J.M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek (részlet)
Elveszett gyermekek
Eliza Grey alkonyatkor pillantotta meg a csecsemőt egy tehervagonban, amely lassan döcögött az esőben, öt kilométernyire nyugatra Bury St. Edmundstól, az angliai Suffolkban. A tizenhat éves lány nem tudott se írni, se olvasni, és nem ismerte a világ dolgait. A szeme sötét volt, mint az eső. Gyomrát éhség mardosta, mert két napja nem evett, és kabátot se hozott magával, mivel az éj leple alatt menekült el, végig sem gondolva, hová mehetne, vagy mi lesz ezután. A nyakán még meglátszott a munkaadója hüvelykujjának nyoma, a bordája belilult a csizmás rúgásoktól, és a férfi gyerekét hordta a szíve alatt, habár ezt egyelőre nem tudta. Amikor Eliza utoljára látta őt, hálóruhában volt, és egy hajtű állt ki a szeméből.
Azóta menekült. Mikor a félhomályban kibotladozott a fák közül a mezőre, és megpillantotta a közeledő tehervonatot, azt hitte, nem fogja utolérni. De sikerült átmásznia a kerítésen, majd átvágnia az ázott réten, miközben az esőcseppek az oldalát csapkodták. A töltésen megcsúszott és elesett, a nehéz, ragacsos sár rátapadt a szoknyáira, de négykézlábra küzdötte magát, s mászni kezdett felfelé.
Ekkor hallotta meg a kutyákat. Sötét lovasok bukkantak elő egymás után a fák közül, felsorakoztak a kerítés mögött, miközben vérebeik csaholva loholtak előttük. Amikor a férfiak a csizmájuk sarkával ügetésre ösztönözték a lovaikat, Eliza elkapta a tehervagon fogantyúját, és utolsó erejével fellendítette magát. Hirtelen lövés dörrent, a következő pillanatban valami csilingelve szikrázott az arca mellett. Megfordult, és meglátta a keménykalapos alakot, halott munkaadója félelmetes apját. A férfi állt a kengyelben, puskáját megint lövésre emelte. Eliza kétségbeesetten elsöpörte az ajtóból a szalmát, majd zihálva hevert a félhomályban, miközben a vonat gyorsulni kezdett.
Álomba zuhant. Amikor magához tért, a haja a nyakára tapadt, a tehervagon padlója zörgött-dübörgött alatta, és az ajtónyíláson bevert az eső. Épphogy ki tudta venni az egymásra pakolt ládákat, rajtuk Greene King címkéjével, és a fából készült priccset, amely felborulva hevert a szalmán.
Volt ott még valami más is: halvány derengés, akár egy égve felejtett lámpás, melynek kékje a távoli villámlás fényére emlékeztetett. Ám ahogy a lány közelebb mászott hozzá, egészen mással szembesült: egy kisbaba, egy aprócska fiú ragyogott a szalmában.
Egy életre belé vésődött a látvány – a csecsemő arcából pulzáló, kékes fény, mintha egy lámpás világított volna a bőre alatt. A kirajzolódó erek a gyermek orcáján, torkán és karján.
Még közelebb kúszott hozzá.
A kisbaba mellett egy fekete hajú nő feküdt, az édesanyja. Az asszony halott volt.
Azóta menekült. Mikor a félhomályban kibotladozott a fák közül a mezőre, és megpillantotta a közeledő tehervonatot, azt hitte, nem fogja utolérni. De sikerült átmásznia a kerítésen, majd átvágnia az ázott réten, miközben az esőcseppek az oldalát csapkodták. A töltésen megcsúszott és elesett, a nehéz, ragacsos sár rátapadt a szoknyáira, de négykézlábra küzdötte magát, s mászni kezdett felfelé.
Ekkor hallotta meg a kutyákat. Sötét lovasok bukkantak elő egymás után a fák közül, felsorakoztak a kerítés mögött, miközben vérebeik csaholva loholtak előttük. Amikor a férfiak a csizmájuk sarkával ügetésre ösztönözték a lovaikat, Eliza elkapta a tehervagon fogantyúját, és utolsó erejével fellendítette magát. Hirtelen lövés dörrent, a következő pillanatban valami csilingelve szikrázott az arca mellett. Megfordult, és meglátta a keménykalapos alakot, halott munkaadója félelmetes apját. A férfi állt a kengyelben, puskáját megint lövésre emelte. Eliza kétségbeesetten elsöpörte az ajtóból a szalmát, majd zihálva hevert a félhomályban, miközben a vonat gyorsulni kezdett.
Álomba zuhant. Amikor magához tért, a haja a nyakára tapadt, a tehervagon padlója zörgött-dübörgött alatta, és az ajtónyíláson bevert az eső. Épphogy ki tudta venni az egymásra pakolt ládákat, rajtuk Greene King címkéjével, és a fából készült priccset, amely felborulva hevert a szalmán.
Volt ott még valami más is: halvány derengés, akár egy égve felejtett lámpás, melynek kékje a távoli villámlás fényére emlékeztetett. Ám ahogy a lány közelebb mászott hozzá, egészen mással szembesült: egy kisbaba, egy aprócska fiú ragyogott a szalmában.
Egy életre belé vésődött a látvány – a csecsemő arcából pulzáló, kékes fény, mintha egy lámpás világított volna a bőre alatt. A kirajzolódó erek a gyermek orcáján, torkán és karján.
Még közelebb kúszott hozzá.
A kisbaba mellett egy fekete hajú nő feküdt, az édesanyja. Az asszony halott volt.
Mi irányítja az életet, ha nem a sors?
Az aprócska lény bőre egyre halványabban világított, végül a fény kihunyt. Abban a pillanatban Eliza múltja és jövője egy hosszú, egyenes vonal formájában feszült ki előtte és mögötte, mindaz, ami ez idáig volt, és amivé válnia kell. Négykézlábra ereszkedett a szalmán, együtt imbolygott a tehervagonnal, érezte, hogy lelassul a szívverése, és majdnem sikerült elhitetnie magával, hogy csupán álmodta azt a kék színű ragyogást, hogy az a fényfolt a szemhéja mögött csak a kimerültség, a félelem és a szökevényekre váró sors fájdalma. Majdnem.
– Hát te meg mi vagy, kicsikém? – dünnyögte. – Hogy kerülsz ide?
Eliza nem volt különleges, sem okos. Csak egy kis veréb, keskeny, beesett arccal, nagy szemmel; barna haja durva tapintású, akár a szalma. Tudta, hogy az élete fikarcnyit sem számít, hisz kislány korától ezt mondogatták neki. Lehet, hogy a lelke Jézusé volt a túlvilágon, viszont e földi porhüvelye fölött az rendelkezett, aki etette, ruházta, és tetőt adott a feje fölé. Így működött a világ. De miközben az esőcseppek vadul csapkodták a vagon nyílását, és Eliza erősen magához szorította a csecsemőt, a kimerültség ajtót nyitott előtte a sötétségre. Őt magát is meglepte a hirtelen rátörő érzés, amely letisztult volt, és heves; dacos, mint a harag, mégis különbözött attól. Eddig sohasem tartott a kezében ennyire kiszolgáltatott lényt, aki ilyen elveszett a világban. Sírva fakadt. Siratta a csecsemőt, saját magát és azt, amit már nem tudott jóvátenni, majd egy idő után, amikor elapadtak a könnyei, csak bámult ki az esőbe, karjában a gyermekkel.
Eliza Mackenzie Grey. Újra és újra elsuttogta a csecsemőnek a nevét, mint egy titkot, azonban nem tette hozzá, hogy: Mackenzie, az apám után, aki jó ember volt, de korán elragadta az Úr. A Grey nevet attól a férfitól kaptam, akihez az anyám később hozzáment. Olyan magas volt, mint az apám, jóképű pokolfajzat. Szép szavakkal behízelegte magát anyámnál, aztán kiderült, hogy a természete más, mint a beszédje. A férfi elbűvölő modora néhány héttel az esküvő után részeg hőzöngésbe fordult, a Leicester északi részén lévő nyomorúságos bérlakás padlóján üres üvegek gurultak, és reggelente durván bánt Elizával, aki kislányként nem értette az egészet, csak annyit tudott, hogy mostohaapja fájdalmat okoz neki, és szégyenérzet járta át. Tizenhárom éves korában az anyja beadta szolgálónak, hogy minél távolabb legyen attól a férfitól. Amikor elküldte Elizát az ügynökséghez, száraz volt a szeme, az ajka vértelen, mint a halottaké.
És most ez a másik férfi, Eliza munkaadója – egy gazdag család sarja: elegáns mellények, zsebórák, gondosan nyírt pofaszakáll –, aki behívta a lányt a dolgozószobájába, és megkérdezte tőle a nevét, pedig Eliza akkor már két éve ott dolgozott, majd tegnapelőtt éjjel halkan bekopogott az ajtaján egy gyertyával a kezében. Mielőtt Eliza felkelhetett volna, vagy megkérdezhette volna, mi történt, a férfi csendben beosont, és becsukta maga mögött az ajtót. Most pedig holtan fekszik kilométerekre innen, a lány szobájában, egy sötét vértócsában.
Eliza meggyilkolta.
Keleten már pirkadt. Amikor a csecsemő éhesen felsírt, Eliza előszedte kevéske élelmét, azt a néhány kenyérhéjat, amit egy kendőbe csomagolt; egy kis darabkát a szájába vett, pépesre rágta, majd odanyújtotta a babának. A csecsemő mohón szopogatni kezdte, a szeme tágra nyílt, és egy darabig Eliza szemébe nézett. Annyira halovány volt a bőre, hogy a lány tisztán látta az alatta futó, kék ereket. Odamászott a halott nőhöz, kihámozott az alsószoknyájából egy köteg bankjegyet és egy aprópénzes erszényt, utána nagy nehezen megszabadította a felsőruházatától. Az asszony nyakában két nehéz fémkulcs lógott egy bőrszíjon; azzal már nem vesződött. A mályvaszínű szoknya kissé hosszúnak bizonyult, ezért a derékrésznél áthajtotta, majd elmormolt egy imát a halott nőért, miután végzett. Finom, csinos teremtés volt, Eliza szöges ellentéte; a haja dús, fekete – azonban a mellkasán és a bordáin barázdás, hólyagos forradások látszottak, amelyek nem az égési sérüléshez vagy a himlőhöz hasonlítottak. Mintha a hús elolvadt volna, és utána megfagyott. A lány el sem tudta képzelni, mi okozhatta ezeket.
Az új ruhái puhábbak és szebbek voltak, mint a régiek. A hajnali fényben, amikor a vonat a kereszteződésnél lassított, leugrott róla a csecsemővel a karján, és visszasétált a legközelebbi állomásig. Egy Marlowe nevű faluban találta magát, és mivel ez egész jó névnek tűnt, elnevezte a csecsemőt Marlowe-nak. Kivett egy szobát az egyetlen út menti fogadóban, ruhástól belefeküdt a tiszta ágyba, a csecsemő puha, meleg testét a mellkasához szorította, és mind a ketten elaludtak.
Reggel vásárolt egy harmadosztályú jegyet Cambridge-be, onnan pedig továbbmentek dél felé egészen a King’s Cross pályaudvarig, London legsötétebb, legfüstösebb részéig.
Az aprócska lény bőre egyre halványabban világított, végül a fény kihunyt. Abban a pillanatban Eliza múltja és jövője egy hosszú, egyenes vonal formájában feszült ki előtte és mögötte, mindaz, ami ez idáig volt, és amivé válnia kell. Négykézlábra ereszkedett a szalmán, együtt imbolygott a tehervagonnal, érezte, hogy lelassul a szívverése, és majdnem sikerült elhitetnie magával, hogy csupán álmodta azt a kék színű ragyogást, hogy az a fényfolt a szemhéja mögött csak a kimerültség, a félelem és a szökevényekre váró sors fájdalma. Majdnem.
– Hát te meg mi vagy, kicsikém? – dünnyögte. – Hogy kerülsz ide?
Eliza nem volt különleges, sem okos. Csak egy kis veréb, keskeny, beesett arccal, nagy szemmel; barna haja durva tapintású, akár a szalma. Tudta, hogy az élete fikarcnyit sem számít, hisz kislány korától ezt mondogatták neki. Lehet, hogy a lelke Jézusé volt a túlvilágon, viszont e földi porhüvelye fölött az rendelkezett, aki etette, ruházta, és tetőt adott a feje fölé. Így működött a világ. De miközben az esőcseppek vadul csapkodták a vagon nyílását, és Eliza erősen magához szorította a csecsemőt, a kimerültség ajtót nyitott előtte a sötétségre. Őt magát is meglepte a hirtelen rátörő érzés, amely letisztult volt, és heves; dacos, mint a harag, mégis különbözött attól. Eddig sohasem tartott a kezében ennyire kiszolgáltatott lényt, aki ilyen elveszett a világban. Sírva fakadt. Siratta a csecsemőt, saját magát és azt, amit már nem tudott jóvátenni, majd egy idő után, amikor elapadtak a könnyei, csak bámult ki az esőbe, karjában a gyermekkel.
Eliza Mackenzie Grey. Újra és újra elsuttogta a csecsemőnek a nevét, mint egy titkot, azonban nem tette hozzá, hogy: Mackenzie, az apám után, aki jó ember volt, de korán elragadta az Úr. A Grey nevet attól a férfitól kaptam, akihez az anyám később hozzáment. Olyan magas volt, mint az apám, jóképű pokolfajzat. Szép szavakkal behízelegte magát anyámnál, aztán kiderült, hogy a természete más, mint a beszédje. A férfi elbűvölő modora néhány héttel az esküvő után részeg hőzöngésbe fordult, a Leicester északi részén lévő nyomorúságos bérlakás padlóján üres üvegek gurultak, és reggelente durván bánt Elizával, aki kislányként nem értette az egészet, csak annyit tudott, hogy mostohaapja fájdalmat okoz neki, és szégyenérzet járta át. Tizenhárom éves korában az anyja beadta szolgálónak, hogy minél távolabb legyen attól a férfitól. Amikor elküldte Elizát az ügynökséghez, száraz volt a szeme, az ajka vértelen, mint a halottaké.
És most ez a másik férfi, Eliza munkaadója – egy gazdag család sarja: elegáns mellények, zsebórák, gondosan nyírt pofaszakáll –, aki behívta a lányt a dolgozószobájába, és megkérdezte tőle a nevét, pedig Eliza akkor már két éve ott dolgozott, majd tegnapelőtt éjjel halkan bekopogott az ajtaján egy gyertyával a kezében. Mielőtt Eliza felkelhetett volna, vagy megkérdezhette volna, mi történt, a férfi csendben beosont, és becsukta maga mögött az ajtót. Most pedig holtan fekszik kilométerekre innen, a lány szobájában, egy sötét vértócsában.
Eliza meggyilkolta.
Keleten már pirkadt. Amikor a csecsemő éhesen felsírt, Eliza előszedte kevéske élelmét, azt a néhány kenyérhéjat, amit egy kendőbe csomagolt; egy kis darabkát a szájába vett, pépesre rágta, majd odanyújtotta a babának. A csecsemő mohón szopogatni kezdte, a szeme tágra nyílt, és egy darabig Eliza szemébe nézett. Annyira halovány volt a bőre, hogy a lány tisztán látta az alatta futó, kék ereket. Odamászott a halott nőhöz, kihámozott az alsószoknyájából egy köteg bankjegyet és egy aprópénzes erszényt, utána nagy nehezen megszabadította a felsőruházatától. Az asszony nyakában két nehéz fémkulcs lógott egy bőrszíjon; azzal már nem vesződött. A mályvaszínű szoknya kissé hosszúnak bizonyult, ezért a derékrésznél áthajtotta, majd elmormolt egy imát a halott nőért, miután végzett. Finom, csinos teremtés volt, Eliza szöges ellentéte; a haja dús, fekete – azonban a mellkasán és a bordáin barázdás, hólyagos forradások látszottak, amelyek nem az égési sérüléshez vagy a himlőhöz hasonlítottak. Mintha a hús elolvadt volna, és utána megfagyott. A lány el sem tudta képzelni, mi okozhatta ezeket.
Az új ruhái puhábbak és szebbek voltak, mint a régiek. A hajnali fényben, amikor a vonat a kereszteződésnél lassított, leugrott róla a csecsemővel a karján, és visszasétált a legközelebbi állomásig. Egy Marlowe nevű faluban találta magát, és mivel ez egész jó névnek tűnt, elnevezte a csecsemőt Marlowe-nak. Kivett egy szobát az egyetlen út menti fogadóban, ruhástól belefeküdt a tiszta ágyba, a csecsemő puha, meleg testét a mellkasához szorította, és mind a ketten elaludtak.
Reggel vásárolt egy harmadosztályú jegyet Cambridge-be, onnan pedig továbbmentek dél felé egészen a King’s Cross pályaudvarig, London legsötétebb, legfüstösebb részéig.
Fordító: Bosnyák Edit
1882-t írunk. Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén található a Cairndale Intézet magányos kőépületeivel, ahol egy különös doktor természetfeletti képességekkel rendelkező árváknak nyújt otthont. Hamarosan két új gyerek érkezésére számít Londonból, azonban egy veszedelmes figura vadászni kezd rájuk – egy férfi, akiből korom és sötétség árad.
A tizenhat éves Charlie Ovid kegyetlen és erőszakkal teli gyermekkora során fedezte fel, hogy a teste magától meggyógyul, ha akarja, ha nem, míg Marlowe-ra egy tehervagonban találtak rá, és furcsa, kék színű fénnyel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst.
Két tapasztalt nyomozó feladata lesz biztonságos helyre vinni a fiúkat, ám hamarosan mindannyian a legszörnyűbb borzalmakkal kénytelenek szembenézni. Élők és holtak világa kerül összeütközésbe egymással, és miközben mélyen eltemetett titkokra derül fény, Charlie, Marlowe és a többi árva megismeri képességük valódi természetét – ráadásul nem csak arra jönnek rá, hogy mi fenyegeti őket, hanem, hogy a legádázabb szörnyetegek olykor a legkáprázatosabb ajándékokkal érkeznek.
J.M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek ,Fordító: Bosnyák Edit Agave Könyvek, 2023