Marina Abramović : Aki átment a falon (részlet)
Állandóan lázadtam minden ellen, főképpen az anyám ellen. Egy nap, hogy megvédjem magam tőle, háromszáz barna cipőkrémes doboz tartalmát kentem a stúdióm falára, ablakaira és ajtajaira. Mintha összeszarták volna a szobát, a szag pedig elviselhetetlen volt. Tervem tökéletesen bevált. Anyám kinyitotta az ajtót, felsikoltott, és soha többé nem tette be a lábát.
Minél több lomot szedett össze a gyűjteményébe, annál több holmit tartottam a saját szobáimban. Egyetlen kivétellel járultam hozzá a lakás általános káoszához: a postaládámmal. Összeraktam egy hatalmas, fa postaládát, feketére festettem, és egy barátom, Zoran által tervezett cégér tettem rá. Felerősített Művészeti Központ – ez állt a táblán. Zoran még fejlécet és a levélpapírhoz Felerősített Művészeti Központ feliratú logót is tervezett nekem.
Nem tudom, honnan vettem ezt a nevet, de számomra mélyreható jelentése volt. Anyám belgrádi lakásában, a kommunista Jugoszláviában nagyon fontosnak tartottam, hogy kapcsolatot teremtsek a külvilággal: a művészeti világgal. Világszerte rengeteg galériának – franciáknak, németeknek, angoloknak, olaszoknak, spanyoloknak, amerikaiaknak – írtam, és katalógusokat, művészeti albumokat kértem tőlük. Kupacokban kezdtek felgyűlni hatalmas postaládámban. Mindegyiket elolvastam, éhesen követtem a művészeti világ haladását. Közben álmodoztam az időkről, amikor majd én is köztük leszek.
A Drangularium után felpezsdült az élet. Hamarosan újabb kiállítás követte az SKC-ben, a címe Tárgyak és kivetülések volt. Erre a kiállításra Freeing the Horizon (A látóhatár megszabadítása) című darabbal érkeztem.
Teljesen hétköznapi belgrádi utcákat és nevezetességeket ábrázoló levelezőlapokat dolgoztam fel, kisatírozva belőlük magukat a nevezetességeket és a legtöbb környező épületet. Például az Obrenovics-dinasztia monumentális Ópalotáját ábrázoló képeslapon kifehérítettem magát az épületet, csak a füvet hagytam meg az előtérben, néhány autót és a járókelőket.
Kísérteties hatást keltett, de kifejezte erős szabadulási vágyamat a város fojtogató légköréből, ahol anyám és a kommunista rezsim uralma alatt éltem. Különös egybeesés volt, hogy az 1990-es évek második felében a koszovói háborúban néhány, általam fotográfusi eszközökkel kitörölt épületet amerikai bombák pusztítottak el.
Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább megvilágosodott előttem, mennyire határtalan lehet a művészet. Körülbelül ekkor kezdett lenyűgözni a hang is. Volt egy elképzelésem: szerettem volna felvenni egy összeomló híd hangját, és hárompercenként lejátszani a felvételt egy valódi hídon. Noha a szerkezet láthatóan épnek tűnt, hárompercenként ismétlődött a pusztulásának zaja. Vizuálisan még létezett a híd de akusztikusan eltűnt. Engedélyt kellett kérnem az önkormányzattól, hogy megvalósíthassam a projektet, de nem kaptam hozzájárulást. Azt mondták, hogy az erős hanghullámoktól a valóságban is leszakadhat a híd.
Egy hónappal a Tárgyak és kivetülések után azonban újabb, még minimalistább kiállítást rendezett a Hallgatói Kulturális Központ, amelyre már elkészítettem első, hangra épülő alkotásaimat. Egy galéria előtt álló fára felerősítettem egy hangszórót, amiből folyamatosan madárcsicsergés szólt, mintha egy trópusi erdőben lennénk, és nem a komor Belgrádban.
A galériában pedig három kartondobozban helyeztem el más természeti hangokat lejátszó kazettás magnókat: szélfúvást, hullámtörést, báránybégetést.
Ezen a kiállításon meglehetősen spontán módon történt valami, ami a jövőm felé irányított. A hatos társaságom egyik legtehetségesebb tagja, Era a kiállításra egyszerűen körbetekerte a galéria egyik nagy tükrét átlátszó csomagolószalaggal, így a tükör normál használata megtört, és a látogatók eltorzult tükörképeikkel voltak kénytelenek szembenézni.
Egy nap, késő délután fáradt voltam, és lefeküdtem a galéria egyik alacsony asztalára. Erát hirtelen megszállta az ihlet: elhatározta, hogy becsomagol a szalagjával. Hagytam, hogy megtegye, csak feküdtem, karom az oldalam mellett, amíg a fejem kivételével az egész testemet nem mumifikálta. Néhány látogató le volt nyűgözve, volt, aki undorodott. De senki sem unatkozott.
Fordította: Nagy Ágnes
2010-ben három hónap leforgása alatt több mint 750 ezer látogatót
regisztráltak a New York-i Museum of Modern Artban. A még helyi
viszonylatban is kiemelkedően magas látogatottság Marina Abramovic
retrospektív kiállításának volt köszönhető. Abramovic eddigi, négy
évtizedes munkássága alatt előadott már híres, megbotránkoztató,
provokatív, a művészetet magát megkérdőjelező performanszt, világhírét
azonban művészetfelfogása és különleges élete, spirituális élményei és
kalandjai alapozták meg.
A Belgrádban született művész önéletrajza
kordokumentuma is a hetvenes-nyolcvanas évek performansz világának, de
története bepillantást enged az egykori jugoszláv szocialista rendszer
működésébe is. Megtudhatjuk belőle, hogyan gondolkodik egy igaz anyai
szeretetben soha nem részesülő, hiperérzékeny művész, és hogy Marina
szerint mit jelent elhivatottsággal dolgozni.
Az 1997-es Velencei
Biennálé fődíját, az Arany Oroszlánt elnyert Marina Abramovic
önéletírása sodró lendületű, megrázó, döbbenetes történet a sztárról,
aki öt évig egy rozoga furgonban járta az európai fesztiválokat akkori
szerelmével, a fotóművész Ulayjal. Marináról, aki fél évet töltött
ausztrál őslakosok között és aki Brazíliában tanult a sámánoktól; aki
Ulayjal együtt első európaiként mehetett végig a kínai nagy falon;
akinek bizalmas barátja volt Susan Sontag, Lou Reed és Lady Gaga; aki
úgy tud egy ismeretlen szemébe nézni hosszú percekig, hogy az
meghatottan elsírja magát;s aki még a hetedik X-en túl is energikus és
erotikus személyiség.
Marina élete példa arra, hogy a legnagyobb bukás után is van felemelkedés.
A
fotókkal illusztrált könyvet nemcsak azoknak ajánljuk, akiket érdekel a
performansz világa, hanem mindenkinek, aki nem szokott elmenni a kérdés
mellett, hogy vajon mi végre is született a földre.
Marina Abramović: Aki átment a falon, Fordította Nagy Ágnes, Athenaeum Kiadó, 2021