I.
LTIEgyszer csak megjelent a bdm, a hj, a daf és megszámlálhatatlan egyéb efféle rövidítés.[1]
Az lti címke először játékos paródiaként jelent meg a naplómban, majd az emlékezet afféle illanó támogatójaként, mint amilyen a csomó a zsebkendőn, de nagyon hamar, a nyomorúság éveiben, önvédelemmé, egy saját magam számára leadott vészjelzéssé vált. Mindemellett egy szép, tudományos elnevezés rövidítése, tekintve, hogy a Harmadik Birodalom egyáltalán nem ódzkodott a hangzatos idegen kifejezésektől: a garancia jelentősebben hangzik, mint a jótállás, a diffamál pedig impozánsabb, mint a rágalmaz. (Talán nem is érti mindenki, és rájuk hat csak igazán!)
lti: Lingua Tertii Imperii, a Harmadik Birodalom nyelve. Gyakran jutott eszembe egy régi berlini anekdota, valószínűleg a szépen illusztrált Glaßbrenneremből, az 1848-as márciusi forradalom humoristájától – de hát hová lett a könyvtáram, amelyben utánanézhetnék? Ezt egyedül a Gestapo tudná nekem elárulni… „Papa – kérdezi egy kisfiú a cirkuszban –, mit csinál az a bácsi ott a kötélen azzal a rúddal?” „Buta gyerek, hát az ott az egyensúlyozó rúd, az biztosan tartja őt.” „Jaj, papa, és ha elejti?” „Buta gyerek, hát ő biztosan tartja azt!”
A naplóm volt ezekben az években az én egyensúlyozó rudam, amely nélkül százszor is lezuhantam volna. Az undor és a reménytelenség óráiban, a leggépiesebb gyári munka végtelen sivárságában, a beteg- és halálos ágyaknál, a sírok mellett, a személyes szorongattatásban, a megszégyenítés perceiben, amikor a szívem szó szerint meghasadni készült, mindig segített rajtam ez a biztatás: figyelj, tanulj, jegyezd meg, ami történik – holnap már másképp lesz, holnap már másképp fogsz érezni; ragadd meg azt, ami éppen most adatik tudtodra és hat rád! Aztán ez a felszólítás, hogy emelkedjem a körülmények fölé és őrizzem meg belső szabadságomat, nagyon hamar ezzé a mindig hatásos titkos formulává sűrűsödött: lti, lti!
Ha úgy határoztam volna (bár nem így történt), hogy ennek az időszaknak a teljes naplóját minden hétköznapi eseményével együtt közzéteszem, annak címéül is az lti-t választottam volna.
Jelképként is működik: ahogy szokás egy kor vagy egy ország arculatáról beszélni, úgy egy korszak jellegét a nyelve is képes ugyanúgy megmutatni. A Harmadik Birodalom minden megnyilvánulásában és hagyatékában rettentő egyformaság mutatkozik meg: középületeinek mértéktelen fennhéjázásában és ezek romjaiban, a mindig más és mindig azonos plakátokon eszményi alakban megörökített katonák és sa- vagy ss-legénység típusaiban, az autópályáiban és a tömegsírjaiban. Ez mind a Harmadik Birodalom nyelve, és minderről természetesen szó lesz ezeken a lapokon. Ha valaki egy tucatnyi éven át folyamatosan ugyanazt a hivatást űzi, akkor ezen keresztül jobban ki tudja fejezni magát, mint bármi máson – ez a hivatás pedig számomra szó szerint, és közvetlen filológiai értelemben is a Harmadik Birodalom nyelve volt. Ebbe kapaszkodtam szorosan, ez jelentette az én egyensúlyozó rudamat a tíz gyári munkaóra sivársága, a házkutatások, letartóztatások és meghurcoltatások iszonyata fölött.
Gyakran idézik Talleyrand mondását, miszerint a nyelv arra való, hogy egy diplomata (vagy még inkább egy ravasz és kétszínű ember) elpalástolja vele a gondolatait. Pedig ennek épp az ellenkezője az igaz. Amit valaki szándékosan el akar rejteni akár mások, akár saját maga elől, azt a nyelv, még ha öntudatlanul is, a napfényre hozza. A le style c’est l’homme[2] mondás igazságához azonban kétség sem férhet – egy ember kijelentései lehetnek hazugok, a nyelve stílusában azonban a lénye leplezetlenül megmutatkozik.
Számomra különösen fontos volt a Harmadik Birodalomnak ez a (filológiailag) sajátos nyelve.
A kezdet kezdetén, amikor még semmilyen vagy csak nagyon enyhe üldözést tapasztaltam, a lehető legkevesebbet akartam tudni róla. Untig elegem volt a kirakatok, a plakátok, a barna egyenruhák, a zászlók, a Hitler-köszöntésre lendülő karok, a formára nyírt Hitler-bajuszka nyelvéből. Menekültem, a hivatásomba temetkeztem, megtartottam az előadásaimat, a katedrán görcsösen igyekeztem tudomást sem venni a padsorok növekvő ürességéről, és minden erőmmel dolgoztam könyvemen, A 18. század francia irodalmán. Minek keserítsem még jobban az életem náci irományok olvasásával, amikor a helyzetem anélkül is eléggé kilátástalannak tűnt. Ha véletlenül vagy tévedésből náci könyv került a kezembe, az első bekezdés után félrelöktem. Ha az utcán valahol a führernek vagy a propagandaminiszterének a hangja harsant fel, nagy ívben kikerültem a hangosbeszélőt, újságolvasáskor pedig a beszédek, kommentárok és cikkek undorító kotyvalékából kínosan igyekeztem kihámozni a meztelen tényeket – amelyek a maguk meztelenségében is elég vigasztalanok voltak. Miután megkezdődek a tisztogatások a közszolgálati dolgozók között, és elvesztettem a katedrámat, végképp igyekeztem elzárni magam a jelentől. Amúgy is a felvilágosodás korának szerzői – ezek a végképp elavultak, akiket mindenki öntudatosan megvetett – voltak mindig is a kedvenceim: Voltaire, Montesquieu és Diderot. Ráadásul most minden időmet és erőmet előrehaladott opuszomra fordíthattam. Ami a 18. századot illeti, úgy befészkeltem magam miatta a drezdai Japán Palotába, mint egér a szalmába; semelyik német, de talán még maga a párizsi nemzeti könyvtár sem láthatott volna el ennél jobban engem.
Aztán utolért a könyvtárhasználati tilalom, és ezzel kiütötték kezemből a munkámat. Következett a kiűzetés a házamból, és azután jött minden egyéb, mindennap valami újabb. Ekkor lett az egyensúlyozó rúd az én legfontosabb eszközöm, a kor nyelve pedig érdeklődésem legfőbb tárgya.
Elkezdtem egyre jobban odafigyelni arra, hogyan beszélnek a munkások a gyárban, hogyan szólalnak meg a Gestapo-pribékek, és hogyan fejezik ki magukat nálunk, a zsidóketrecekben az emberek. Nem észleltem látványos különbségeket; nem, lényegében egyáltalán semmit. Kétségtelenül mindenki, a hívek és az ellenfelek, a haszonélvezők és az áldozatok is ugyanazokat a mintákat követték.
Megpróbáltam megragadni ezeket a mintákat, ami bizonyos tekintetben mérhetetlenül egyszerű dolog volt, mert bármit, amit Németországban kinyomtattak és kimondtak, azt teljes egészében a párthivatal szabályozta, és ami ettől a jóváhagyott formulától valamennyire is eltért, nem kerülhetett a nyilvánosság elé; könyv, újság, hivatalos levél, hatósági űrlap – mindegyik ugyanabban a barna szószban úszott, és az írott nyelvnek ebből az abszolút egyformaságából egyenesen következett a beszédforma hasonulása. Sokaknak gyerekjáték lett volna ezekre példákat beszerezni, számomra azonban nagyon nehéz volt, állandó veszéllyel járt, és némelykor teljes lehetetlenségnek bizonyult. A csillagviselőknek ugyanis tilos volt bármiféle könyvet, folyóiratot és újságot vásárolniuk vagy kölcsönözniük. Amit odahaza rejtegettünk, az mind veszélyforrás volt, és a szekrény meg a szőnyeg alá, a kályha tetejére és a függönytartóba dugtuk, vagy a szén között tároltuk, mintha gyújtósnak használnánk. Az ilyesmi persze csak akkor segített, ha az embernek szerencséje volt.
Fejem könyvtől soha nem kavargott még úgy, mint Rosenberg Mítoszától. Nem mintha kivételesen mélyértelmű, nehezen felfogható vagy lelkileg megrázó olvasmány lett volna, hanem mert Clemens perceken keresztül ezzel ütötte a fejemet. (Clemens és Weser volt a drezdai zsidók két külön hóhérlegénye; általában úgy különböztettük meg őket, hogy a „verekedő” és a „köpdöső”.)
– Hogy van merszed, te zsidó disznó, ilyen könyveket olvasni? – üvöltötte Clemens. Ez talán valamiféle szentségtörésnek tűnt a számára. – Egyáltalán hogy merészelsz magadnál könyvtári könyvet tartani?
Csak az mentett meg akkor a koncentrációs tábortól, hogy a könyv igazolhatóan az árja feleségem nevére volt kikölcsönözve, a hozzá tartozó jegyzetlapot pedig olvasás nélkül széttépték.
Minden anyagot rejtekúton kellett beszereznem és titokban feldolgoznom. És hányszor nem sikerült!, mivel a tanulmányozni vágyott alapművet, mondhatni: „szaktudományos anyagot” nem kölcsönözte ki nekem a könyvtár, a nyilvános olvasótermekbe pedig be sem tehettem a lábam.
Felmerülhet az olvasóban, hogy a kollégák vagy az idősebb diákok, akik közben hivatalba kerültek, kisegíthettek volna engem ebből a szükségből, és közvetítőként bekapcsolódhattak volna a kölcsönzésbe. Te jó isten! Ez bátorságot igénylő, önveszélyes cselekedet lett volna. Van egy szép ófrancia vers, amelyet gyakran idéztem a katedrán, de csak később, a katedra nélküli időkben éreztem át igazán. Egy bajba került költő fájdalmasan gondol barátaira, akiket elsodort a szél, amikor ajtaja előtt a vihar zúgott („amis que vent emporte, et il ventait devant ma porte”). De nem akarok igazságtalan lenni, találtam én hű és bátor barátokat, csak épp nem a legközelebbi kollégáim vagy munkatársaim között.
Így aztán a jegyzeteimben, feljegyzéseimben gyakran ilyen észrevételek sorakoznak: „Később utánanézni!… Később kiegészíteni!… Később megválaszolni!” És amikor a „később” megélésének a reménye teljesen elhalványult: „majd, egyszer valamikor…”
Most, amikor ez a „később” még nem teljesen a jelen, de abban a pillanatban azzá válik, amint előkerülnek a romok alól a könyvek és visszatér a hétköznapi élet (és amint az újjáépítés után az emberek a vita activa[3] ismereteivel visszatérnek a tantermekbe), már most tudom, hogy soha nem leszek olyan helyzetben, hogy a Harmadik Birodalom nyelvével kapcsolatos megfigyeléseimet, reflexióimat és kérdéseimet a vázlatosság állapotából lezárt, tudományos művé változtathassam.
Ehhez nagyobb tudásra és jóval több időre lenne szükség, mint ami nekem adatott, és mint ami (egyelőre) bárkinek is a rendelkezésére áll. Rengeteg részmunkát kell még elvégezni a legkülönfélébb szakterületen, germanistáknak és romanistáknak, anglisztikusoknak és szlavistáknak, történészeknek és közgazdászoknak, jogászoknak és teológusoknak, műszakiaknak és természettudósoknak; rengeteg részproblémát kell megoldani vitákban és doktori disszertációkban, mire egy bátor és átfogó elme arra vállalkozhat, hogy a Lingua Tertii Imperiit a maga teljességében összefoglalja. De a téma első körültapogatása és körülkérdezése, mikor az még képlékeny és megszilárdulatlan, az első órák munkája (ahogy a franciák mondják) még mindig értékes lehet az utánunk jövő, igazi kutatók számára, és azt hiszem, az is értékes lesz számukra, hogy a kutatások tárgyát az átalakulás állapotában láthatják, félig mint hiteles élménybeszámolót, félig pedig mint egyfajta keretrendszert egy leendő tudományos tanulmányhoz.
De ha a nyilvánosságra hozatal a szándékom, miért nem adom ki úgy a filológus feljegyzéseit, ahogyan az folyamatában, a nehéz évek magánjellegű és általánosabb naplójában kirajzolódott? Miért rendszereztem a dolgokat egy-egy téma szerint, miért társítom az akkori szempontokat olyan gyakran a mai, a Hitlerutáni első idők szempontjaival?
Erre pontosan tudom a választ: szándékos törekvésről van szó, mert a magam tudományos céljai mellett egyúttal nevelni is szeretnék.
Mostanában sokat beszélnek arról, hogy a fasizmus szellemét ki kell irtani, és ezért sokat is teszünk. A háborús bűnösöket elítéljük, a „kis tagtársakat” (kleine pg.s) (a Negyedik Birodalom nyelve!) eltávolítjuk a hivatalaikból, a nacionalista könyveket kivonjuk a forgalomból, a Hitler tereket és Göring utcákat átkereszteljük, a Hitler-tölgyfákat kivágjuk. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a Harmadik Birodalom nyelve továbbra is virul: néhány jellegzetes kifejezése oly mélyen beette magát a német nyelvbe, hogy talán tartósan is meg fognak ragadni. 1945 májusa óta hányszor hallottam például rádióbeszédekben, szenvedélyes antifasiszta megnyilatkozásokban a demokrácia „sajátságos” (charakterlich) jellegéről, vagy „harcias” (kämpferisch) lényegéről! Ezek mind az lti alapvető – a Harmadik Birodalom azt mondaná: „lényeghordó” (aus der Wesensmitte) kifejezései. Vajon szőrszálhasogatás, hogy ezeken fennakadok, vajon ilyenkor a minden filológusban benne rejtőző pedellus bújik elő belőlem?
Ezt a kérdést egy másik kérdéssel szeretném tisztázni. Mi volt a hitlerizmus legfontosabb propagandaeszköze? Vajon Hitler és Goebbels egyes beszédei, hozzászólásuk ehhez vagy ahhoz a tárgyhoz, uszításuk a zsidóság vagy a bolsevizmus ellen?
Biztos, hogy nem, mivel ezekben rengeteg dolog érthetetlen volt a tömegek számára, esetleg még unták is az örökös ismételgetést. Ezt elég gyakran tapasztaltam a vendéglőkben (amikor még csillagtalanul beléphettem), vagy később, a gyárban, légiriadó idején, amikor az árják és a zsidók bevonultak a saját külön szobájukba, és az árja helyiségben szólt a rádió (a rádión kívül az ő szobájuk rendelkezett fűtéssel és élelemmel is); milyen gyakran hallottam a kártyát csattanni az asztalon és a hangos diskurálást a hús- és a dohányfejadagról vagy a moziról, miközben a führer vagy valamelyik csatlósa hosszú lére eresztve beszélt – aztán megírták az újságok, hogy az egész nép rájuk figyelt.
Nem, a legerősebb hatást nem az egyes beszédekkel érték el, nem is a cikkekkel vagy a röpcédulákkal, sem a plakátokkal vagy a zászlókkal, semmi olyannal, ami tudatos gondolkodással vagy tudatos érzelmekkel felfogható.
A nácizmus a tömegek húsába és vérébe az egyes szavakon, a beszédfordulatokon, a mondatformákon keresztül fúrta be magát, és ezeket milliószoros ismétléssel rájuk kényszerítette, ők pedig mechanikusan és öntudatlanul átvették. Schiller híres disztichonját „a művelt nyelvről, amely érted költ és érted gondolkodik” mindeddig tisztán esztétikailag és úgymond jámborul értelmeztük. Azonban egy jól sikerült vers „művelt nyelven” még semmit sem bizonyít alkotója költői erejéből; azért nem annyira bonyolult egy magasan kulturált nyelven költői vagy gondolkodói külsőségeket teremteni.
A nyelv azonban nemcsak költ és gondolkodik helyettem, hanem irányítja az érzéseimet, kormányozza az egész szellemi lényemet; annál inkább, minél öntudatlanabbul hagyatkozom rá. És mi van, ha a kiművelt nyelvet megmérgezik, vagy mérgező anyagok hordozójává teszik? A szavak lehetnek csipetnyi arzén-adagok: észrevétlenül nyeljük őket, látszólag semmi hatásuk sincs, de egy idő után teljesen megmételyeznek bennünket. Ha valakinek „hősies” (heldisch) és „erényes” (tugendhaft) helyett sokáig azt ismételgetjük: „fanatikus” (fanatisch), végül maga is elhiszi, hogy a fanatikus: erényes hős, és fanatizmus nélkül senkiből sem lehet hős.
A fanatikus és fanatizmus szavakat nem a Harmadik Birodalom találta ki, csak megváltoztatta az értéküket, és gyakrabban használta őket egyetlen nap alatt, mint más korok éveken át. A Harmadik Birodalom nagyon kevés szót alkotott, meglehet – sőt biztos –, hogy egyet sem. A nácik nyelve számos dolgot külföldről, rengeteg egyebet pedig a Hitler előtti német nyelvből emelt át. Csak éppen megváltoztatta a szóértéket és a szógyakoriságot, közkinccsé tette, ami korábban egyesek vagy egy kicsiny csoport sajátja volt, és lefoglalta a párt számára azt, ami korábban a közkincs részének számított, és eközben a szavakat, a kifejezéseket és a mondatformákat átitatta a saját mérgével: félelmetes rendszere szolgálatába állítva ezzel a nyelvet, megteremtve belőle a legerősebb, legnyilvánosabb és egyben legtitkosabb reklámhordozóját.
Az lti mérgére rávilágítani és tőle megóvni – azt hiszem, ez több mint egyszerű oktatás. Ha a hithű zsidók egy evőeszközt kultikusan tisztátalannak találnak, akkor akképpen tisztítják meg, hogy egy időre elássák. A náci nyelvhasználat sok-sok szavát hosszú időre, egyeseket pedig örökre tömegsírba kellene temetni.
[1] Náci tömegszervezetek rövidítései: Bund Deutscher Mädel [német lányok szövetsége], Hitlerjugend [hitlerifjak], Deutsche Arbeitsfront [német munkafront]. A könyvben előforduló személyekről, helyszínekről, szervezetekről, kiadványokról bővebben lásd a könyv végi mutatót, illetve a jegyzeteket.
[2] A stílus maga az ember (francia) – Georges-Louis Leclerc de Buffon (1707–1788) francia természettudós akadémiai székfoglalójának szállóigévé vált mondata.
[3] aktív élet (latin)
Fordította: Lukáts János
Victor Klemperer (1881-1960) zsidó származású nyelvészprofesszorként kizárólag árja feleségének és Drezda bombázásának köszönhetően élte túl a Harmadik Birodalom tizenkét esztendejét. A drezdai egyetem katedrájáról különböző hadiutánpótlás-gyárakba száműzve, betanított segédmunkásként közvetlen közelről figyelhette meg, hogyan fertőzi meg egy egész nép tudatát a náci hatalom legtitkosabb és legfélelmetesebb fegyvere, a totális nyelv, amit ő rövidítve LTI-nek, azaz a Harmadik Birodalom nyelvének (Lingua Tertii Imperii) nevezett el. Megfigyeléseit folyamatosan lejegyezte a naplójába, majd a háború befejezése után fejezetekbe rendezte és 1947-ben LTI címen publikálta, mely világszerte ismertté tette a nevét.
Klemperer az LTI-ben a hitleri propaganda és közélet nyelvének néhány tucat kulcsszimbólumát megragadva, ezeket történeti, kultúrtörténeti és nyelvi kontextusba állítva tulajdonképpen minden totális és totalitásra törekvő rendszer nyelvi sémáit katalogizálja. A könyv azonban egyáltalán nem száraz lexikológia, vagy szemantika (megértéséhez például nem szükséges német nyelvtudás), inkább egy különös napló: a szerző elejétől a legvégéig benne élt ebben a számára életveszélyes társadalomban és ép elméjét megőrizendő, imponáló polgári műveltség birtokában, rezignált iróniával folyamatosan megfigyelte és rögzítette a hétköznapi nácizmus majd minden nyelvi rezdülését, a korabeli viccektől kezdve a újságcikken keresztül egészen a náci irodalomig.
Az LTI magyarul 1984-ben jelent meg először és ezidáig utoljára a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Membrán könyvek című sorozatában – jelen könyv szövege ezen kiadás javított, átdolgozott változata.
Victor Klemperer: LTI – A harmadik birodalom nyelve. Egy filológus feljegyzései, Fordította Lukáts János, Ampersand Kiadó, 2021