Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín (részlet)
A híradóban azt javasolták, hogy óránként igyunk egy nagy pohár vizet, meg is mutatták, hogy néz ki egy nagy pohár – nem olyan, mint a mi poharaink. A faluban egyetlen háznál sem ugyanolyanok a poharak, itt a poharak révén tudjuk megkülönböztetni magunkat másoktól. Nálunk a korábbi mustáros üvegek szolgálnak pohárként. A vizet kólásüvegből töltjük, apa önti szét őket a poharakba. Az üveg nincs rendesen kimosva, ezért a víznek mindig enyhe kólaíze van, és meg is melegedett a napon, csiklandozza az orrom a szénagyűjtéskor felszállt por. Ha most túrni kezdem az orrom, fekete takony jön ki belőle, a nadrágomba törlöm, nem merem megenni, mert félek, hogymegbetegszem tőle, és porrá leszek. A szénabálák úgy állnak a kaszálón, mint megannyi mosószappankocka. Nem akarok apa belém fúródó ujjára gondolni, gyorsan beleharapok a donutba, most kínálta körbe. Már alig tudom letuszkolni őket, torkig vagyok velük, a pék az utóbbi időben szinte nem is süt mást. Aztán mégis eszem belőle még egy falatot, még ha csak azért is, hogy valami módon kapcsolódjak Obbéhoz és apához: három olyan emberben, aki egy szénabálán ülve donutot eszik, muszáj, hogy legyen valami közös. A puha, nedves tészta a fogamhoz és a szájpadlásomhoz tapad, gyorsan lenyelem, alig érzem az ízét.
– Isten felborította a tintatartóját – mondja Obbe a csatakos fejünk fölött egyre sötétülő ég felé bámulva. Elvigyorodok, és hosszú idő óta először apa arcán is megjelenik egy halvány mosoly. Feláll, a nadrágjába törli a kezét, jelezve, hogy folytatjuk. Nemsokára ideges lesz, nehogy elázzanak a bálák, és megpenészedjenek. Felállok, és mielőtt megemelem a következő bálát, kevés száraz füvet veszek a kezembe, hogy ne vágjon bele a kötőzsinór. Újra odasandítok az apa arcán bujkáló mosolyra. Figyelj, gondolom, csak arra kell ügyelnünk, hogy a zsinórok ne vájjanak bele a tenyerünkbe, akkor minden rendben lesz velünk, nem kell tartanunk tőle, hogy az Ítélet Napja bármelyik pillanatban lecsaphat apára és anyára, mint csóka a zsákmányára, hogy több bűnt követünk el, mint amennyit imádkozunk. Felemelek még egy bálát, kabátom izzadt testemre tapad. Hiába van hőség, most sem vagyok hajlandó levenni. A bálákat a kocsira dobom, hogy apa szép hatos sorokba tudja rendezni őket.
– Sietnünk kell, mindjárt kitör a vihar – mondja apa, és megint az egyre sötétülő égre mered. Ránézek, és így szólok:
– Matthies két bálát is fel tudott emelni egyszerre, úgy szúrta fel őket a villára, mint a csalános sajtot.
Apa arcáról azonnal leolvad a mosoly, már nyoma sincs. Vannak emberek, akik mindig mosolyognak, akkor is, ha nyomja a szívüket valami. Az ilyen mosoly arcba mélyedő vonalai letörölhetetlenek. Apánál és anyánál pont fordítva van. Ők akkor is szomorúnak tűnnek, ha mosolyognak, mintha valaki háromszögvonalzót helyezett volna a szájuk sarkába, és két ferde vonalat húzott volna belőlük a föld irányába.
– A halottakról nem beszélünk, csak emlékezünk rájuk.
– De hát hangosan gondolkodni csak lehet, nem? – kérdezem.
Apa átható pillantást vet rám, leugrik a kocsiról, a villát a földbe vágja.
– Mit mondtál?
Látom, ahogy a felsőkarján megfeszülnek az izmok.
– Semmit – felelem.
– Semmit ki?
– Semmit, édesapám.
– Helyes. Hogy merészelsz visszabeszélni a babkészleteink elpusztítása után?
Hogy valamelyest megőrizzem a méltóságomat, én is az eget bámulom. Csak most tűnik fel, hogy az én izmaim is feszülnek, és a legszívesebben belemártanám a fejét egy üveg tintába, mint egy töltőtollat, hogy aztán leírjak vele egy különösen csúnya mondatot, vagy valamit Matthiesról meg arról, mennyire hiányzik. Elszégyellem magam. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” Aztán az jut eszembe: remélem, ez a hosszú élet a túloldalon adatik majd, nem ebben a hülye, unalmas faluban! Obbe felveszi a földről a kólásüveget, és mohón kiissza az utolsó kortyokat anélkül, hogy megkérdezné, kérek-e, aztán feláll, és folytatja a szénarakodást.
Az utolsó kör lassabban megy. Én vezetem a traktort, Obbe dobálja a kocsira a bálákat, apa elrendezi őket. Apa folyton kiabál, lassabban menj, gyorsíts. Néha feltépi az ajtót, durván arrébb lök, és erősen megrántja a kormányt; ha nem teszi, beleesünk a csatornába, izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Amikor újra ott áll a bálák tetején, és átveszi Obbétól az újabbakat, arra gondolok: egyszer kéne adnom egy jó nagy adag gázt, és rögtön lerepülne a kocsiról. Csak egyetlenegyszer.
A szénabehordás után Obbéval az istálló mögött támasztjuk a falat, a foga közti résből szalmaszál kandikál ki. A háttérben a mosókefék zúgása hallatszik, amelyek forogva mennek végig a tehenek hátán, hogy csillapítsák a viszketést. Bőven van még időnk etetésig, egy darabig szabadok vagyunk. Obbe rágja a szalmaszálat, és megígéri, hogy elárulja a The Sims jelszavát, ha hajlandó vagyok részt venni a küldetésében. A jelszó birtokában iszonyú gazdag lehet az ember, és például simán utasíthatja a simeket, hogy nyelves csókot váltsanak. Megborzongok. Apa néha, amikor bejön jó éjszakát kívánni, a fülembe dugja a nyelvét. Ez nem olyan rossz, mint a szappanos ujja, de azért nem kellemes. Fogalmam sincs, miért csinálja, talán ugyanazért, mint a vaníliás pudingital kupakjával, amit minden este tisztára nyalogat, nem akarja, hogy kárba vesszen a kupakon lévő puding, és talán erről van szó a fülem esetében is, gyakran elfelejtem a fülpiszkálót.
Fordította: Wekerle Szabolcs
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” – idézi a Bibliát a regény tízéves főszereplője, Jas, aki sosem veszi le piros kabátját, még éjszaka sem. A kilencvenes és a kétezres évek fordulóján járunk, a szüleivel és két testvérével egy északholland faluban élő kislány beszéli el a család mindennapjait: miután legidősebb fiukat egy tragikus balesetben elveszítik, az amúgy is érzelmileg sivár, a kegyetlenségig tekintélyelvű, bigottan vallásos szülők egyre távolabb kerülnek a valóságtól és még élő gyerekeiktől. Az egyetlen kommunikációs csatorna közöttük a fizikai és verbális erőszak, gyengédségnek nyoma sincs; a beszéd, a szavak is hiányoznak, és ez okozza a legnagyobb sérülést: „Egyszer sem beszéltünk arról, mi történt nálunk otthon.” Szegénység, éhség és magány, testi-lelki megaláztatások, büntetések – a gyerekek nap mint nap a túlélésért küzdenek, és arról álmodoznak, hogy egy nap elhagyják a falut, és átjutnak a tavon, a „túlpartra”.
A holland szerző, Marieke Lucas Rijneveld regényének narrátora egy kiszolgáltatott gyerek, aki nagyfokú érzékenységgel és naturalisztikus nyerseséggel számol be mindarról, amit átél és lát – a kegyetlen valóságot átszövő groteszk fantáziavilág bontakozik ki a beszámolójából. A szociografikus és lélektani értelmezésre egyaránt lehetőséget adó, traumairodalomnak is nevezhető történet az utóbbi évek legmegrázóbb alkotása.
A könyv 2020-ban elnyerte a Nemzetközi Booker Díjat.
Marieke Lucas Rijneveld 1991-ben született, és egy farmon nőtt fel Hollandia Észak-Brabant tartományában. 2015-ben debütált a Kalfsvlies (Borjúgyapjú) című verseskötettel. Az este kín az első regénye, melyet hat évig írt, és melyet saját bevallása szerint részben a bátyja halála ihletett – a szerző hároméves korában vesztette el a testvérét. Rijneveld nem bináris identitásúként határozza meg magát, tizenkilenc évesen felvette a Lucas középső nevet. 2019-ben új verseskötettel (Fantoommerrie), 2020-ban új regénnyel (Mijn lieve gunsteling) jelentkezett. Az első non bináris szerző, aki elnyerte a Nemzetközi Booker Díjat (Az este kín, 2020).
Marieke Lucas Rijneveld: Az este kín, Fordította: Wekerle Szabolcs, Scolar Kiadó, 2021