Edith Bruck: Az elveszett kenyér (részlet)
Edith Bruck: Az elveszett kenyér (részlet)
Az első komoly riadalmat akkor élték át, amikor Judit azzal jött haza a mindig segítőkész Berti bácsitól, aki a régi iskolája mellett lakott, hogy Rinkó tanító úr, akivel útközben találkozott, gúnyos vigyorral kísért „Heil Hitler!” felkiáltással köszönt neki. Feldúlt arccal hallgatták, mintha az ördögöt emlegette volna valaki; a konyha fehér falaira homály nehezedett, sötét foltként lebegett az a név a levegőben. Sem Ditke, sem Jónás, sem Judit nem tudták igazán, kit takar. Csak a szüleik tudták, de hogy mondják el a gyerekeiknek, és mit is mondjanak? Azzal az üdvözléssel egy állandósult árnyék, valami ködlepel borult a lelkükre, nem volt rá szó, sem fénysugár, amely eloszlathatta volna.
Apjuk száján kicsúszott egy káromkodás, és aztán nem is fogta vissza magát: – Nem volt elég az a hitvány Horthy meg az a gyilkos Szálasi! – és mint ilyenkor mindig, most is bevágta maga mögött az ajtót és elment.
– A jó Isten őrizzen meg tőlük bennünket – suttogta anyjuk. – Még ezt a tudatlanok lakta sárfészket is megfertőzték. Beteg a világ, gyerekeim, a betegség megfertőzte egész Európát. De egyet se féljetek, Isten nem hagy el minket, és nem engedi, hogy ezek a veszett kutyák uszítsák a legaljasabb bűnökre a jóravaló embereket.
– Most már értem, mit skandált egy csapat fiú az utcán, amikor elmentem mellettük – tűnődött hangosan Ditke, és ő is rákezdte:
Éljen a Szálasi meg a Hitler
üssük a zsidót a bikacsökkel
egy cini, két cini
megdöglött a főrabbi
Bátorság, éljen Szálasi!
– Hagyd abba! Harapd el a nyelved! – kiáltott rá anyja, és a kis Ditke akkorát harapott a saját nyelvébe, hogy a vére is kicsordult, és fájdalmában sírva fakadt.
– Nem én találtam ki!
Anyja ecettel öblögettette vele a száját, hogy elállítsa a vérzést. Mint amikor leütötte a térdét Éváéknál, akinek az apja egy szombat délután hoszszú, fehér ingben jelent meg az ajtóban, és elkergette, mert nem akarta, hogy egy olyan apának a lánya járjon hozzájuk, aki ennyire nem tartja meg a vallásuk törvényeit.
– Anyu, mit történik körülöttünk, miért nem állnak velünk szóba? Mi is magyarok vagyunk, nem?
– A szemükben mi zsidók vagyunk. Csak zsidók.
Számunkra az ígéret földje Palesztina – tette hozzá anyja, mintha mesét mondana. – Ó, a földi paradicsom vár ott minket tárt karokkal, ott mindenki szereti egymást, gazdagok és szegények, kicsik és nagyok, mintha egyetlen nagy család volnánk…
– És mikor megyünk oda, anyu?
– Eljön, eljön az ideje annak is, most nyugodj meg, majd megint megnyílik a Vörös-tenger vize.
– Nem hiszem el, nem hiszem el, anyu, hazudsz, sosem mondod el nekem, mi az igazság!
– Még azt mondod anyádra, hogy hazudik? Te, a legutolsó gyerekem, minek is hoztalak a világra?!
– Én nem kértem. Nem volt kötelező.
Anya és lánya nyilván megbánták, amit mondtak, és némán bámultak egymásra. Ditke, aki már ezerszer hallotta az őket váró ígéret földjéről szóló mesét, szíve mélyén hinni szeretett volna anyjának, de „az az idő” még az ő élénk fantáziája számára is borzasztóan távolinak tűnt.
– Anyu, nem akartam… – dadogta, és közelebb lépett a szeretett lényhez. Mire anyja az égre emelte a szemét, és mondott valamit jiddisül az ő mindennapi beszélgetőtársának, akit Ditke megpróbált kifürkészni, és békülékeny hangon, ki tudja, miért, most először megkérdezte anyjától, hogy Isten beszél-e vajon jiddisül is.
– Hát persze! – kiáltott fel teljes meggyőződéssel anyja, mire Ditke még könnyes szemmel felnevetett.
– Megbolondultál? – anyja a hirtelen hangulatváltozások miatt komolyan aggódott a kislány elméjének épségéért. És az új házban a csend is, a hangulat is egyre fenyegetőbb lett.
A nyári szünet Ditke számára nem a két barátnőjével közös játékkal meg szaladgálással telt. Lenke, Endre húga hordta az újságokat a városból, amelyeket Ditkééknél csak az apa olvasott el a családból, és rögtön utána a kályhába is dobta. Lenkével, aki egyidős volt vele, és ott laktak a szomszédban, egyre ritkábban találkoztak. Az ürügy a munka volt. De hát Ditkének meg Juditnak is kellett dolgoznia, elmentek napszámba krumplit szedni, kukoricát törni, gyümölcsöt szedni, hogy a gazdák jóindulatától függő részt kapjanak a terményből. Még anyjuk is velük tartott, pedig ő nagyon szenvedett a melegtől.
Apjuk számára semmilyen munkalehetőség sem volt, az emberek kezdtek elszegényedni.
Berti bácsi kocsmája sem ment már olyan jól, mint valamikor. A háború megtizedelte a falu lakosságát, az öregek inkább bagóztak, mint ittak, az asz szonyok meg imádkoztak a nagy református templomban, és az igazán emberséges tiszteletes úrnál kerestek vigasztalást, akinek felesége is volt, meg két gyereke. A katolikus pap hetente egyszer járt ki a faluba, hogy hittanórát tartson az iskolában, szigorú volt, minden semmiségért megbüntette a gyerekeket, még Ditkét is megszidta egyszer, mert az osztálytársai helyett válaszolt a kérdésre.
– Te hallgass, nem téged kérdeztelek, mondd el ötször, hogy Krisztus urunk feltámadt.
– Én nem mondhatom – dadogta szegény Ditke megrettenve.
– Akkor eredj innen! – mire ő megsemmisülve a szégyentől hazairamodott.
Most nem repült úgy, mint amikor a fecskés jutalomképeslapot lobogtatta a kezében, hanem sírva szaladt el, nem is látott a könnyeitől.
Anyja hiába faggatta: nem jött szó a szájára, nem is akarta elmondani, mi történt, mert őnáluk sosem
ejtették ki Krisztus nevét. Inkább füllentett, azt mondta, hogy a történelemórán öt körmöst kapott,
mert Évával beszélgetett.
– Nem a világ vége, ezen ne keseregj – vigasztalta anyja, a nővére meg a bátyja; mind olyan jók és szeretetteljesek voltak, mintha megsejtették volna sírásának valódi okát, a terjedő rasszizmus sokadik
megnyilvánulását.
Az otthonukra és a külvilágra terülő árnyék egyre sűrűbb és sötétebb lett.
Mintha a nyári napsütés sem melegítette volna fel a lelkeket. Még a szép kiskertekben nyíló virágok is szomjaztak, és az emberek sem énekelték már, mint azelőtt, esténként, az udvarban azokat a szép népdalokat kukoricafosztás közben, vagy miközben szedegették a levélkéket a mentaágacskákról. Mind fenyegetőbb lett a csend, csak a gyerekek skandálták azt a rigmust, amit Ditke elismételt az anyjának, aki rászólt, hogy harapja el a nyelvét. De azt nem mesélte el, hogy ő válaszolt is arra a rigmusra, de úgy, hogy kifordította a szavait: „Dögöljön meg Szálasi meg a Hitler!”
Tudta, hogy anyja idegeskedett volna, hogy egyszer még megfizettetik vele. A zsidók lehajtott fejjel jártak a zsinagógába, szinte a házfalakhoz simulva, mintha tolvajok volnának vagy törvényen kívüliek.
Előfordult, hogy a fiatalabb legények meghúzgálták a zsidók szakállát vagy belerúgták őket az árokba.
Ha ivóvízért mentek az egyetlen közkútra, a sor végére lökték őket, és nemegyszer beleköptek a vödrükbe. És mindezt szabad volt, még egy gyerek is feljogosítva érezte rá magát, aki a felnőtteket utánozta.
A szülők igyekeztek elrejteni félelmüket a gyerekeik elől, és ez türelmetlenségben, idegességben
nyilvánult meg, valamint abban, hogy nem engedték ki őket szabadon szaladgálni a kis utcákba. A gáton túli erdőbe sem mehettek, pedig az teli volt vadszederrel, bogyókkal, madársóskával, Ditke gyűjtötte, anyja meg szószt főzött belőle. Az erdő ehető kincseket rejtett, tüzelőnek való rőzsét meg fát lehetett onnan hozni a téli hónapokra. A gát innenső, falu felőli oldalán pedig szánkózni lehetett az otthon eszkábált szánkókkal. A gát volt a korzó, főleg a vasárnapi istentisztelet után, amikor a fejkendős, hosszú fekete szoknyás asszonyok kijöttek a templomból, úgy néztek ki, mint egy temetési menet.
Ditke sokszor kérdezgette a szüleit arról, hogy mi történik, és csak azt hajtotta, hogy „miért, miért?”.
De anyja néma sóhajokkal felelt, apja meg azzal, hogy ha a háborúnak vége lesz, akkor minden elmúlik, és nem fog győzni a gonosz, hogy Németország, amelyik megmérgezte Európát, össze fog omlani, és
már amúgy is haldoklik.
A nyárnak egy szempillantás alatt vége lett, mintha soha nem is lett volna. A nap sugarai is hűvösek, ellenségesek voltak, az őszi hideg beszűrődött az ablakon, amelyet egy láthatatlan kéz egy csúzliból kilőtt kaviccsal betört.
– Az ablaküveg! Istenem, az ablaküveg! – kesergett az anyjuk. – Az Isten törje le a kezét annak, aki ezt tette, hogy…
– Nyugodj már le, Frida, csak gyerekek, játszanak. Majd megcsináltatom Gyulával, addig is beragasztom a lyukat egy darab kartonnal. Az átkaid ugyanolyan hiábavalóak, mint az imádságaid.
Férje és lánya, Judit, akire jobban hallgatott, és Jónás, akit jobban védelmezett, hiába vigasztalták.
Ditke gyakran találkozott a gimnazista Endrével. És az iskolában nagy hévvel szavalta, mint mindenki, a hazafias verseket. Himnuszokat a magyarok Istenéhez, mintha létezne! És a mindig eltiport nép mártíromságáról szólókat.
Bár ő csak egy zsidó lánynak számított, ejtett pár keserű könnyet az országért, ahol született, és ahol boldogan szaladgált mezítláb a porban.
Anyja szerint Isten akarata volt, hogy olyan hamar eljött az ősz, miképpen az is, hogy aztán nagyon hamar a valaha látott legfagyosabb tél köszöntsön rájuk, azt is Isten küldte büntetésül a teremtményeire, akik fellázadtak parancsai ellen és az ő nevében.
A világ ismét barbárságba süllyedt.
– Anyu, anyu, elég abból, hogy mindig minden jót Istennek tulajdonítasz, de a rosszat sosem. Isten nem jó és rossz egyszerre? Anyu, ez így nem igazságos. Magyarázd meg, miért nem jött iskolába se Piri, se Éva!
– Ők nem mehetnek iskolába, de te igen, mert szerencsétlen apád kitüntetést kapott a Hazáért mindkét világháborúban.
– Ne bántsd apát. Én olyan boldog vagyok, amikor megmoshatom a fáradt lábait vagy a hátát, ami olyan sovány, mint egy fiatal fiúé. Szerelmes vagyok apuba. Te is?
Anyja arcára keserédes mosoly ült ki. Ditke mindent tudni akart és mindenfélét kérdezett, ugyanakkor kislány volt még, aki saját magát becézte, a babájával beszélgetett, vigasztalta a szomorúfüzet, hogy ne sírjon, mindent szeretett, ami a földből nőtt ki, még a föld szagát is szerette. És sokat gondolkodott, de érzékenységét az anyja gyengeségnek vélte, és a családban tudálékosnak, beképzeltnek tartották.
Otthon senkitől sem kapott magyarázatot osztálytársai hiányzására. Csak a jólelkű tanítónő, Tarpai Klára mondott annyit, hogy „sajnálom”, amikor észrevette, hogy Ditke elmereng az üres padok láttán, azt is olyan arckifejezéssel, mint aki nem tehet semmit.
Fordította: Lukácsi Margit
Hogy semmit ne feledjen, és mások se feledjenek, Bruck Edith első könyvének megjelenése után hatvan évvel ismét felidézi gyerekkorát, majd pedig életének azt az időszakát, amikor télen-nyáron ugyanabban a facipőben taposta a földet Auschwitzban, aztán Németország különböző koncentrációs táboraiban.
Csodával határos módon életben maradt. Megpróbált volna új életet kezdeni, de hol, hogyan, kivel? Háta mögött tragikus véget ért életek, többek között a szüleié, előtte valóságos és érzelmi romhalmazok. Egyedül érzi magát az idegen világban, ahol a befogadás és a meghallgatás szándéka nulla, úgy határoz tehát, hogy elszökik.
Mesél a saját családja körében megtapasztalt elidegenedésről, aztán arról, hogyan próbált meg Izraelben gyökeret ereszteni, majd pedig arról, hogyan talált magának egy teljesen új életformát, amikor egy hozzá hasonló száműzöttekből álló tánccsoporttal bejárta fél Európát, és végül Olaszországban kötött ki. Ott egy szépségszalonban kezdett el dolgozni, amelyet főleg az ötvenes évek végi Róma nagyvilági életének szereplői látogattak. Akkor találkozott a költő és rendező Nelo Risivel, akivel egy életen át egymás társai lettek, művészi és érzelmi szövetségük több mint hatvan éven át tartott.
Bruck Edith 1931-ben született tiszántúli szegény, népes zsidó családban. Auschwitzból menekülve Izraelen át sok-sok viszontagság után 1954-ben Olaszországban telepedett le. Ott kezdett el választott hazája nyelvén írni. Nevét itthon 1959-ben megjelent önéletrajzi könyve – Chi ti ama così (Ki téged így szeret) – és egy róla szóló portréfilm tette ismertté. Versek, regények szerzője. Írt továbbá forgatókönyveket, filmrendezőként is működött, műfordítói, színházi, televíziós és újságírói munkássága is jelentős. Művei a huszadik század sötét korszakának tanúságtételei. Hosszú pályafutása során számos irodalmi díjban részesült, munkáit több nyelvre lefordították.
Edith Bruck: Az elveszett kenyér, Fordította: Lukácsi Margit, Európa Könyvkiadó, 2022
