Bob Mortimer: A Szacuma-rejtély (részlet)
– Szép kis aktatáskád van, Brendan. Elégedett vagy a teljesítményével?
– Mi? Ja, persze. A célnak megfelel.
Ismét idegesnek tűnt, remegett az ujja, ahogy próbált felülkerekedni a kapcsokon. Lopva vetettem egy pillantást a táska tartalmára, mielőtt becsukta volna. Volt ott egy Post-It jegyzettömb, egy telefontöltő, négy vagy öt, gumiszalaggal összefogott golyóstoll, egy mobil, egy fésű és egy kis méretű uborka.
– Minek a két telefon? Elég zűrös életed lehet.
– Á, nem igazán. Az egyik a munkához van, a másik pedig csak azok számára, akiknek megadtam a számomat. Tudod, olyan emberek, akikkel tényleg szívesen beszélek.
– Én melyiken vagyok rajta?
– A munkahelyin, azt hiszem, tudod, így elszámolhatom a melóval kapcsolatos költségként.
– Jól hangzik.
– Figyelj, Gary, sajnálom, de kaptam egy hívást, amíg a slozin voltál, és most rohannom kell. Nem tudom elodázni. Találkoznom kell ezzel a fickóval, az ügyfelünk.
Mélyen legbelül örültem ennek.
– Nagy kár, cimbora. De hát, a munka az munka. Megleszek. Biztosan megy majd este valami meccs a másik bárban. Megnézhetem a haverokkal.
– Igen, ez jól hangzik. Figyelj, Gary, kösz, hogy összefutottál velem egy italra. Ismételjük meg valamikor. Ne haragudj, amiért félbe kell szakítanom.
– Semmi gond, ne aggódj! – feleltem.
– Nézd, az megfelelne, ha jövő héten beugranék az irodádba, és elhoznám azokat az iratokat, amiket megőriztél a kedvemért?
– Persze, csak csörögj rám előtte, és leküldöm őket a recepcióra, hogy átvehesd.
– Remek. Hé, hadd adjam meg a magántelefonszámomat, azt mindig felveszem. Hívj fel, amikor csak akarsz, és igyunk egyet rendesen, hogy kárpótolhassalak a ma estéért.
Brendan lefirkantott egy számot az egyik Post-It cetlijére, és a kabátzsebembe süllyesztette. Hátba veregetett, és a kijárat felé vette az irányt. Egyszer sem nevetett, mióta visszatértem a mosdóból.
Örültem, hogy elment. Nagy megkönnyebbülés volt. Meggyőztem magam arról, hogy a sötét hajú nő talán érdeklődik irántam. Kértem egy újabb korsó sört, és megkérdeztem a csapost, hogy a másik bárban vetítenek-e ma este meccset. Nem tudta. Steaket és sült krumplit rendeltem a bár étlapjáról, és miközben ezzel foglalatoskodtam, a lány felállt a helyéről, és a bárpult közepéhez sétált, tőlem alig pár méterre, és kért magának egy fehérboros fröccsöt. Éreztem, ahogy remegni kezdek az idegtől, és azon kaptam magam, hogy a cipőjét bámulom. Gyönyörű bordó Doc Martens bakancs volt sötétkék fűzővel. Dupla masnira kötve. A masnik hurkai tökéletesen egyforma hosszúak és átmérőjűek voltak. Stílusos választás volt. Nem szeretem a magas sarkút viselő nőket, azok a cipők kínzónak és mesterkéltnek tűnnek. Ez a bakancs viszont jó kezdet volt. Elfordítottam a tekintetem, és belekortyoltam a sörömbe.
Miközben figyelte, ahogy az italát készítik, lehetőségem nyílt felmérni a külsejét, és ezzel együtt az esélyeimet, hogy valaha is mellette találjam magam. Apró termetű volt, úgy százhatvan centi lehetett. Világoskék Levi’s farmert és fekete garbót viselt. A keresztpántos táskája még mindig a csípőjén pihent. Sűrű, vállig érő haja volt, és a homlokát szögegyenes frufru vágta keresztbe. Nem láttam a szemét, de barnára tippeltem. Lehetett akár tanár vagy étteremvezető, de még az is előfordulhat, hogy a fazekassághoz volt valami köze. Még annál is csinosabbnak láttam, mint azt elsőre gondoltam. Esélyem sem volt.
Ahogy elhagyta a pultot, hogy visszatérjen a bokszába, természetellenes ívben az irányomba kanyarodott. Szándékos forduló volt, nem részeges. Lebámultam a sörömre.
– A barátod magadra hagyott, igaz? – kérdezte.
– Ja… öö… igen, itt hagyott. Jó kis hely – válaszoltam nem túl szerencsés mókusvigyorral.
– Rá se ránts, itt legalább jó helyen vagy.
Elmosolyodott, és visszasétált a székéhez. Viszonoznom kellene a kedvességét azzal, hogy odamegyek hozzá a bokszában? Már maga a gondolat is rettegéssel töltött el. Sosem voltam jó abban, hogy beszélgetést kezdeményezzek idegenekkel, különösen nem az ellenkezű neműekkel. Gyorsan ki kellett találnom egy ideillő nyitómondatot. Azt tudtam, hogy nálam mi válna be, ha fel lennének cserélve a szerepek. Valami ilyesmi, hogy: „Az egyenes vagy az egyenetlen felületeket kedveled jobban?”, „Szeretnéd, hogy a Sports Direct friss húst is áruljon?”, vagy „Szükséged volt már valaha is arra, hogy érszorítót használj a munkahelyeden?”. Az efféle kérdésekre jól reagálnék az átlagon felüli képzelőerőm miatt. De ezzel nem mindenki van így, szóval jobb lesz biztosra menni. Kérdezhetném a cipőjéről, kifaggathatnám, hogy megfelelőnek találja-e. Vagy talán azt, hogy az italában lévő buborékok segítenek-e neki abban, hogy fiatalnak és érdekesnek érezze magát. Á, csessze meg, inkább egyszerűen leülök a közelébe, és átengedem neki a kezdeményezés lehetőségét.
Felmarkoltam a korsómat, és a félkör alakú bokszhoz ténferegtem, ahol üldögélt. A fülkében álló padok előtt két kis faasztal pihent, én pedig letettem a sörömet az üresen állóra. Felpillantott rám, ahogy helyet foglaltam, én pedig gyors mosolyt küldtem felé, majd félrenéztem. Úgy másfél méterre helyezkedtem el tőle, ami udvarias távolságnak tűnt egy idegennel szemben.
– A bárszékek túl kemények voltak a fenekednek? – tudakolta.
Úgy tettem, mintha meglepődnék – sőt, megdöbbennék –, hogy valaki más is ül ugyanabban a bokszban.
– Ó, helló! Bocs, elkalandoztam. Nem egészen értettem, mit is mondtál?
– Csak azt kérdeztem, hogy nyomni kezdték a fenekedet a bárszékek?
– Nem, egyáltalán nem. Ó, értem… nos, igen, egy kicsit…
– Egy kis akril kényelemre vágytál…
– Úgy, úgy – feleltem, és megsimogattam a kárpitot a padon. – Én szeretem bársonynak nevezni. Attól puccosabban hangzik.
– Bársony. Nem hallottam, hogy bárki más így nevezte volna. Kicsit úgy hangzik, mint egy puding, nem? Mélyhűtött, de ízletes.
– Pontosan, fején találtad a szöget. Épp erre gondoltam korábban. Nemigen szeretem a pudingot, de egy csoki-narancs bársony kedvéért kivételt tennék.
Mindketten felnevettünk, ő nem túl meggyőzően, én pedig túlzottan harsányan. Kínos csend következett, én pedig kényszert éreztem magamban, hogy kitöltsem az üresjáratot.
– Szóval, a könyv, amit olvasol, kacsákról szól?
– Nem igazán olvasom, hogy őszinte legyek. Csak egy kellék, hogy az emberek ne akarjanak megközelíteni.
– Francba, bocs, őszintén szólva csak le kellett parkolnom a seggemet egy békésebb helyre. Máris befogom a számat.
– Nem, nem így értettem. Én szólítottalak meg, emlékszel? És igazság szerint örülök a beszélgetésnek. Én sem szeretem a pudingot.
Annyira meglepett a bátorítása, hogy visszakanyarodtam a kacsakérdéshez.
– Na és kacsákról szól a könyv?
– Nem, ez egy rendes könyv, szóval igazából nem szól semmiről. Kiváló segédeszköz viszont, elég komoly kinézetű borítója van.
Vastag, kemény kötésű könyv volt, és ahogy felém fordította, a címét is leolvashattam: A Szacuma-rejtély. A borító sötétkék volt, és a közepén egy hatalmas szacuma mandarin díszelgett, benne egy mókus sziluettjével. Elég szarul festett.
– Van egy mókus a borítón, szóval sosem tudhatod, lehet, hogy van néhány kacsa barátja – tódítottam.
– El akarod olvasni, hogy kiderítsd? – Letette a könyvet az asztalomra.
– Nem, köszi. Nem vagyok valami nagy olvasó, hogy őszinte legyek, és ha végül kiderülne, hogy egyetlen kacsa sincs benne, nem tudom, képes lennék-e elviselni a csalódást. – Visszatettem a könyvet az asztalára.
Fordította: Kéri Andrea
Gary Thorn beül egy sörre Brendannal, akit munkából ismer. Miután Brendan hirtelen lelép, Gary találkozik egy lánnyal is a kocsmában. A nevét ugyan nem tudja, mégis beleszeret, ahogyan kell. Miután viszont a lány is hirtelen távozik, Garynek csak a könyv marad emlékül, amit a kezében látott: A Szacuma-rejtély.
Nem sokkal később Brendannek végleg nyoma vész, ami Garynek jó apropó arra, hogy felkutassa a lányt, akit magában immár csak Szacumaként emleget, hátha ő segíthet kideríteni, mi történt a férfival. Pláne, hogy azóta már más, elég gyanúsan kinéző alakok is nagyon szeretnék megtalálni. Hamarosan őrült nyomozás veszi kezdetét Dél-London utcáit bejárva ebben a képtelen történetben, mely telis-tele van felejthetetlen szereplőkkel, a humoráról nem beszélve.
Bob Mortimer: A Szacuma-rejtély, Fordította Kéri Andrea, Agave Könyvek, 2024