Ioan Groşan
Hirtelen ébredt föl, mintha valaki leloccsintotta volna hideg vízzel. Keze már nem alatta volt, hanem lelógott az ágyból. Én marha, vajon mennyit aludhattam, gondolta. Gyorsan az ablak felé fordult: még mindig sötét volt. Fölemelte a takarót, s lassan lecsúszott a padlóra. Az ajtó alatt már nem szűrődött be fény a konyhából. Ancuţa felé nézett: még mindig a fal felé fordulva aludt. Elindult az ajtóhoz, halkan lenyomta a kilincset. Talpával kitapogatta a küszöböt, megtalálta, kilépett a pitvarba, majd becsukta maga mögött az ajtót. Semmit nem lehetett látni. Mozdulatlanul állt a sötétben, míg meg nem hallotta a kályha melletti heverő felől anya szuszogását. Az asztalon ketyegett az óra. Lassan kezdte fölismerni az apró, fekete árnyalakokban a konyhai cuccokat. Anya ott aludt a heverőn, arccal felé fordulva, tenyerével a feje alatt. Csak föl ne ébredjen valahogy. Elindult nagyapa szobája felé, gyorsan tipegve odaszaladt az ajtóhoz, s hallgatózva megállt előtte. Bentről nem hallatszott semmi. Óvatosan kinyitotta az ajtót, mire apró, pislákoló fény nyilallt a szemébe. Besurrant a szobába, és szétnézett. Az öregek már hazamentek. Csak Gîrda néne aludt tátott szájjal az egyik széken, tarkóját a széktámlának támasztva. Becsukta az ajtót, majd a koporsóhoz lépett. Rögtön észrevette, hogy már nincs ott a gézkendő nagyapa fején és kezén. Megállt a koporsó fejéhez tolt asztalka mellett. Narancssárga, vékony gyertya égett pálinkáspohárba állítva, egy fekete borítójú, aranykeresztes könyvön. Eszébe jutott, hogy jó lenne elmondani először egy imádságot. „Angyalka, én angyalkám, aki vigyázol reám” – kezdte mormolni, Gîrda nénit figyelve, de nem jutott eszébe a többi rész, ezért türelmetlenül hajolt a koporsó felé: „Nagyapa! Én vagyok az, Claudiu!” Tekintete rászegeződött a halott arcára, majd annak kisujjára pillantott. Még mindig úgy állt, mint azelőtt, kissé távolabb a többitől, kissé fölemelve, mintha egy láthatatlan cigaretta hamuját akarná leverni. „Nagyapa, hallasz engem? – suttogta. – Ne félj, mindenki hazament már!” Hirtelen megdermedt, mert Gîrda néne fölnyögött álmában. Még az hiányozna, hogy fölébredjen, s meglássa őt, ahogy egyedül áll a koporsó mellett. Behívná azonnal anyát. Angyalka, én angyalkám, nehogy fölébredjen Gîrda néne, gondolta, majd fölemelte kezét, s megrángatta nagyapa jobb kezén a zakót: „Nagyapa – suttogta –, ébredj föl egy pillanatra, míg anya bejönne! Nem mondom el senkinek!” Erőteljesebben kezdte rángatni, s látta, ahogy a halott egész teste mozog a koporsóban, még a feje is himbálózott egy kicsit. Ismét megdermedt, mert arra gondolt, hogy nagyapa már végleg megmeredt, s már nem hallja, hogy mit beszél hozzá. Nem, ez lehetetlen, alig néhány órája csak, hogy nem szuszog. Közelebb hajolt a füléhez: „Nagyapa, voltam Ferivel és Cosminnal a völgyben, találtunk is aranyércet, tüzet is raktunk alája, de nem olvadt ki belőle semmi, hol tévedtünk?” Lassan, tagoltan suttogta a fülébe a szavakat, hogy nagyapa is megérthesse, s eszébe jusson, hogy ő volt az, aki megtanította, hogy az arany élő dolog, és minden élő dolog fél a tűztől. Nagyapa ajkai félig nyitva voltak, tehát könnyen válaszolni tudott volna, hogy: „Nagyobb tüzet kell raknotok, Claudiu.” Köszönöm, nagyapa, megígérem, hogy szombaton és vasárnap is kimegyek majd a sírodhoz. És vakációban is, és szerdánként mindig, mondta volna ő, s már mászott is volna vissza az ágyba. „Nagyobb tüzet kell rakni?” – kérdezte suttogva. Nagyapa ajkai meg se mozdultak. Kész, nem tud beszélni, gondolta. De akkor jelezzen valahogy. „Nagyapa, ha nagyobb tüzet kell rakni, mozdítsd meg a kisujjadat a jobb kezeden.” Fölemelte a fejét, s nézte nagyapa kisujját. Angyalka, én angyalkám, segíts neki, hogy megmozdítsa a kisujját. „Akkor is megmozdíthatod, ha nem kell nagyobb tűz” – suttogta, ezúttal már sokkal halkabban, mert belehasított a felismerés, hogy nagyapa nem válaszolni nem tud, hanem nem akar válaszolni. Hányszor volt ő, Claudiu pofátlan, hányszor rosszalkodott, Gîrda nénit is kiröhögte karácsonykor, s amikor ezért nagyapa elverte a nadrágszíjjal, azt kiáltotta neki, hogy: „Megállj csak, vén szatyor, egyszer te is megdöglesz.” S lám, most tényleg meghalt. Hosszú sóhaj szakadt föl a melléből, csiklandozta a torkát, majd a szemén távozott belőle, összekönnyezve az arcát és a koporsón felejtett bal kezét. Tehát sértődötten halt meg, nem akart válaszolni neki. „Bocsáss meg, nagyapa – suttogta a halott arcához hajolva –, ezután jó leszek, meglátod.” Arra gondolt, hogy ígérnie kellene valami komolyat is, ezért még közelebb hajolt a halotthoz: „Nem fogom megengedni, hogy eladják a házat”, s akkor megérezte, hogy a gyertya lángja égeti a halántékát. Már alig egy centi volt a gyertyából. Gîrda nénire nézett, letörülte a könnyeit, majd bal tenyerét a lángocska fölé tartotta, amíg már nem bírta tovább. Gîrda néne ugyanúgy aludt, mint korábban, tátott szájjal hortyogva. Megsúrolta a tenyerét, aztán szemét Gîrda nénire függesztve, kivette a pohárból a gyertyacsonkot, majd átvette a jobb kezébe. A koporsó árnyéka megnyúlt a falon, átfolyt a másik falra, eltakarva az udvar felőli ablakot. Lassan virradni kezdett már, mintha kék festékkel kenték volna be az ablaküveget. Egy időre mozdulatlan maradt, aztán lassan nagyapa kisujja alá tartotta a gyertyát. Ott tartotta egy darabig a kisujj alatt, majd elvette, ismét alátartotta, újra elvette, majd hosszabban tartotta ott a gyertyát. A lángocska nyaldosta egy kicsit nagyapa kisujját, majd kétfelé vált, s körbefogta azt. Meg kellett volna most mozdulnia, mert minden dolog, amiben van egy kis élet, fél a tűztől. Égésszag terjengett a levegőben, mint amikor anya újságpapírral perzselte a húslevesbe való tyúk bőrét. Keze remegni kezdett, a láng kicsúszott a kisujj alól, de rögtön visszaigazította alája. Aprócska viaszgolyó csöppent nagyapa ruhájára. Hallotta saját ziháló szuszogását, szinte a sírást is hallotta, ahogy bugyborékolva gyűlt föl benne, mint a forrás vize, aztán elvette a gyertyát nagyapa kisujja alól, s mielőtt kibuggyantak volna szeméből a könnyek, még látta, hogy nagyapa mozdulatlan, a többitől távol álló kő-kisujja kormos lett. A pohár után tapogatózott, beledobta a gyertyát, a láng rögtön kialudt. „Nagyapa” – suttogta, a koporsó sötétjébe bámulva, de megijedt a saját hangjától, mert megérezte benne a félelmet, s lassan hátrálni kezdett az ajtó felé. Lábujjhegyen átment a pitvaron, nehogy fölébressze anyát, belépett a szobájába, s bemászott a takaró alá.
Hideg, szürke fény világított be az ablakon. Odabújt Ancuţához, tenyerét unokahúga hátára tette – a meleg lánytestben élt és remegett a lélek.
Fordította: Lövétei Lázár László
Gheorghe Crăciun – Ioan Groșan – Mircea Nedelciu: Román triptichon, Fordította Lövétei Lázár László, Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2021
Lector Kiadó Marosvásárhely, 2021