Wolfram Eilenberger: Varázslók kora – A filozófia nagy
évtizede 1919–1929
(részlet)
„Ne izgassátok magatokat, tudom, hogy sosem fogjátok megérteni.” Ezzel a mondattal zárult 1929. június 18-án az angliai Cambridge-ben a filozófiatörténet alighanem legkülönösebb doktori vizsgája. A Bertrand Russell és George Edward Moore alkotta bizottság előtt egy negyvenéves osztrák exmilliárdos szerepelt, aki az elmúlt tíz évben főként népiskolai tanítóként dolgozott különféle osztrák falvakban. A Ludwig Wittgenstein nevű férfi nem volt ismeretlen Cambridge-ben. Ellenkezőleg. 1911-től az első világháború kitöréséig Russellnél tanult, és egyrészt nyilvánvaló zsenialitása, másrészt teljes öntörvényűsége révén hamarosan kultikus alakká vált az akkori diákok körében. „Megjött az isten. Találkoztam vele a negyed hatos vonaton” – írta 1929. január 18-án egy barátjának címzett levelében John Maynard Keynes, ez idő tájt alighanem a világ leghíresebb közgazdásza, aki véletlenül futott össze az Angliába éppen aznap visszatérő Wittgensteinnel. Sokat mond az akkori körök kimondottan szűk és ezáltal pletykákkal súlyosbított légköréről, hogy Wittgenstein régi barátja, George Edward Moore pontosan ugyanezen a Londonból Cambridge-be tartó vonaton utazott.
Ugyanakkor persze nem szabad túlzottan lezsernek képzelnünk a fülkében uralkodó hangulatot. Mi sem állt távolabb Wittgensteintől, mint a small talk, vagy netán az, hogy a barátait szívélyesen átölelje. A bécsi zseni jóval inkább hajlott a váratlan dühkitörésekre, ráadásul szívósan haragtartónak mutatkozott. Elég volt egyetlen hanyagul odavetett szó vagy tréfásnak szánt politikai kijelentés, hogy évekig tartó neheztelést okozzon, mi több, a kapcsolat megszakításához vezessen – miként azt mind Moore, mind Keynes többször is megtapasztalhatta. Mégis: az isten visszatért! És ennek megfelelő volt az öröm.
Már a Wittgenstein megérkezését követő második napon összetrombitálták Keynes házába az úgynevezett „Apostolok”-at – ezt a hangsúlyozottan elit, nem hivatalos egyetemi diáktársaságot, amely mindenekelőtt tagjainak homoszexuális ügyeiről volt híres –, hogy üdvözöljék a tékozló fiút. Az ünnepi vacsora keretében Wittgensteint a tiszteletbeli tagok („Angels”) közé választották. A legtöbb apostol számára több mint tizenöt év telt el az utolsó találkozás óta. Közben sok minden történt. Ám a vendégek úgy vélik, hogy Wittgenstein külsőleg szinte semmit sem változott. Nem csupán azért, mert ezen az estén is ugyanúgy öltözködött, mint mindig: gallér nélküli ing, szürke flanelnadrág és súlyos, kissé parasztos bakancsnak ható bőrcipő. És úgy tűnik, fizikailag is szinte nyomtalanul múltak el felette az évek. Vagyis első pillantásra inkább az ugyancsak nagy számban meghívott elit hallgatók egyikére emlékeztetett, akik az eléggé fura osztrák pasast eddig csak a professzorok elbeszéléseiből ismerték. És persze mint a Tractatus logico-philosophicus szerzőjét, hiszen a legendás mű az elmúlt években döntően befolyásolta, ha ugyan nem egyenesen uralta a cambridge-i filozófiai diskurzust. Noha a jelenlévők közül senki sem állíthatta, hogy akár csak nagyjából is megértette a könyvet. Ám ez a tény csak még jobban szította a Tractatus iránti lelkesedés tüzét.
Wittgenstein 1918-ban az olasz hadifogságban azzal a szilárd meggyőződéssel zárta le a könyvet, hogy a gondolkodás összes problémáját „lényegük tekintetében véglegesen megoldotta” – következésképpen mostantól hátat fordíthat a filozófiának. Alig pár hónappal később, Európa egyik leggazdagabb gyáriparos családjának örököseként, teljes vagyonát szétosztotta a testvérei között. Ahogy egy Russellhez címzett levelében akkoriban írta – súlyos depressziótól és visszatérő öngyilkossági gondolatoktól gyötörve –, ettől kezdve „becsületes munkával” akarja megkeresni a kenyerét. Konkrétan ez azt jelentette, hogy elment vidékre népiskolai tanítónak.
Szóval most ez a Wittgenstein tért vissza Cambridge-be. Vissza, hogy úgymond, filozofáljon. De az immár negyvenéves zseni semmiféle akadémiai titulussal nem rendelkezett, ráadásul anyagi lehetőségei igencsak szűkösnek bizonyultak. Azt a keveset, amit az évek során megspórolt, már néhány angliai hét felemésztette. Amikor egyesek óvatosan felvetették a lehetőséget, hogy gazdag bécsi testvérei talán hajlandók lennének kisegíteni, a lehető leghevesebben tiltakozott: „Kérem, vegye tudomásul írásba adott nyilatkozatomat, hogy nemcsak számos gazdag rokonnal rendelkezem, hanem olyanokkal is, akik adnának pénzt, ha erre kérném őket. DE EGYETLEN FILLÉRT SEM FOGOK KÉRNI TŐLÜK” – adta tudtára Moore-nak a szóbeli vizsgája előtti napon.3
Mit lehet itt tenni? Cambridge-ben senki sem kételkedett Wittgenstein kivételes tehetségében. Mindenki segíteni akart neki, köztük az egyetem leginkább befolyásos emberei is, és meg akarták tartani az egyetem kötelékében. De egyetemi cím nélkül még az igencsak családias légkörű Cambridge-ben is képtelenség volt a tanulmányait egykor megszakító Wittgenstein számára kutatási ösztöndíjat vagy bármiféle állást biztosítani.
Így született meg végül az a terv, hogy Wittgenstein a Tractatust nyújtsa be doktori disszertációnak. 1921–22-ben Russell személyesen állt ki a mű publikálásáért: előszót írt hozzá, hogy a megjelenést elősegítse, és egykori tanítványa művét jóval a matematika, a logika és a nyelvfilozófia terén végzett saját, nem kevésbé korszakalkotó munkái fölé helyezte. Nem csoda tehát, hogy amikor belépett a vizsgának helyt adó terembe, ez a mondat szakadt ki Russellből: „Még soha nem éltem át ehhez hasonló képtelenséget”. De hát egy vizsga az mégiscsak vizsga, ezért pár percnyi baráti puhatolózás után Moore és Russell rászánta magát pár kritikai jellegű kérdésre. A homályos aforizmákban és misztikus kijelentésekben egyébként sem szűkölködő értekezés egyik központi rejtélyét érintették. A némileg kiagyalt számozással szigorú rendszerbe foglalt műnek már az első mondata látványos példát szolgáltatott erre.
Így hangzik:
1. A világ mindaz, aminek esete fennáll.
De a következő tételek is hasonló fejtörést okoztak (és okoznak még ma is) a Wittgenstein-híveknek:
6.432. Milyen a világ – ez a magasabb szempontjából teljesen közömbös. Isten nem nyilatkozik meg a világban.
6.44. A misztikum nem az, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.
Fordította: Bán Zoltán András
Egy regény fordulatosságával felérő olvasmány a huszadik század filozófiájának fénykoráról, amelyet Ludwig Wittgenstein, Walter Benjamin, Ernst Cassirer és Martin Heidegger neve fémjelez.
Az 1919 és 1929 közötti évek a huszadik századi európai szellemi élet kimagasló évtizedét jelentik, amely meghatározóan formálta az emberek gondolkodását és életét. Ezt az időszakot négy nagy filozófus, Ludwig Wittgenstein, Walter Benjamin, Ernst Cassirer és Martin Heidegger munkássága határozta meg. Wolfram Eilenberger megismerteti olvasóit e négy kiemelkedő személyiség életútjával, rávilágít a meghatározó különbségekre és a lényeges közös pontokra, ugyanakkor rendkívül érzékletes képet fest a társadalmi háttérről, amelyet az első világháború okozta sokkból való kilábalás, a mindenen felülkerekedő életvágy, a gazdasági válság és a kibontakozó nemzetiszocializmus jellemez. A kötet hangulatos visszatekintés a húszas évekre, ugyanakkor a jelen számára is megszívlelendő tanulságokkal szolgál. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban izgalmas szellemi kaland és egy regény fordulatosságával felérő olvasmány.
Wolfram Eilenberger: Varázslók kora, Fordította
Bán Zoltán András, Scolar Kiadó, 2021