Alina Nelega: mintha mi sem történt volna (részlet)
Estefelé ébred meg, a szája keserű, a gyomra sajog. Valaki ököllel üti az ajtót, aztán rugdosni is kezdi, és kintről üvölt, kinyitni, milícia! Kótyagosan felkel, magára kapja a foltos blúzt meg a gyűrött szoknyát. Milyen marha ez a Popa Traian, nem valami jó tréfa, ő meg azt hitte, hogy úriember, egyetemet végzett, meg minden. Jövök!, mordul oda, elfordítja a zárat, what the fuck, szalad ki automatikusan a száján, de hát ez nem is Popa Traian, egy kövér pasi, sörhassal és bajusszal, aki félrelöki, mögötte meg izzadtan, teljes katonai díszben, tányérsapkával a hóna alatt egy igazi milicista, ismeri is, a körzeti tiszt, aki a tömbház előtt szokott állni, és elkéri a lakók személyijét a Kolozsvárra szóló ideiglenes bejelentéssel, úgy háromhavonta egyszer szokta megbüntetni, de mindegy, ez is megoldás, úgyse lenne pénzük a szüleinek, hogy valami csillagászati áron albérletet vegyenek ki neki egy salétromcsipkés falú lakásban, ahol a bepenészedett vénasszonyok laknak a Györgyfalviban meg a Monostoron.
Mindketten berontanak, a küszöbről meg kiguvadt szemmel rámered a gondnoknő, hangtalanul mozog a szája, suttog valamit, mintha azt hallaná, szegényke, szegényke... az asszony keze gépiesen felemelkedik, hogy keresztet vessen, de még idejében észbe kap. A férfi olcsó dokknadrágot visel, bele van tűrve egy zöldes, rövidujjú ing, ami a nyakánál kifeslett, de van rajta vállrojt, és ráugat:
– Te nem hallasz? Miért nem nyitod ki, elvtársnőcske? – Hájas arcán szétterül egy kéjsóvár vigyor a verejtékcseppek közt.
– Aludtam.
– Aludtál? Ilyenkor? Fáradt vagy. Hm. Ugyanbiza miben fáradtál úgy el?
– Hát, tudja, a szesszió. Éjjel tanulok, amikor hűvösebb van.
– Ez meg mi? – És a melltartóra meg a bugyira mutat, még mindig a földön hevernek, rajtuk a kimúlt csirke vöröses levének foltjai. – A tied?
– Igen, a csirkétől van.
– A csirkétől, hogyne. Miféle csirkétől?
A férfi diadalmasan körbenéz, és felfedezi Észak-Amerika hatalmas térképét, a keze automatikusan a fake füzetke után nyúl, ő meg észreveszi, hogy az elégedetten összeszűkölő szempárban ébredezni kezd a félelem, a milicista is elképed, az ijedtség – vagy talán a gyűlölet? – lassacskán átragad egyikről a másikra, megrettenve egymásra néznek, de legalább abbahagyták az üvöltözést, egy hosszú percnyi csend... Az ördög vigye el azt a csirkét, mondja magában, aggodalmasan beleszagol a levegőbe, még érződik a sült hús illata, vajon mitől szeppentek meg ennyire, és akkor rajta is kezd erőt venni az ő félelmük, vajon mit vétett, megsütött egy tiltott csirkét, lehet, hogy exportra szánták, ő meg megette, micsoda pofátlanság, felfalta az egészet, nem osztotta be az élelmiszert, felhabzsolta egy háromgyerekes család teljes húsadagját, ráadásul egyedül, borzasztó bűntudata van a meg nem engedett fényűzés után.
– Csak egy kicsi csirke volt, egészen, egészen kicsike. Még csak nem is volt meg mindene, nem volt. Egy aprócska csirke. – Dadog, nem tudja, mihez kezdjen, lehajol a padlón heverő piszkos fehérnemű után.
– Az ott marad! – Vakkantanak rá még rémültebben. – A papírokat!
Persze, azonnal előveszi a táskáját, de ahhoz az kellene, hogy mindketten kilépjenek egy pillanatra, mert az ajtó éppen takarja a falat, ahol a fogas van. Aha, szeretnéd, hogy kilépjünk, mi? Hogy elrejthesd a bizonyítékokat? A milicista ledobja a táskáját a matracra, a csimbókos csergére kihullanak a kínai Double Horse cigaretták, amiket olyan fegyelmezetten kiporciózott magának, az anyja vette neki ajándékba, két szál el is tört, ahogy kiesett a dobozból, könnyezni kezd bosszúságában. A Luziadák borítója, meg néhány telijegyzetelt lap, egy utcán talált műanyag kutyus, a kabalája, kiszáradt narancshéj, két golyóstoll, egy kőkemény mákos kifli fele, tovább kotorászik a tarka bőrdarabokból készült zsákban, összesteppelt selejtes anyagokból van, születésnapjára kapta egy képzőművész barátjától, aki a bőrgyárban dolgozik, és néha kicsempészi onnan a fel nem használt maradékokat, aztán éjszakánként táskákat, szoknyákat, hátizsákokat varr belőlük, és kéz alatt árulja őket. Előhúzza a személyijét a viharvert pénztárcából, az ösztöndíj maradéka szétszóródik a matracon, ő átnyújtja az átlátszó műanyaggal beborított szürke könyvecskét.
– Itt van, tessék!
– A bérleti szerződést, azt kértem! – röffen rá a férfi, amint átveszi a személyit, a szeme még mindig a térképen meg a sarkában lógó hamis dollárokon.
– Hát, az nincs. – Összeszedi az eltört cigarettákat, és gondosan visszateszi őket a dobozba. – Apám intézte el nekem ezt a garzont, és neki úgy mondták, hogy nem szükséges, maradhatok, amíg akarok – a gondnoknő már nem bír uralkodni magán, széles mozdulattal vet keresztet a két férfi háta mögött, az ő tekintetük Nebraskából átvándorol Coloradóra és Minnesotára, majd megállapodik Észak-Karolinán, ahol két légy zavartalanul szexel, a férfi bosszúszomjasan odavág, és egész Virginiát elönti a vér meg valami undorító fehérség, talán meg nem termékenyített légypeték. Szétkeni a tenyerével egész Pennsylvanián, fel New Yorkig.
– Nocsak, írógépünk is van, amint látom – suttogja zaklatottan, és beletörli az ujjait a generatív grammatika jegyzeteibe. – Aztán engedélyünk van-e hozzá, Cristina kisasszony?
– Hát nincs – feleli Cristina –, fogalmam sem volt, hogy az is kell, apám úgy mondta, ő mindent elrendez – ők meg nem mondanak semmit, a hallgatás csak sűrűsödik – mikor is tért át az elvtársnőcskéről a kisasszonyra?
– És ez? Ez? Ez meg mi?
– Á, hát az a térkép. Én, tudja, angol szakos egyetemi hallgató vagyok, és szükségem van rá a tanuláshoz – mondja derűsen. – A dollárok, azok persze nem igaziak – teszi hozzá vidáman –, de ha magának megtetszett, vigye csak el nyugodtan, nekem már nem kell.
Valaki erőteljesen félrelöki a gondnoknőt, aki felháborodva kotkodácsolni kezd. Mintha skatulyából húzták volna ki, koptatott farmerében Popa Traian a bal kezével felemel egy szépen becsomagolt dobozkát, a jobbal pedig helyet csinál magának a törvény két képviselője között:
– Mi a gond? Mégis milyen jogcímen rontanak így be a hölgy lakásába? Legyenek szívesek most rögtön elhagyni a szobát, és végezzék a munkájukat! Vagy maguknak talán nincs semmi jobb dolguk?
Azok ketten megdermednek, az erejéből teljesen kifogyott milicista gépiesen, lehajtott fejjel kimenetel, de a másik pasas, akinek már kezdett vörösödni a feje, hörögve nekirugaszkodik:
– Az igazolványát, elvtárs!
– Milyen igazolványt, te balfasz? – A tenyere megindul a pasas arca felé, röviden, szárazon. – Kifelé!
Az is elhúz lehajtott fejjel, most mindhárman a hosszú, szűk folyosón állnak, még elszűrődik a fülébe néhány „Egészséget!” meg „De hát nem is tudtuk”, ő is kilép a nyomukban, még elkapja, ahogy a márkás, fehér Puma cipő a mocskos dokknadrág ülepét érinti. Végignézi, ahogy mindhárman átmennek a lengőajtón, mint valami szürrealista keringőben, ő ott ragad az álmélkodó gondnoknővel, aki csak hányja magára a kereszteket, és suttogva elárulja neki, hogy reggel megtalálták a kukában egy csecsemő holttestét egy olyan egylejes zacskóba csavarva, és most mindenfelé razziáznak, főleg a fiatal nőket keresik, az egyedülállókat, az úgynevezett értelmiségieket – és mérhetetlen megvetés ül ki arra a széles, Szamos menti parasztasszony-arcára.
– Megölöd a gyerekedet, na hallj oda, és a tetejében még a keresztény végtisztességet sem adod meg neki, hanem csak úgy kiveted a szemétre – és megint csak kereszt kereszt hátán –, csak egy lelketlen teremtés tenne ilyet, valami diáklány, én nem azt mondom, hogy maga volt az, de érti, azért mégiscsak elég gyanús, hát nem?, ilyenkor alszik, a bugyija meg vérfoltos. És ráadásul még kisfiú is volt, hallj oda, egy vasgyúró fiúcska, dundi és fehér-fehér, megfojtotta az a borzalmas nőszemély a zacskóval, hát, ha engem kérdez, lelőném, megnyúznám, de legelőször is felkötném a lábától fogva az első fára, mert az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek, őt is bedugnám egy zacskóba, ott fulladjon meg, úgy kell neki. És kidobnám a szemétre, ott rothadjon. Naaaagy szerencséje volt ám a gavallérjával – teszi még hozzá, és újra felsóhajt, ez alkalommal nem is rejtegeti az irigységét, aztán elsiet a bejárati ajtó felé, műanyag papucsában csoszogva. – Kurvák ezek mind. Naaagy szerencse – mondja ismét, jó hangosan, hogy hallja a férfi is, aki undorodó arccal kiengedi a lengőajtón.
Fordította: András Orsolya
Alina Nelega könyvének cselekménye a romániai kommunista diktatúra utolsó évtizedében játszódik. A szerző nem ikonikus, történelemkönyvbe illő eseményeket tár elénk, hanem a mindennapokat az elnyomásnak leginkább kitett emberek perspektívájából. Az interszekcionális feminista regény ugyanis a nemzeti és szexuális kisebbségek szempontjából mutatja be az elnyomást, ezáltal hangot adva a tabusított történeteknek, és hozzájárulva egy traumákkal teli időszak kibeszéléséhez.
A regény szereplőinek életét a krízishelyzetek határozzák meg. A két főhős, Cristina és Nana súlyos belső konfliktusának oka az őket körülvevő szexizmus és homofóbia, hiszen szerelmüket tiltják. Az egész közösséget áthatja az erőszak és az elhallgatási kultúra, amely szétrepeszti a családokat, a barátságokat is. A diktatúra ideológiája az egyenlőség nevében uniformizálni próbálja a társadalmat, ezáltal Erdély multikulturalitása kerül válsághelyzetbe. Maga az állam is krízisben van – és kérdés, hogy ezt sikerül-e valaha is átlépnie.
Alina Nelega regénye nemcsak a diktatúrának tart görbe tükröt, hanem a nemi szerepeket, a családmodelleket is megkérdőjelezi, illetve lebontja azokat a sztereotípiákat, amelyek a személyes és nyilvános kommunikációt a mai napig befolyásolják.
Alina Nelega: mintha mi sem történt volna, Fordította András Orsolya, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2023