Tuomas Aivelo: Végtelen paraziták (részlet)
A városok veszélyesek
A társadalmi elit sok országban jobban érezte magát vidéken, mint a városban. Angliában például a nemesség és a királyi család tagjai inkább szükséges rosszként, mint kellemes szórakozásként tekintettek a londoni utakra. A „városlátogatás” fogalma mindössze néhány évtizedes. A 20. századot megelőzően az utazás a gazdagabbaknak leginkább a felsőosztálybeli társaik meglátogatását vagy tengerparti üdülőhelyek felkeresését jelentette.
Az ok egyszerű: a városok igen sokáig kellemetlen és mindenekelőtt veszélyes helyek voltak. Miközben a technika fejlődése javított a vidéken élők életszínvonalán, az emberek városokba tömörülése rontott a városi életkörülményeken. A városi nyomor a 19. század végén érte el csúcsát. Akkor a New Yorkban lakó ötéves gyerekek halandósága a környező vidéken élő kortársaikénak kétszeresére rúgott. Egy tízéves New York-i várható élettartama 36 év alatt volt, míg a környező vidéken az emberek valószínűleg 50 év feletti életkort értek meg.
A városi halandóság mögött álló okok közül éppen a járványok gyakorisága volt a legfontosabb. A városokban betegségekben hunytak el az emberek. Ezek a települések mégis nőttön-nőttek – igaz, nem a saját erejükből, mivel jóval több lakosuk halt meg, mint amennyi született. A növekedés mindenekelőtt a vidékről a városokba irányuló vándorlásra alapult. A gazdasági struktúra elmozdulása a primer szektortól a nagyobb ipari termelés felé egészségtelenebb körülmények közé sodorta és gyakran a halálba hajszolta az embereket. A mezőgazdasági technológia fejlődése csökkentette a szükséges munkaerő mértékét, a gyakorlatban pedig nem volt más lehetőségük az embereknek, mint a városokba költözni.
Az ipari forradalom tehát hatásait tekintve meglehetősen hasonló volt a mezőgazdaság kialakulásához. Egyre szűkösebb körülmények közé hajtotta az embereket, megnövelte a népesség létszámát, és kedvezőbb volt a paraziták számára, mint nekünk magunknak. Ha e kötet visszatérő témájaként az látszik körvonalazódni, hogy mindig az élősködőké a győzelem, az nem áll túl messze az igazságtól.
Nem véletlen, hogy John Snow, az epidemológia második fejezetben bemutatott atyja éppen Londonban és a kolerával kapcsolatban végezte az áttöréshez vezető munkáját. Az sem véletlen, hogy éppen a kolera indította be a városokban azt a változást, amelynek eredményeként végül egészségesebb életkörülmények jöttek létre, és hogy az epidemológia mellett a népegészségügy tudományterülete is megalapozódott. A kolera annak a kornak a jellegzetes betegsége volt, több kiterjedt járványt okozott a nagyvárosokban. A 19. századi Londonon 1832-ben, 1841-ben, 1848-ban, 1849-ben, 1854-ben és 1866-ban biztosan végigsöpört, és nemcsak itt, hanem más nagyvárosokban is az egyik legmeghatározóbb halálozási okot jelentette a században.
A kolera igen kellemetlen betegség. Hosszan tartó és rendkívül híg hasmenést okoz, mely gyakran a test kiszáradásához és a folyadékveszteség miatti halálhoz vezet. A kiszáradás a kolera esetében igen gyors lefolyású: már néhány órán át tartó hasmenés is életveszélyes kiszáradáshoz és az elektrolit-háztartás egyensúlyának felborulásához vezethet. A kolerát kék halálnak is nevezik, mivel a kiszáradástól veszélyeztetett ember bőre kékes árnyalatot ölt. A kolerabaktérium különösen csecsemőkre és gyerekekre veszélyes, mert nekik nemcsak az immunvédekezésük gyengébb, de a folyadékveszteséget is rosszabbul viselik.
A városok növekedésével az emberek parazitái számára is beköszöntött az aranyélet. A városiasodás egyik nagy nyertese az ágyi poloska, amely már az Afrikából való kirajzás óta az ember társa, korábban azonban nem okozott különösebben gyakori gondot. A nyomasztó életkörülmények, a laza településszerkezet és az, hogy a hajlékokban sok olyan állat volt, mely az ágyi poloskákra vadászott, az újkorig viszonylag jól kordában tartotta a poloskák számát.
A higiéniai színvonal javulása azonban kedvezett az ágyi poloskának, mert ennek nyomán az új lakásokban kevesebb lett a természetes vetélytársa vagy vadásza. A nagyobb és puhább matracok, valamint első- sorban a textilhasználat elterjedése jobb élőhelyet biztosított a számára. Az ágyi poloska a reneszánsz idejétől kezdett általánossá válni, és száma a 19. században tetőzött, amikor például Londonban gyakorlatilag minden ház ezzel a rovarral küzdött.
Az egyes ágyi poloskák gyakorlatilag nem vándorolnak életük során. Taktikájuk a kemény világban való túlélésért a kitartáson alapul. Nőstényeik hosszú ideig, hónapokig hordozhatják a petéiket, és akár egy évig is elélnek táplálék nélkül. Az ágyi poloska és különösen a petéi rendkívül szívósak, nemcsak a hővel és a hideggel szemben ellenállóak (–10 és 40 °C közötti hőmérsékleti tartományban életképesek), hanem bizonyos mérgekkel szemben is. Ez a tulajdonságuk segítette a fennmaradásukat, amikor még barlangokban éltek, ahol időnként előfordulhattak ugyan denevérek – vagy emberek –, de az idő nagy részében nem. A kitartás még praktikusabbnak bizonyult a városokban, ahol szinte bármilyen, a kiűzésükre tett kísérletet túléltek, és a poggyász közvetítésével képesek voltak a település vagy akár az ország túlfelére is átutazni. Manapság ez a vonásuk még inkább jól jön a számukra: elég egyet- len, egy pattayai motelben a bőröndbe telepedett ágyi poloska, hogy új populációt alapítson egy dél-tamperei kollégiumban.
Az ember anélkül, hogy észrevette volna, ragyogó életkörülményeket teremtett számos parazitának. Csak az élősködők elterjedése és az általuk okozott halandóság fordította figyelmünket a városi környezetek egészségességére, és arra, hogy kevésbé vonzóvá tegyük őket a paraziták számára. Bizony, a városok talán az ember betegségterhét leginkább formáló tényezőt jelentik. Alacsony higiéniai szintjük, valamint az emberek közelsége és nagy tömege ragyogó feltételeket biztosít a betegségeknek. A szociálantropológus Wendy Orent betegséggyáraknak nevezte a – régebben elsősorban Nyugaton előforduló, mára már inkább a fejlődő országokra jellemző – nyomornegyedeket, ahol a betegségek olyan gyorsan tudnak terjedni, hogy képtelenek vagyunk őket megállítani, s mire észbe kapunk, már ki is tört az újabb járvány.
Fordította:
Bába Laura
Sokféle parazita van – jó és rossz egyaránt
Környezetünk változásai mindig is befolyásolták az ember és a paraziták együttélését. Az orvostudomány fejlődésének segítségével néhány kínzónktól már megszabadultunk, de újabb, nagy arányú változások elé nézünk. A klímaváltozás során a korábban leginkább a trópusokon előforduló élősködők világszerte elterjedhetnek, és a dengue-lázhoz hasonló betegségek nemsokára Európát is fenyegethetik. Az erdőirtások miatt az emberek és az állatok egyre inkább közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre több vírust adhatnak át egymásnak. Minél többször történik meg ez, annál valószínűbb, hogy valamelyik közülük ránk specializálódik. Ezeket a folyamatokat kizárólag a saját, emberi nézőpontunkból nem érthetjük meg a maguk mélységében. A Végtelen paraziták egy ismeretlen világot tár fel előttünk: a bélférgek, a vírusok és a baktériumok perspektívájából tekint az életünkre.
