikor a sziúk még nomád életmódot folytattak. Születésekor elvesztette édesanyját, és a nagyanyja vette szárnyai alá. Tradícionális indián altatódalokat énekelt neki, amelyek elültették benne a bátorság csíráit. Uncheedah, vagyis nagyanyja megtanította neki a vadonban való túléléshez szükséges alapvető készségeket. Eastman elmeséli, hogyan sajátította el egyik nagybátyjától a vadászat és a harc minden csínját-bínját. Felidézi, hogy reggelente, amikor vérfagyasztó rikoltással ébresztette legmélyebb álmából, miként termett rögvest talpon és rohant ki a sátorból íjjal a kezében, harcra készen. Az indián farkaskölykök nevelése természetesen nem kizárólag fegyelmezésből és kiképzésből állt. Bőség és éhínség idején is sok idejük maradt versenyekre és harci játékokra, így aztán Hakadah is hamar jártassá vált például a lacrosse-ban és a birkózásban.
Eastman könyvének köszönhetően megismerhetjük az indiánok valódi jellemét, társadalmi szokásaikat és erkölcsüket. Romantikus felhangok nélkül mutatja be azt a hagyományos berendezkedést, amely biztosította a törzs működőképességét: a kijelölt rendfenntartó csoportokat, a cserkésző vadászok feladatait, a felderítők kiemelt fontosságát, vagy a döntéseket hozó törzsi tanácsot. Mindezek mellett Hakadah kitér a kalandokat, próbatételeket és természeti csodákat megörökítő családi és törzsi legendákra, melyeket még Füstös Nap, a törzs mesélőjének tipijében szívott magába. De felidézi saját emlékeit is ellenséges törzsek támadásairól, a fehér ember katonái elől való menekülésekről, valamint veszélyes vadászatokról, amelyek legalább annyira izgalmasak, mint egy letűnt kor ősi legendái.
Charles Alexander Eastman (Ohiyesa): Indián farkaskölyök, Fordította Dudich Ákos, Konkrét Könyvek, 2021