Ilja Leonard Pfeijffer: Grand Hotel Europa (részlet)
Amióta folyvást az élettől kell elhódítani az életet, és már az identitás sem olyan magától értetődő, mint a családnév vagy az apánk mestersége, hanem napról napra meg kell konstruálni, újra kell definiálni és el is kell tudni adni, azóta a vakáció is egy újabb el nem hanyagolható lehetőség, hogy mások előtt olyannak mutassuk magunkat, amilyennek szeretnénk. Nyitott lett a világ, az ember oda utazik, ahová kedve tartja, de ez a lehetőség egyszersmind kötelesség is, hiszen csak egyszer élünk, nem igaz? Végtelenek az utazási lehetőségek, és aki nem él velük, az nemcsak hogy unalmas, de amellett szánnivaló és alacsonyabb rendű is, pontosan úgy, mint aki a sikertelenséget választja egy olyan korban, amikor a siker deklaráltan csak választás kérdése. Abban a tudatban, hogy kötelességünk megragadni minden lehetőséget, amit csak az élet felkínál a számunkra, és ezzel követendő példát állítani mások elé, nem érhetjük be holmi gyalogtúrával a Harz-hegységben vagy kempingezéssel a Dordogne mentén. Amióta a közösségi médiában nap nap után kötelességszerűen megformáljuk és kiárusítjuk a saját fantasztikus életünket, azóta még nagyobb rajtunk a nyomás, hogy teljesítménynek fogjuk fel a nyaralást. Senki nem akar elmaradni az idővonalán megjelenő megannyi sok fantasztikus életélménytől, és mielőtt észbe kapnánk, máris beszálltunk a vetélkedésbe, hogy ki tud egzotikusabb hátteret találni a szelfijeihez.
És ez csak a külső megjelenési formája annak a teljesítménykényszernek, amelyet manapság a nyaralni induló érez. Ennél mélyrehatóbb a dolog. Mert aki azt gondolja, hogy minden az egzotikus fényképek körül forog, az nem érti a lényeget. A szelfik is életfontosságúak, ez nem kérdés, csakhogy van, ami még ezeknél is fontosabb, éspedig hogy ezt nevetve tagadjuk. Természetesen, ha már ott vagy, lekapod magad a Tadzs Mahal vagy a Borobodur előtt, mert nem árt, ha az ember bizonyító erővel dokumentálja a jelenlétét irigylésre méltó élete digitális dossziéjában, de minthogy manapság már boldog-boldogtalan megengedheti magának, hogy ilyen helyekre elutazzon, kénytelenek vagyunk leereszkedően nyilatkozni az egykor oly exkluzívnak számító, mára azonban, mint nem győzünk sopánkodni, turistavurstlivá züllött úticélokról, ahol kizárólag csak poénból készítettünk szelfiket, mint ahogy azt sem tudjuk elégszer hangsúlyozni, hogy egészen más szempontok vezettek minket a nyaralásunk, jobban mondva, mert nem így nevezzük, utazásunk alatt, mint hogy híres műemlékeket nézzünk meg, amelyekről ezrével találni sokkal jobb fotókat is az interneten.
Mik hát a szempontjaink? Megmondom. Egyedülálló, autentikus élményekre vágyunk, amelyek valamilyen történetté állnak össze. Ezért tesz tönkre mindenféle úticélt a többi turista felbukkanása. Egy csapásra oda az unikalitás, az autenticitás. Mivel azonban az autentikus élményekre vadászó turisták mindent megtesznek, hogy elkerüljék a másikat, egyre nehezebb lesz olyan helyszínt találni, amely még ne lenne kitéve a rövidnadrágos konkurencia jelenlétének. Olyan ez kicsit, mint Thomas Mann Indiában játszódó „Elcserélt fejek”-jében, amelyben valaki elhatározza, hogy kivonul a vadonba, és remete lesz, de nem talál magának szabad helyet, mert már az egész vadon tele van remetékkel. Idegőrlő.
És ha jobban meggondoljuk, még bonyolultabb a dolog. Mert nem az a kérdés, hogy találunk-e olyan helyet, ahol nincsenek turisták. Ha ilyen egyszerű volna! Akkor csak kinéznénk egy benzinkutat Charleroi szélén, és leülnénk egy kempingszékre a lehajtó mellett, végigfotóznánk egy mogadishui fegyverbörzét, vagy megtisztelnénk látogatásunkkal a meppeli városi múzeumot. De ez persze nem így megy. Az ilyesmi nem ér. Az olyan helyeknek, amelyeket kinézünk magunknak, nem elég turistamentesnek lenniük. Az is fontos, hogy megfelelő úti célt válasszunk, erről pedig azok a turisták szavatolnak, akik már jártak ott előttünk anélkül, hogy más turistákkal találkoztak volna. Az ember nem megy el csak úgy a saját szakállára egy vadidegen országba, ha még a nevét sem hallotta emlegetni a turizmussal kapcsolatban, olyanba viszont igen, ahová más turisták elmondása szerint nem járnak turisták. Így nagyot emelkedhet az ázsiónk a barátaink szemében és a Facebookon. Így olyan utazó színében tűnhetünk fel, aki nemcsak világlátott ember, de a legfrissebb trendekkel is tisztában van. Aki autentikus és egyedülálló tapasztalatokat keres, az mások autentikus és egyedülálló élményeit imitálja. Turistakerülő turistaként is más turisták nyomában járunk, olyan helyeket keresve, ahol az előttünk járók sikerrel elkerülték a turistákat. Mindebből egyenesen következik, hogy nem árt iparkodni, különben észre sem veszi az ember, és újabb hasonszőrű turistáknak támad az az ötletük, hogy ugyanazon a helyen kerüljék el a turistákat, amely ennélfogva éppúgy elturistásodik, mint a többi.
De nem elég rábökni a megfelelő helyre, ezzel még nem vagyunk kisegítve. Mert ha végül nagy nehezen sikerült is rátalálnunk a nagyvilág egy olyan csücskére, ahol nem férkőznek turisták a látómezőnkbe, leülhetünk ugyan egy teraszon jakvajas teát szürcsölgetni, de a történethez ez bizony még kevés. Ahhoz, hogy joggal tüntessük fel magunkat sokat látott világutazónak, aki évi három hét erejéig valóban készen áll engedni a kíváncsiságának és kalandvágyának, meg kell találnunk a módját, hogy a helyi lakossággal is kapcsolatba lépjünk, és olyan dolgokat éljünk át, amelyekről utólag azt mondhatjuk, hogy más szemmel nézzük tőlük az életet.
De mi van, ha nem történik semmi? Ha már annak is örülnél, ha kitörne egy népfelkelés, megköveznének valakit, vagy legalább meghívást kapnál valamire, bármire, legyen az egy hagyományos ünnep mindenféle fura népszokással, de nem történik semmi, sem ez, sem az. Ez csak az igazán idegőrlő, hát még abban a tudatban, hogy milyen gyilkos konkurenciával kell megküzdened! Ismersz utazókat, akiket királlyá koronáztak egy afrikai törzsben, akiket meghívtak a rituális ormányosmedve-vadászatra, akiket az arcukra mért szablyavágással tiszteletbeli kozákokká ütöttek a krími tatárok, akik betiltott és üldözött szeparatisták gyűlésén vehettek részt, akik spirituális utazást tettek a totemállatukkal egy vénséges vén, gacsos-göcsörtös sámán útmutatása mellett. Ott ülsz hát a nagy semmiben, off the beaten track, és várod, hogy jöjjön már az a felejthetetlen élmény, amiről majd lesz mit mesélned otthon vagy az interneten, miközben az Airbnb oldalán kinézett autentikus gyepkunyhó üzemeltetőjével sem jutottál többre egy tört angolsággal lefolytatott beszélgetésnél a láthatólag mégsem előre rögzített szállásdíjról. Az óra pedig ketyeg, mert a szabadságod addig tart, ameddig tart, és mielőtt észbe kapnál, máris repülsz hazafelé a fapados járatodon, minden valamirevaló kaland nélkül. Ám ahogy ott ülsz tétlenül, és emészt a tehetetlenség, nem árt továbbra is résen lenned. Mert tegyük fel, hogy a bennszülöttek egyszer csak mégis úgy döntenek, hogy eljárják neked egy táncukat. Ez esetben máris azon töröd a fejed, hogy vajon autentikus-e, amit látsz, vagy csak a turistáknak szánt bemutató. Az ember nem lehet elég gyanakvó, ha úgy turista, hogy nem akar az lenni.
Fordította: Fenyves Miklós
© Ilja Leonard Pfeijffer, 2018
Emlékszünk még a járvány előtti Európára, amelynek nagy történelmi múlttal, csodálatos épületekkel és varázslatos műalkotásokkal teli városait nemrégiben még ellepték a turisták? Arra a Velencére, amelynek lakói rendszeresen tüntettek az egyenesen a város közepére érkező hatalmas óceánjárók ellen?
Egy Ilja Leonard Pfeijffer nevű író visszavonul a patinás Grand Hotel Europába, hogy közös történetüket felidézve próbálja megérteni, miért veszítette el élete szerelmét, Cliót. Miközben az olvasó a legszebb dél-európai városokon és tájakon át követheti a hősöket (a középpontban Velencével), nem utolsósorban az elveszett, utolsó Caravaggio-festmény nyomában, az író sorra ismeretséget köt a hotel különös lakóival, akik mintha mindannyian egy letűnt világ képviselői lennének. Ám a globalizáció még ezen a különleges, időn kívüli helyen is kezdi éreztetni a hatását.
A pazar stílusban megírt, rendkívül szórakoztató regény lebilincselő eszmefuttatás a nosztalgiáról, az európai művészetről és a tömegturizmusról, no meg a globalizált világról és benne Európáról, a kontinensnyi múzeumról, ahol olyan erős a múlt jelenléte, hogy alig marad hely a jövő számára.
Ilja Leonard Pfeijffer (1968) holland író minden elképzelhető irodalmi műfajban alkot: megjelentetett már verseket, drámákat, esszéket, útibeszámolót, novellákat és politikai szatírát; mindemellett ez idáig öt, rabelais-i ihletésű regény szerzője. 2014-ben megjelent könyve, a La Superba elnyerte a legmagasabb holland irodalmi kitüntetést, a Libris Irodalmi Díjat. A Grand Hotel Europa, mely a szerző legújabb regénye, minden idők egyik legsikeresebb irodalmi műve lett hazájában, ahol több mint 300 000 példányt adtak el belőle.
Ilja Leonard Pfeijffer: Grand Hotel Europa, Fordította
Bérczes Tibor és Fenyves Miklós, Gondolat Kiadó, 2021