Markéta Baňková: Semmi az egész (részlet)
Markéta Baňková: Semmi az egész. Románc a genetika korszakából (részlet)
Amikor úgy tízéves lehettem, este olykor már egyedül hagytak. Jóéjtpuszit adtak, és elmentek vendégségbe. Feküdtem az ágyon, és a sötétbe bámultam. A dobozok a polcon, a bőrönd a szekrény tetején és a fürdőköpeny a fogason nagyobbnak tűnt a homályban. Mind csöndben várt. De nem féltem. Megvártam, míg becsapódik a kertkapu, és a hangok elhalkulnak az utcán. A szomszédos kertekben elcsitult a kutyaugatás a szüleim lépte nyomán. Felültem. Hallgattam az óra ketyegését, a vér lüktetését a fejemben, és éreztem a másodpercek rohanását szüleim hazaérkeztének pillanatáig. Vártam őket, és mégis megállítottam volna ezt a rövid időt. Pedig nem volt fontosabb, mint máskor. De egyedül az enyém volt. Ezért igyekeztem minden részletét az emlékezetembe vésni. Ma is látom, kicsit homályosabban, a gyerekágyat a sötét szobában, melynek ablaka előtt olykor elhalad egy autó, és suhanó fénycsíkot vet a szekrényre. Felbukkan, megnő, megtorpan egy pillanatra, majd ferdén a falba csusszan, és a szoba ismét a sötétbe vész. Kint magányos ugatás hallatszik, társul hozzá egy másik, a falu déli végéből, majd ugatnak keletről, ugatnak északról… a kutyák, túlharsogva egymást, megjelölik a falu részeit. Akkor eltökéltem: ”Ezt a rövid időt egész életemre emlékezetembe vésem.”
Idő. Gondolok rá, de nem úgy, mint mások, akik csak panaszkodnak, hogy kevés van belőle. Engem elbűvöl. A sötétbe markolok, mintha meg lehetne fogni a jelent, amint éppen múlttá válik. Ma is próbálkozom ezzel, emlékezetem vagy a fényképezőgép segítségével. De akárhogy is igyekszem, a MOST a következő pillanatban elillan.
MOST, erről a szombat reggelről viszont inkább lemondanék. Hullámzik a padló, a kopott fürdőszobaszekrény csorba tükrében ismerős, meglehetősen fáradt arcot látok. Visszacsoszogok a szobába. A szomszédos ágyon lyukas zokni lóg ki a paplan alól. Három ujj meredezik belőle, gúnyolódásaim kedvelt célpontja. Most azonban felingerel a szaga. A matfizes Görény lyukas zoknijából kiálló három lábujj közös életünk sötét mementója. Három éve lakunk egy koleszszobában. Még szerencse, hogy gyakran elmegy. Lemondóan sóhajtok. A higiénés szabályok betartására felszólító prédikációimmal felhagytam. A hölgyvendégek, akiknek látogatásában továbbra is reménykedünk, azt hihetnék, hogy már nem is él, hogy már bomlásnak indult, főleg, mert folyton az ágyán hever. Nem, ezt most jobb nem elképzelni, akkor még büdösebb lenne…
Lefekszem. Lehunyt szemem mögött áradó képek:
Egy lány hófehér nyaka az utcai lámpák imbolygó fényében.
A kifestett Béka, amint egy szerelmi háromszög részleteit ecseteli.
A részeg Martin lomha mozdulatai.
A lányok összegabalyodott lábai az ülésen. A bár dübörgő lüktetése.
– Szóval bulizni voltál!
Görény felül az ágyon, és felveszi a szemüvegét.
– Dicsekedjél!
– Most nem…
– Most. Nemsokára Hradecba megyek.
– Kinyitnád az ablakot? Nem akarok okádni. Azt hiszem, kimosom a zoknidat.
– Csak rajta! – vigyorodik el, elégedetten kivillantva sárga fogait. – Adok hozzá tangát is!
Homo sapiens sapiens, százhetvenöt centi, huszonhárom éves. Tekintete a szemüveg mögött valahová az égre fókuszál. Enyhén zsíros haj, folyton vakarózik, de talán nem tetves. Fog-e szaporodni? A gyöngébb nem átnéz rajta, hiába a sok vad történet, amit esténként előad itt nekem. Fantáziája van bőven, időnként tátott szájjal hallgatom. Én már túlvagyok néhány kapcsolaton, bár momentán hosszabb ideje úgynevezett szingli vagyok. Őt viszont nyilvánvalóan az integrálszámítás érdekli a legjobban.
– Folyton a zoknimmal van bajod, pedig tudod, milyen szagod van?
– Milyen?
– Kurvaszagod!
A Béka szeme, meg ahogy néz a liftben.
Oldalamra fordulok. Az ágy megmozdul. A fejemet fogom, mintha gondolkodnék. Görénynek majd kitekeredik a nyaka a kíváncsiságtól.
– Kérdezhetek tőled valami magánjellegűt?
– Persze. Tizenhat centiméter.
– Hát, gratulálok. Csak azt nem értem, miért kurvázol le rögtön mindenkit.
– Inkább én nem értem, mi a bajod: annyi dögös csaj jár biológiára!
– És ki mondta, hogy kurvák? Normális lányok. Felhúzza az orrát, és a fejét csóválja.
– Azok nem keresnek ilyen kölnire valót.
Behunyom a szemem, és megpróbálom leküzdeni az émelygésemet. Közben elképzelem a lány hosszú haját, meleg leheletét, és derekát, amint hozzáérek. Bármilyen szépeket is képzelek, a csalódottságomról nem tudok megfeledkezni. Miért történt így?
Megigazítom a párnát a fejem alatt. Elég kényelmesen fekszem. Gondolatban visszatérek a történet elejére, szép lassan végigveszem az eseményeket, és keresem a hibát, amit talán észre sem vettem…
Amikor úgy tízéves lehettem, este olykor már egyedül hagytak. Jóéjtpuszit adtak, és elmentek vendégségbe. Feküdtem az ágyon, és a sötétbe bámultam. A dobozok a polcon, a bőrönd a szekrény tetején és a fürdőköpeny a fogason nagyobbnak tűnt a homályban. Mind csöndben várt. De nem féltem. Megvártam, míg becsapódik a kertkapu, és a hangok elhalkulnak az utcán. A szomszédos kertekben elcsitult a kutyaugatás a szüleim lépte nyomán. Felültem. Hallgattam az óra ketyegését, a vér lüktetését a fejemben, és éreztem a másodpercek rohanását szüleim hazaérkeztének pillanatáig. Vártam őket, és mégis megállítottam volna ezt a rövid időt. Pedig nem volt fontosabb, mint máskor. De egyedül az enyém volt. Ezért igyekeztem minden részletét az emlékezetembe vésni. Ma is látom, kicsit homályosabban, a gyerekágyat a sötét szobában, melynek ablaka előtt olykor elhalad egy autó, és suhanó fénycsíkot vet a szekrényre. Felbukkan, megnő, megtorpan egy pillanatra, majd ferdén a falba csusszan, és a szoba ismét a sötétbe vész. Kint magányos ugatás hallatszik, társul hozzá egy másik, a falu déli végéből, majd ugatnak keletről, ugatnak északról… a kutyák, túlharsogva egymást, megjelölik a falu részeit. Akkor eltökéltem: ”Ezt a rövid időt egész életemre emlékezetembe vésem.”
Idő. Gondolok rá, de nem úgy, mint mások, akik csak panaszkodnak, hogy kevés van belőle. Engem elbűvöl. A sötétbe markolok, mintha meg lehetne fogni a jelent, amint éppen múlttá válik. Ma is próbálkozom ezzel, emlékezetem vagy a fényképezőgép segítségével. De akárhogy is igyekszem, a MOST a következő pillanatban elillan.
MOST, erről a szombat reggelről viszont inkább lemondanék. Hullámzik a padló, a kopott fürdőszobaszekrény csorba tükrében ismerős, meglehetősen fáradt arcot látok. Visszacsoszogok a szobába. A szomszédos ágyon lyukas zokni lóg ki a paplan alól. Három ujj meredezik belőle, gúnyolódásaim kedvelt célpontja. Most azonban felingerel a szaga. A matfizes Görény lyukas zoknijából kiálló három lábujj közös életünk sötét mementója. Három éve lakunk egy koleszszobában. Még szerencse, hogy gyakran elmegy. Lemondóan sóhajtok. A higiénés szabályok betartására felszólító prédikációimmal felhagytam. A hölgyvendégek, akiknek látogatásában továbbra is reménykedünk, azt hihetnék, hogy már nem is él, hogy már bomlásnak indult, főleg, mert folyton az ágyán hever. Nem, ezt most jobb nem elképzelni, akkor még büdösebb lenne…
Lefekszem. Lehunyt szemem mögött áradó képek:
Egy lány hófehér nyaka az utcai lámpák imbolygó fényében.
A kifestett Béka, amint egy szerelmi háromszög részleteit ecseteli.
A részeg Martin lomha mozdulatai.
A lányok összegabalyodott lábai az ülésen. A bár dübörgő lüktetése.
– Szóval bulizni voltál!
Görény felül az ágyon, és felveszi a szemüvegét.
– Dicsekedjél!
– Most nem…
– Most. Nemsokára Hradecba megyek.
– Kinyitnád az ablakot? Nem akarok okádni. Azt hiszem, kimosom a zoknidat.
– Csak rajta! – vigyorodik el, elégedetten kivillantva sárga fogait. – Adok hozzá tangát is!
Homo sapiens sapiens, százhetvenöt centi, huszonhárom éves. Tekintete a szemüveg mögött valahová az égre fókuszál. Enyhén zsíros haj, folyton vakarózik, de talán nem tetves. Fog-e szaporodni? A gyöngébb nem átnéz rajta, hiába a sok vad történet, amit esténként előad itt nekem. Fantáziája van bőven, időnként tátott szájjal hallgatom. Én már túlvagyok néhány kapcsolaton, bár momentán hosszabb ideje úgynevezett szingli vagyok. Őt viszont nyilvánvalóan az integrálszámítás érdekli a legjobban.
– Folyton a zoknimmal van bajod, pedig tudod, milyen szagod van?
– Milyen?
– Kurvaszagod!
A Béka szeme, meg ahogy néz a liftben.
Oldalamra fordulok. Az ágy megmozdul. A fejemet fogom, mintha gondolkodnék. Görénynek majd kitekeredik a nyaka a kíváncsiságtól.
– Kérdezhetek tőled valami magánjellegűt?
– Persze. Tizenhat centiméter.
– Hát, gratulálok. Csak azt nem értem, miért kurvázol le rögtön mindenkit.
– Inkább én nem értem, mi a bajod: annyi dögös csaj jár biológiára!
– És ki mondta, hogy kurvák? Normális lányok. Felhúzza az orrát, és a fejét csóválja.
– Azok nem keresnek ilyen kölnire valót.
Behunyom a szemem, és megpróbálom leküzdeni az émelygésemet. Közben elképzelem a lány hosszú haját, meleg leheletét, és derekát, amint hozzáérek. Bármilyen szépeket is képzelek, a csalódottságomról nem tudok megfeledkezni. Miért történt így?
Megigazítom a párnát a fejem alatt. Elég kényelmesen fekszem. Gondolatban visszatérek a történet elejére, szép lassan végigveszem az eseményeket, és keresem a hibát, amit talán észre sem vettem…
Fordította: Balázs Andrea
Génjeink bábjai lennénk csupán? Vagy a neveltetésünk határozza meg a gondolkodásunkat? Vajon befolyásolhatják-e akaratunkat a paraziták? Rokonokhoz vonzódni puszta narcizmus? Tomáš egyetemista, genetikát tanul, és egy tudós szemével látja a világot. Világképe azonban kissé eltorzult: a környezetében élőket csak biológiai gépeknek tekinti. És ez még a szerelmi életére is hatással lehet. A felelőtlen kezekbe kerülő génmanipuláció eshetősége azonban mindenki számára veszélyes következményekkel járhat. Az ellenállhatatlan fekete humor mögött komoly kérdések vetődnek fel életről, halálról, családról és a nélkülözhetetlen szeretetről. Ez a biológiával ötvözött groteszk regény még a legszkeptikusabbak fantáziáját is megmozgatja.
Markéta Baňková: Semmi az egész, Fordította Balázs Andrea, Typotex Kiadó, 2021
https://www.typotex.hu
