Steve Jones: Lonely Boy (részlet)
Steve Jones: Lonely Boy – A Sex Pistols gitárosának története (részlet)
Tisztán emlékszem, ahogy Hayesék lakásában, az ágyon ülve hallgatom, ahogy megdörren a „Da da… da-da-dá”. Nyilván kitaláltad, melyik dalról van szó – ki ne ismerné fel a Black Sabbath „Sweet Leaf”-jét? Akkor még nem fogtam gitárt dühösen, de ha van dal, amelyik arra késztet, hogy te is megpróbáld, akkor az ez. A vicces az, hogy olyan ártatlanok voltunk, hogy fel sem merült bennünk, hogy a szöveg a fűről szól. Hacsak nem tévedek, és tényleg a hulló őszi falevelekről énekelnek…
Nem mintha a drogok ismeretlenek lettek volna előttünk. Én már tizennégy évesen kipróbáltam a Mandraxet. (Ez egy eredetileg altatónak szánt kis fehér tabletta – mint az aszpirin, csak talán egy kicsit vastagabb.) Egy QPR-meccs előtt vettem be, pár korsó sörrel, ami délután egyre vagy kettőre teljesen kiütött. Emlékszem, az idősebb srácok mind rajtam röhögtek, én meg azt hittem, hogy a bizsergés, amit a Mandytől érzek, a csúcs. Akkoriban biztos könnyű volt Mandyt szerezni, hiszen még nekem is sikerült, pedig nem ismertem senkit.
Párszor LSD-t is toltam, de kurvára utáltam. Az egyik alkalomra egy barátomnál került sor, aki a Westway főúton lakott. Az LSD egy kicsit olyan, mint az az út: ha egyszer ráálltál, nem tudsz se megállni, se lejönni róla. A srác szülei az egyik szobában – fogalmuk sem volt, mit művelünk –, mi ketten a másikban. Amikor később kimentem csurrantani, és belenéztem a tükörbe, csak egy fekete csontvázat láttam. Hogy a hóhér gurigázzon a koponyájával! Nem hiszem, hogy napkeltéig egy szemhunyásnyit is aludtam. Úgy éreztem, az az éjszaka soha nem ér véget.
Értem én, hogy egyesek bírják az LSD-t, de nálam nagyon nem vált be. A fű is hasonlóan hatott rám: paranoiás lettem tőle, és beparáztam. Van, akinek segít ellazulni, de én nem élvezem – lehet, hogy egyszerűen túl merev vagyok hozzá.
Egyetlen ösztönömön nem tudtam uralkodni: az elélvezés iránti szenvedélyemen. Ebből kifolyólag, kukkoló tevékenységem úgy tizennégy-tizenöt éves koromban érhette el a csúcspontját. Ha valaha is tűnődtél azon, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ki fúrhatott kis lyukakat a nyilvános vécék falára, nos, az én lehettem. (Nyilvánvalóan nem csak én, de ha Nyugat-London területi bajnokságot rendezett volna, bizonyára farokhosszal verem a mezőny nagy részét.)
Megvártam, amíg egy pipi bemegy a mosdóba, aztán beosontam a szomszéd fülkébe, és átkukucskáltam a lyukon. Részben attól volt olyan izgalmas, hogy tudtam, mennyire helytelen, ami teszek. Egyszerre éreztem szégyent és izgalmat, amiért leskelődöm, hogy mihamarabb elélvezhessek, de az azonnali kielégülés volt a leggyorsabb módja annak, hogy jól érezzem magam. Normális ember nem teszi ezt minden este, nem igaz? Bizonyos szempontból én lettem a helyi perverz, csak másképp. Megfertőzött ez a világ, akár egy vírus.
Egyszer rajtakaptak, hogy leselkedem. Egy Hammersmith-i tömbház ablakán át kukkoltam, ahol puccos népek laktak, de valaki nyilván meglátott, és kihívta a zsarukat. Elkapták a grabancomat, hogy mégis mit művelek ott, amire én először azt feleltem, hogy „semmit”, de a zsaruk nem vették be.
Annyira kínos lett volna bevallani az igazat, hogy inkább azt hazudtam, hogy be akartam törni. Ez elég jó húzásnak bizonyult, mivel tekintve, hogy ténylegesen nem hatoltam be a házba, ezért nem tudtak bekasztlizni. Azt viszont nem úsztam meg ilyen könnyen, amikor a Hammersmith Palais kidobóemberei kaptak rajta, hogy a tetőn át kukkolom a női mosdót. A bokámnál fogva kilógattak a tetőről, és azzal fenyegettek, hogy ledobnak.
Senki sem hibáztatta volna őket, ha megteszik. Képzelheted, milyen érzés volt – nem lettél volna a helyemben. Életemnek abban az időszakában – és nem ez volt az utolsó – csak a zene adott viszonylagos nyugalmat. A tolvajlásból származó bevételből vettem magamnak egy rendes hifit, és mindenféle fura lemezeket hallgattam rajta. Emlékszem például a The Groundhogs nevű bandára, akiknek volt egy remek számuk, a „Cherry Red”. Semmit sem tudtam róluk, csak megláttam a Split című albumuk borítóját egy King’s Road-i lemezbolt kirakatában, és tetszett, ahogy kinézett.
Egy másik hasonlóan bluesos előadó, aki mostanában méltatlanul kevés figyelmet kap, Paul Kossoff, a Free gitárosa. Imádtam a sallangmentes hangzásukat. A dalaik vagányak voltak, de ugyanakkor elegánsak. Nyomokban még hallhattad náluk a fekete hatást, de egyéni stílusban nyomták. Ez volt az a fajta zene, amit a Battersea-i hálószobámban a legszívesebben hallgattam, amikor lógtam a suliból, anyám és mostohaapám pedig dolgozott. Ott ültem magányosan, és az ablakon át a hatalmas üres telket bámultam.
Ma már az odaköltöztetett Covent Garden piac áll ott, de akkoriban csak egy nagy üres telek volt, a távolban egy Securicor-raktárral. A régi gázművek hűlt helye a lehetőségek terepe volt, és nem csak a kukkolók számára. Volt egy nagy Carlsberg-raktárépület is a túloldalon, ahová szintén beosontam. Felmásztam a tetőre, leültem a hatalmas ládákra, tele Special Brew-val, és egyedül jól berúgtam. Ferde hajlamúak, leendő alkoholisták – az a hely mindenkinek tartogatott valamit. Már csak egy ingyenes szabadtéri gyakorlópálya hiányzott tizenéves autótolvajoknak…
Az ablakon kibámulással töltött hosszú órák során tűnt fel, mennyi nagy földmunkagép áll elhagyatottan azon a telken – dömperek, teherautók, buldózerek, és így tovább. A különös az volt, hogy gazdátlannak tűntek. Senki sem vigyázott rájuk. Még fényes nappal sem láttam egyetlen őrt sem. Modortalanság lett volna nem kihasználni egy ilyen lehetőséget. Azt leszámítva, hogy nagyapám kicsi koromban megengedte, hogy megfogjam az Austin A40-es kormányát, addig nem is álmodhattam arról, hogy bármit is vezessek. Tizennégy évesen viszont eljött az én időm, hogy böszme teherautókkal manőverezzek egy szemétdomb tetején.
Remek módja annak, hogy megtanulj vezetni, ha kölcsönveszel egy bazi nagy teherautót. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Gyerekjáték volt elkötni egyet, mert sosem voltak lezárva, és akár egy fésű nyelével be lehetett indítani őket. Nagyon módszeresen képeztem magam: megtanultam, hogyan kell sebességet váltani, és hogyan kell hátramenetbe kapcsolni. Kiderült, hogy ha valamit tényleg meg akarok tanulni, akkor igenis képes vagyok odafigyelni. Az egész tök természetesen jött. Senki sem tanított; mindenre magamtól jöttem rá.
Évekkel később kiderült, hogy az igazi apám évekig teherautó-sofőrként dolgozott, szóval lehet, hogy a génjeimben hordoztam ezt a tudást, de ettől függetlenül baromi jó érzés volt, hogy ilyen gyorsan elsajátítottam. Biztos röhejesen néztem ki – egy tizennégy éves kölyök egy óriási földmunkagép volánja mögött –, de soha senki nem állított meg. Persze rajtam volt a Köpeny, de néha csatlakozott hozzám egy haverom, Alex Hall is, akit semmi ilyesmi nem védett. Gőzöm sincs, ő hogy úszta meg.
Fordította: Rézműves László
A Sex Pistols nélkül nem létezne punk, Steve Jones nélkül pedig nem lett volna Sex Pistols: ő volt az, aki iskolatársával, Paul Cookkal megalakította a zenekart, amely végül ezen a néven vált híres-hírhedtté. Velük született meg ez a stílusirányzat, amelynek hatása és kulturális jelentősége máig érezhető a zenében, a divatban és a képzőművészetben. Steve, a banda eredeti vezetője, most a világ elé tárja a történetüket.
Steve Jones modern dickensi regénye a nyugat-londoni Hammersmith és Shepherd’s Bush utcáin kezdődik, ahol egy magányos, elhanyagolt, de leleményes srác éli a piti tolvajok életét, mígnem egy nap David Bowie és a Roxy Music glam rockja új életcélt nem ad neki. Így emelkedik fel a rongyos punkok első generációja, amelyet Malcolm McLaren és Vivienne Westwood vesznek a szárnyaik alá.
A Lonely boyban Steve vall fájdalmáról, amiért nem ismerhette igazi apját, mesél bántalmazó mostohaapjáról, és arról, hogyan mentette meg a zene és a divat iránti érdeklődése attól, hogy rendőrségi fogdákban és börtönökben töltse a fél életét. Végigkalauzolja az olvasót a 70-es évek elejének lepukkant Kings Roadjától a Sex Pistolsig, a punk rockig, az „Anarchy in the UK” és a Never Mind the Bollocks… felvételéig. Felidézi a hírhedt interjút Bill Grundy Today című műsorából, amely az újságok címlapjára repítette a „mocsok és düh” kultúráját, és a brit köztudatba emelte a punkot. Részletesen tárgyalja az önkéntes New York-i és Los Angeles-i száműzetés, az alkohol-, heroin- és szexfüggőség éveit, amelyből végül győztesen került ki, hogy színészként és rádiós műsorvezetőként szerezzen magának új elismerést.
A Lonely boy egy valószínűtlen gitárhős története, aki a Sex Pistolsszal felforgatta a huszadik századi kultúrát, és társadalmi forradalmat indított el.
Steve Jones: Lonely Boy, Fordította Rézműves László, Jaffa Kiadó, 2021
