Két volt zenész, Nat és Archy annyira megszállottjai a muzsikának, hogy Tropakörnyék néven bakelitboltot üzemeltetnek. A közelükben, egészen pontosan kétsaroknyira délre az ő kis lemezboltjuktól hamarosan többszintes médiaáruház nyílik, mely nemcsak általános zenei kínálattal jelentkezik, hanem speciálisabb árukkal is: különlegesebb jazz-, soul- és funky-bakelit lemezekkel.
Megszívtuk! – mondja a két jó barát a konkurencia hírének hallatán. Lehetséges, hogy a Tropakörnyék nevű bolt torpára megy? Amúgy a névadás is érdekes: a Telegraph Avenue-nak ez a része Mr. Jonestól kapta ezt a nevet, ő használta először a tropakörnyék kifejezést erre a környékre, a törésvonalra, ahol Berkeley és Oakland tektonikus városlemezei alábuknak.
A Telegraph Avenue cselekménye nem bonyolult: a fekete Archy és a fehér Nat látszólag csak egy használt bakelit boltot vezetnek Oaklandben, a Telegraph Avenue-n, ami földrajzilag Oakland és Berkeley határa, valójában azonban egyfajta gondolkodásmódot képviselnek. Kéjesen gourmand ragaszkodást egy olyan értékrendhez, ízlésrendhez, melyben az egyedi, lélekkel átitatott barátságok, tárgyak, gondolatok és persze zenék, bakelitek a fontosak. Az, hogy Archy fekete, Nat pedig fehér, erősen megjelenik képi szimbolikában is a regényben, mint ahogy azt is megjeleníti: a két barátnak rendeznie kell régi nézeteltéréseit, és le kell nyelnie egyéni büszkeségét, hogy újra összefoghassanak, és egyesíthessék erejüket, mint a jin és a jang. A közelben nyíló exfocijátékosok által üzemeltetett, mainstream zenebolt ugyanis letarolja őket a pályáról, ha nem állnak elő valami ravasz sporttaktikai húzással ebben a meccsben, mely elnyűtt ékszerdobozra hasonlító kis zeneboltjukért zajlik. A két főhősnek a feleségei is jó barátnők, bábák, akik nem kisebb kihívással szembesülnek, mint a férjeik: egy majdnem katasztrofálisra sikerült szülés miatt szembe találják magukat a kórház igazgatótanácsával. Archy apja, Luthor, az exkungfufilm-bajnok is küzd a maga módján: vissza szeretne térni a filmiparba egy ambiciózus tervvel. Míg Archy fia, Titus is az önkeresés, öncsaták mezejére lép.
Az erős vizualitással megírt regényben Chabonra jellemzően grandiózus popkulturális keverék hömpölyög: megjelenik a kungfu, az 1970-es évekbeli blaxploitation filmek, a jazz és a soul, amely vinyl hanglemezekről szól, és felbukkannak olyan néha dickensi nevekkel megáldott szereplők, akik közül Ötvenyolc, a jákópapagáj, aki különféle jazzszámokat énekelve kommunikál, csak az egyik legátlagosabb figura.
Michael Chabon legújabb magyarul megjelenő regénye ismét bebizonyítja, a szerzőnek micsoda érzéke van ahhoz, hogy emlékművet állítson minden egyes karakternek egy regényen belül, hogy különleges tehetséggel szólaltassa meg a népnyelvet, a mindennapi beszédfordulatokat vibráló verbalitással, mintha őrült riffeket hallanánk, csak épp nem zeneileg, hanem nyelvileg. Az improvizatív képzelettel megírt, sodró lendületű regényt ismét Pék Zoltán fordította bravúros hangszerkezeléssel magyarra.
(21. Század Kiadó)
