Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki (részlet)
Ki vigasztalja meg?
Emlékszem arra az őszre, amikor megvettük a Ki vigasztalja meg Pöttömkét? című könyvet. Tove Jansson egyik kisebb műve, vékonyka könyv jó sok illusztrációval. Nem emlékszem belőle semmire, csak a címére.
Akkoriban viszont minden délután elmentünk anyámmal a könyvesboltba, a Madaliński utcában volt, egy új épületben. Most már nem új, és biztos beköltözött a helyére valamelyik bank, patika vagy mobiltelefon-üzlet.
Az egyik eladónő barátságosabbnak látszott a többinél. Anyám tévedhetetlenül megérezte az ilyesmit. Mindig megtalálta a leggyengébb láncszemet a dolgozók között.
Ezért nap mint nap odavonultunk nyárfalevelekben gázolva, hogy feltegyük a rituális kérdést:– Van Ki vigasztalja meg Pöttömkét?
Egyáltalán nem számítottunk igenlő válaszra. Ha Pöttömke megjelent volna reggel, rögtön el is fogyott volna. Eltűnt volna a polcról, mire odaérünk a tanácsadóból (anyám esetében) vagy az iskolából.
Akkor miért járultunk hetekig a pult elé, a kérdésünket hajtogatva? Azért, mert hosszú távú programján dolgoztunk, az eladó megpuhításán. Meg kellett győznünk arról, hogy fontos nekünk az ügy. Arról, hogy jobban vágyunk Pöttömkére, mint bárki más a kerületben. Jobban megérdemeljük, mint a hentesbolti barátnő bamba unokaöccse, még ha Pöttömke kiváltható is meghatározott számú virslivel vagy csontos borjú-marhára beváltható húsjeggyel. És biztos jobban, mint azok az istenverte nyugdíjasok, akiket arrafelé visz az ördög reggelenként, és felvásárolják a csábító kiadói újdonságokat.
Volt egy nyugdíjas, akire külön felfigyeltünk. Öltönyben járt, parókát hordott, és kétértelmű bókokat osztogatott. Odáig merészkedett, hogy házassági ajánlatot tett a könyvesbolt eladónőjének, és csokoládészerű dolgokat vitt neki. Nem értettük, minek neki a Ki vigasztalja meg Pöttömkét. Lehet, hogy az édességbolt eladónőjének ígérte meg? Akkor bezárult volna az áruk köre.
Veszélyesek voltak a könyvesházi szállítók is. Reggelenként terítették az újdonságokat, és persze nagy tételben loptak. A szüleim egyik ismerőse védte egyiküket a bíróság előtt.
– Ha egy ötösnél kevesebbet kapok, akkor az ügyvéd úré lesz az egész könyvkollekcióm – biztosította a vádlott.– Na persze. Ezt ígéri mindegyik – morogta az ügyvédnő, én pedig elképzeltem a szállító könyvtárát, ahol csupa ritka kiadás, értékes példány lehet, Pöttömkével a díszhelyen.
Az én feladatom volt, hogy érzelmileg hassak az eladónőre, míg anyám valami összeesküvésfélét szőtt vele. Mindent a cél érdekében.
Egy nap majd meghozzák végre Pöttömkét. Akkor az eladónőnek eszébe jut, milyen kitartóak vagyunk. Arra gondol: na jó, jól van már, annyit várakoztak, és félretesz egy példányt a pult alá. A sorban állók bosszúját, a munkahelyi következményeket, a szibériai száműzetést kockáztatva. Megteszi a kedvünkért! A rokonszenves kisfiú és fekete hajú anyukája kedvéért.
Anyám jó szándékkal rendezte ezt a történetet. Meg akart győzni arról, hogy a világ nem tagad meg tőlünk olyasmit, ami nekünk igazán fontos. Mindenkinek a szükségletei szerint, feltéve, ha meggyőzően alá tudjuk támasztani és ki tudjuk nyilvánítani ezt a szükségletet.
Mindig előreszaladtam. Kifulladva rontottam be a könyvesboltba. A küszöbről harsogtam: Jó napot kívánok! (sosem feledkeztem meg az udvariassági fordulatokról), aztán már diszkrétebben, lehalkított hangon:
–
Van Ki vigasztalja meg
Pöttömkét?
– Nincs – felelte az eladónő.
Novemberben történt meg az áttörés. Megálltam a pult előtt, de még ki sem nyitottam a számat, az eladónő már kimondta:
– Nem, ma senki sem vigasztalja meg Pöttömkét.
Úgy ítéltük meg anyámmal, hogy ez jó jel. Az eladónő kinyilvánította, hogy emlékszik ránk. Viccelt. Határozottan jó úton jártunk. Csak nehogy most inogjunk meg. Csak nehogy elveszítsük a türelmünket.
Megjöttek az első fagyok. Sötétben tettük meg a délutáni utat. Lefagyott leveleken és a pocsolyák vékony jégrétegén tapostam útközben. Végre elérkezett az a nap.
– Vankivigasztaljamegpöttömkét? – kérdeztem rutinosan.– Tegnap volt – felelte a könyvesboltos néni. Arcizma sem rándult.
Ez fájt. Még csak nem is Tove Jansson miatt. Nem az árulás miatt. Éreztem, hogy még egy pillanat, és megértek valami fontosat a világról, az igazságosságról és az ígéretekről. Kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól, talán most először éreztem meg azt az ürességet – és az egyetlen lehetséges módon reagáltam. Odaszaladtam anyámhoz.
– Nincs! – ordítottam. – Tegnap volt.
– Hm – nyugtázta anyám közömbösen. – Menjünk.
– Hova?
– Pöttömkéért – felelte anyám.
– Tegnap volt – ismételtem meg tompán.
– Tegnap vasárnap volt – emlékeztetett anyám, és belépett a könyvesboltba.
Olyan pillanat következett – akad néha ilyen –, amikor úgy húzódik félre minden akadály, mint a fotocellás ajtó. Csatt. Az eladónő diszkréten átnyújtja a szatyrot. Anyám fizet. Boldogan távozunk.
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Mit kezdjünk a szeretteink halála után ránk maradt örökséggel? Az elbeszélő egy nap az édesanyja által felhalmozott rengeteg holmi között találja magát. A könyvek, bútorok, lakberendezési tárgyak sokaságának válogatása közben felsejlenek a múlt kesernyés vagy mulatságos emlékei, amelyek révén átgondolja az édesanyjához fűződő kapcsolatát, és egyben a saját helyét a világban. A szülők generációjának, a háború utáni gyerekek „gondtalanságra programozott” nemzedékének nagyon is súlyos örökséggel kellett szembenézniük, különösen, ha zsidó családba születtek: a szocialista Lengyelországban uralkodó elhallgatáspolitika, majd az újra fellángoló antiszemita hullám sajátosan csalárd beszéd- és viselkedésmódra nevelte az embereket. A volt pszichológus, anya, feleség és nagymama szókimondó őszinteségével, megingathatatlan tartásával, határozott ízlésével és öntörvényűségével vette fel a harcot a rendszerszintű hazugságokkal és önbecsapásokkal, s közben észrevétlenül is örökül hagyta fiának, milyen hangot üssön meg a packázó hivatalnokokkal, a porszívóügynökökkel és a giccses közhelyeket puffogtató tömegemberekkel.
Marcin Wicha lengyel grafikus, író, esszéista, számos gyermekkönyv szerzője. Az Amit nem dobtam ki című műve 2018-ban a Gombrowicz-díj mellett a rangos Nike irodalmi díjat is elnyerte.
Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki, Fordította Mihályi Zsuzsa, Typotex Kiadó, 2021
