Pauline Harmange: Széttört helyeken
Anaïs Nollet egy szép napon elhatározza, hogy a görög mitológiából ismert Daphnét tetováltatja a hátára. Az örökké illatozó babérfa-nőt hiába tette végül Apolló a győzelem jelképévé, ha szerelmét erőszakkal akarta rákényszeríteni. Akárcsak Daphné, Anaïs sem igazán önazonos a kapcsolatában, inkább azért van Alexszel, hogy általa elfedje önmagát, és folytassa szinte láthatatlan életét, melyben nem kell szembesítenie magát a valódi fényekkel és árnyékokkal. A tetováló szalonban azt hallja, hogy Limoges olyan város, ahová meghalni mennek. Amikor tehát elveszíti a munkáját, majd egy hónap múlva a párja is elhagyja, úgy érzi, meg kell látogatnia a várost. Meghalni érkezik oda, de az újjászületés vár rá.
Toxikus kapcsolatokról olvastunk már, egyre nagyobb teret kap annak a kielemzése is, miképp mérgezheti életünket a közvetlen környezetünkben lévők viselkedése, és alakíthat ki önbántalmazó viselkedési struktúrát. Anaïs anyjának toxikus működése azonban a család kollektív felelősségét veti fel abban, hogyan vezethet ez nemcsak alacsony önértékeléshez, de depresszióhoz is.
Ahogy Meg Mason Bánat és öröm című könyve esetében, itt is egy felnőtt korig szinte lábon kihordott, és a többiek félrenézése mellett kialakuló betegségről van szó. Anaïs életét ráadásul nemcsak saját mentális zavara bénítja meg, de egyéb fizikai tüneteket is produkál: retteg mindentől, ami a nőiességgel kapcsolatos. Nem csak a nőies ruhákat, saját szépségét sem kedveli, és teste is lázad minden ellen, ami nőiségével kapcsolatos: endometriózisa olyan mértékű, hogy a menstruációt szinte csak összekuporodva képes megélni, majdnem szétszakad a teste ilyenkor. Ezt tetézi még rendszeres migrénje.
Menstruációs fájdalmai miatt munkáját is egyre nehezebben tudja ellátni, így kirúgása szinte borítékolva van. Mint ahogyan az is, hogy a férfi, aki addig mellette volt, pont a legnagyobb krízisben hagyja el.
A toxikus anyja szerint elég hosszúra húzódott kamaszkor-válságban vergődő, mindenben tehetségtelen Anaïs mintha maga is konzerválná magát egy gyermeki, élettől rettegő működésben. A cigarettáról képtelen leszokni, a szociális kapcsolatok nem mennek neki. 25 évesen úgy érzi, hogy megfakult, és kiszívta színeit az élet. Meghalni indul Limoges-ba, ahol végül Tiziana, az idős, vak asszony megmutatja neki az élet színeit. Az idős hölgy, aki minden héten a helyi könyvtárban mesél fejből a gyerekeknek, nemcsak rájuk hat kígyóbűvölőként, de a fiatal lányra is. Az élettel bűvöli el.
Ráveszi arra, hogy főzzön neki, megtanítja igazi eszpresszót készíteni, és neki köszönhetően Anaïs még Hémonnal is összetalálkozik. Görög tragédiákat idéző szerelembe esik vele. Mint ahogyan az igazság kimondására is rákényszerül az új szerelem kapcsán. „Nem vagyok jól. Nem tudom, ki vagyok, hová tartok, mit teszek, és elég boldogtalan vagyok.” Ez az első szembesülése a főszereplőnek saját lelki betegségével, és innen már ha nem is egyenesen, de legalább végigjárható út vezet odáig, hogy megtanulja szeretni önmagát. Hiszen addig mások sem szerethetik.
Vajon képes Anaïs elhalkíttatni a fülében duruzsoló hangot, ami anyja lenéző hanghordozásával ismételgeti neki azt, hogy egy fityinget sem érsz? Nővére, Camille, Tiziana és Hémon segítségével, talán igen. A Tótfalusi Ágnes fordításában megjelenő csodálatos prózából kiderül, hogyan lehet a halált keresve megtalálni az igazi életet.
(21. Század Kiadó)
Miért sodródik Anaïs, ez a fiatal nő? Tényleg kiveszett belőle minden ambíció? Vagy csak szomorú? Elveszíti az állását, és tiszta lappal akar indulni, ezért Limoges-ba költözik. Már sokat hallott arról, milyen jellegtelen ez a város. Lakást bérel egy idős olasz nőtől, aki vaksága dacára nagyon is tele van életkedvvel. Anaïs ráébred, a tökéletlenségeink tesznek bennünket egyedivé – nem az a lényeg, hogy az ember begyógyítsa a sebeit, hanem hogy megtanuljon együtt élni velük.
Pauline Harmange: Széttört helyeken, Fordította Tótfalusi Ágnes, 21. Század Kiadó, 2024