Andri Snær Magnason: Időről és vízről (részlet)
Élj érdekes időkben
„Vedd észre, amit észreveszel.”
Þorvaldur Þorsteinsson
Külföldi vendégeimmel néha végighajtok a Borgartúnon, amelyet az Elveszett álmok sugárútjának, Boulevard of Broken Dreamsnek nevezek. Megmutatom a Höfðit, azt a fehér faházat, amelyben Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov találkozott 1986-ban, és amely sokak számára a kommunizmus bukását és a vasfüggöny lehullását jelképezi. A Höfði melletti épület az a fekete üveg- és márványkocka, amelyben korábban a Kaupthing bank központja működött. A bank 2008-as csődje a kapitalizmus történetének negyedik legnagyobbja volt, nem a lakosság lélekszámához viszonyítva, hanem pusztán dollárban számítva: 20 000 millió, azaz 20 milliárd dollárt tett ki.1
Nem örülök mások bajának, de remek érzés volt még a középkorúság elérése előtt átélni két hatalmas ideológia összeomlását. Mindkettőt olyan emberek tartották fenn, akik az uralkodó hatalmi és oktatási rendszerben jutottak fel a csúcsra, és a piramis tetején a tisztségüknek megfelelő előnyöket élvezték. Magukon a rendszereken belül az emberek az utolsó napig fenntartották a látszatot. 1989. január 19-én Erich Honecker, az NDK vezetője azt mondta: „A fal ötven év múlva, és száz év múlva is itt fog állni.” A fal még az év novemberében leomlott. A Kaupthing bank ügyvezetője 2008. október 6-án, az Izlandi Jegybank vészhelyzeti kölcsönének igénybevétele után egy tévéinterjúban kijelentette: „A helyzetünk nagyon jó, és a Jegybank biztosra veszi, hogy ezt a pénzt visszakapja. […] Ezt pironkodás nélkül állíthatom.” A bank három nappal később csődöt jelentett.
A rendszerek összeomlásakor a nyelv is kiszabadul béklyóiból. A szavak, amelyek a valóságot ragadták meg, egyszerre csak jelentés nélkül lógnak a levegőben, tankönyvek egyetlen éjszaka alatt elavulnak, és értékrendszerek zsugorodnak össze. Az emberek hirtelen nem találják a valóságra illő megfelelő szavakat vagy fogalmakat.
A Höfði és a bank egykori székhelye között füves rét terül el, amelyen apró, vézna facsoport áll, hat fenyő és egy elvadult gyapjas fűz. Kifeküdtem a két épület közé, a fák tövébe, felnéztem az égre, és azon tűnődtem, melyik rendszer omlik össze legközelebb, és milyen nagy eszmének adja majd át a helyét.
A tudósok felhívták a figyelmet arra, hogy az élet alapját, magát a földet is összeomlás fenyegeti. A 20. század legfőbb ideológiái a földet és a természetet olcsó és kimeríthetetlen nyersanyagnak tekintették. Az emberek úgy tettek, mintha a légkör végtelen mennyiségű kibocsátást, a tengerek pedig végtelen mennyiségű hulladékot tudnának befogadni, mintha a föld több trágyázással korlátlanul nagyobb termést tudna nyújtani, mintha az állatfajok vég nélkül félre tudnának húzódni, miközben az ember egyre nagyobb életteret szerez magának.
Ha a tudósoknak a tengerek, a légkör, az időjárási rendszerek jövőjével, a világ gleccsereinek és partvidékeinek jövőjével kapcsolatos jóslatai helyesnek bizonyulnak, felmerül a kérdés, milyen szavakkal írható le egy ilyen nagyságrendű dolog. Miféle ideológia képes ezt megragadni? Mit kellene olvasnom? Milton Friedmant, Konfuciust, Karl Marxot, a Jelenések könyvét, a Koránt vagy a Védákat? Hogyan csillapítsuk vágyainkat, fogyasztásunkat és gyűjtési mániánkat, amely minden mérés szerint térdre kényszeríti a föld ökoszisztémáit?
Lehet mondani, hogy ez a könyv „az időről és a vízről” szól. A földön az elkövetkező száz évben a víz jellegében alapvető változások következnek majd be. A sarkvidékeken kívüli gleccserek nagyrészt elolvadnak, a tenger felszíne megemelkedik, a föld hőmérséklete emelkedik, szárazságokat vagy áradásokat okozva, a tenger pedig savasabbá válik, mint az utóbbi 50 millió évben valaha. Mindez annak a gyermeknek az élete alatt játszódik le, aki ma születik, és annyi idős kort ér meg, mint a nagyanyám, aki ma 95 éves.
A föld legnagyobb erői túllépték a földtörténeti sebességet, és most emberi tempóban változnak. A korábban százezer év alatt bekövetkező változásokhoz most csak száz év kell. Ez mitológiai gyorsaság, és érint minden földi életet, valamint mindannak az alapját, amit gondolunk, választunk, előállítunk és hiszünk. Mindenkit érint, akit csak ismerünk és szeretünk. Az előttünk álló változások összetettebbek, mint azoknak a dolgoknak a többsége, amelyek felfogásához elménk hozzászokott. Jelentősebbek minden korábbi tapasztalatunknál, a nyelvnél és a legtöbb olyan metaforánál, amelyet a valóság megértéséhez használunk.
Ahhoz lehet hasonlítani ezt, amikor egy vulkánkitörés lávafolyamának hangját próbájuk rögzíteni. A legtöbb készüléknél a hang egy adott zajszintnél begerjed, és csak zúgás hallatszik. A legtöbb ember számára az „éghajlatváltozás” szóba rengeteg zaj vegyül. Kisebb nagyságrendű ügyekről egyszerűbb véleményt nyilvánítani. Azt megértjük, ha egy egymilliót érő tárgy tönkremegy, ha lelőnek egy állatot, vagy a lakásfelújítás túl drágának bizonyul. De ha valami végtelenül nagyról, szentről, ráadásul életünk alapjáról van szó, nem ugyanúgy reagálunk. Mintha az agyunk nem fogná fel a nagyságrendet.
A zaj megzavar bennünket. Látjuk a szalagcímeket és érteni véljük a szavakat: „a gleccserek zsugorodása”, „hőségrekord”, „a tengerek savasodása”, „kibocsátásnövekedés”. Ha a tudósoknak igazuk van, ezek a szavak olyan eseményekre vonatkoznak, amelyek nagyobb jelentőségűek minden egyébnél, ami eddig az emberiség történelmében bekövetkezett. Ha tökéletesen értenénk őket, akkor közvetlenül kellene hatniuk a cselekedeteinkre és döntéseinkre. De minden valószínűség szerint a szavak jelentésének 99%-át elfedi a zaj.
Talán a zaj nem a megfelelő metafora: a jelenség jobban hasonlít egy fekete lyukra. Egyetlen tudós sem látott még fekete lyukat, pedig a tömege több millió napénak felelhet meg, és minden fényt elnyel. A fekete lyuk felfedezésének egyetlen módja, ha elnézünk mellette, és a közelében lévő csillagködöket és csillagokat szemléljük. Ha olyasmiről beszélünk, ami a föld teljes vízkészletét, a föld teljes felületét és az egész légkörét érinti, az olyan hatalmas, hogy minden jelentést magába szippant. Erről a témáról egyedül úgy lehet írni, ha mögé, mellé, alá helyezkedünk, előre-hátra mozgunk az időben, ha a fogalmazásmódunk egyszerre személyes és tudományos, és olykor a mitológia nyelvét használjuk. Úgy kell írnom a dologról, hogy nem róla írok; hátrafelé kell lépkednem, hogy előrejussak.
Olyan időket élünk, amikor a gondolat és a nyelv megszabadul ideológiai béklyóitól. Egy olyan korban, amikor valóra vált az átok, amelyet – bizonyára tévesen – kínainak tartanak, de ettől még ugyanolyan érvényes: „Élj érdekes időkben.”
© Andri Snær Magnason, 2019
Fordította: Patat Bence
Az izlandi szerző új kötete, mely a tudományos ismeretterjesztés legjobb hagyományait folytatja, mélyen személyes, ugyanakkor messzemenően globális nézőpontból közelít a fenyegető környezeti katasztrófa témájához.
Magnason vérbeli mesélő, aki a súlyos téma ellenére utánozhatatlan iróniával és humorral vezeti be az olvasót a klímaváltozás okainak és hatásainak vizsgálatába, élvezetes könyvvé összegyúrva mitológiát és tudományt, útibeszámolót, beszélgetéseket (például a dalai lámával) és családi történeteket (így saját nagyszüleiről, akik mézesheteiket egy gleccserexpedíción töltötték).
Az Időről és vízről gazdag és magával ragadó szöveg, egyszerre útikönyv és tudománytörténet, s mindenekelőtt figyelmeztetés a mai olvasó számára: éljen harmóniában a természettel – és az utána következő generációkkal.
Andri Snær Magnason (1973) Izland egyik legnépszerűbb és legegyedibb szemléletű írója. Több alkalommal és több műfajban (regény, ifjúsági regény és tényirodalom kategóriában is) elnyerte már az Izlandi Irodalmi Díjat. 2009-ben társrendezője volt a saját könyve alapján készült Dreamland című dokumentumfilmnek. 2016-ban indult az izlandi elnökválasztáson, ahol kilenc jelölt közül a harmadik helyen végzett. Feleségével és négy gyermekével Reykjavíkban él.
Andri
Snær Magnason:
Időről
és vízről, Fordította Patat Bence, Gondolat Kiadó, 2021