Maroñóék egy fehér Grand Cherokeen hajtottak be a Paradájz lakóparkba, hogy átvegyék új otthonuk kulcsát. Polo jól emlékszik arra a napra, mert Marián asszony ült a volánnál; sose felejti el, milyen mulatságosnak találta, hogy egy nő vezeti az autót, miközben a férje az anyósülésen gubbaszt. Emlékszik a hideg levegőre is, ami megcsapta az izzadt arcát, amikor az ablak surrogva leereszkedett. A nő sötét napszemüvege teljesen eltakarta a szemét, és amíg azt magyarázta, kik ők és mit keresnek ott, Polo nem látott mást, csak a saját tükörképét a lencséken, meg azt a botrá- nyosan vörösre festett szájat és az ezüst karpereceket, amelyek szélcsengők módjára csilingeltek a nő csupasz karján, amikor egy intéssel megköszönte, hogy Polo végre felemelte a sorompót, és beengedte őket. Polo nem találta különö- sebben vonzónak Marián asszonyt. Olyan volt ő is, mint bármelyik másik nő, aki a parkban lakott valamelyik fehér villában a terrakottát utánzó, hamis tetőcserepek alatt: jól néztek ki mind, az kétségtelen, az örökös napszemüvegükben, amit a hatalmas terepjárójuk elsötétített ablaka mögött feszítve is hordtak, frissen és üdén, szőkére festett, kivasalt hajjal, kifogástalanul manikűrözött, lakkozott körömmel, de ha az ember közelebb ment hozzájuk, nem talált rajtuk semmi különöset, semmit, ami miatt meg kellett volna vesznie, mint a dagadéknak Marián asszonyért. Tényleg, semmi extra. Biztosan nem először látta aznap, bárki tutira felismerné valamelyik újságból; a férje híres ember volt, saját műsort vezetett a tévében, ennek köszönhetően rendszeresen felkerültek a sztármagazinok címlapjára mind a né- gyen: a zömök férj a seggig érő homlokával – a legnagyobb melegben is hosszúujjú ingben és öltönyben –, a két elké- nyeztetett kölyök és a nő, aki mindig magára vonta a figyelmet a vérvörös ajkával, a csillogó tekintetével, a kacéran felhúzott szemöldökével és a szája sarkában játszó, gonosz, cinkos mosollyal, amelyben mintha valamilyen titkos üzenet rejtőzött volna, egyenesen annak, aki őt nézte. Tűsarkú platformcipőjében magasabbnak látszott a férjénél, a fél kezét a csípőjén tartotta, hosszú haját lazán a vállára engedve hordta, a nyakában flancos láncok, gyöngysorok. Ilyen volt az egész nő: szembetűnően flancos. Igazából ezzel vonzotta magához a tekinteteket, nem a szépségével, nem a csinossá- gával, hanem a hivalkodó megjelenésével; hogy úgy jártkelt a világban a fitneszteremben kidolgozott idomaival, fé- lig meztelen, hosszú combjaival, mintha a jóisten is arra teremtette volna, hogy a férfiak figyelmét magára vonja. A fenekén feszülő nyersselyem miniszoknya, vagy a világos színű, rövid vászonnadrág kiemelte egyenletesre barnult, ragyogó bőrét. Jó segge volt, azt meg kell hagyni, egészen jó segge, ahogyan a többi nőnek is, bármelyiknek a lakóparkból, aki megengedhette, hogy karbantartsa magát. Marián asszonyon alig látszott a kora, pedig két fiút is kinyomott magából, és a nagyobbik már kész férfi volt; a krémekkel, amiket a ráncaira és a terhességi csíkjaira kent, a menő rongyaival és azzal a tökéletesen uralt, ritmikus járásával viszonylag jól tudta leplezni, hogy eljárt felette az idő. Amikor magassarkú lábbeliben elsétált valaki mellett a járdán, vagy mezítláb átlibegett a pázsiton, alig akadt olyan férfi a Paradájzban, aki ne fordult volna meg utána. És ő éppen ezt akarta, nem igaz? Hogy a férfiak vágyakozva nézzenek rá, és mocskos gondolatokat forgassanak a fejükben, amikor a kö- zelükbe ér. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot, de a kopasz férje is elégedettnek tűnt; valahányszor Polo együtt látta őket, az a kis seggdugasz hol a derekát szorongatta, hol a há- tát simogatta, hol meg a fenekét markolászta, mint aki territóriumot jelöl ki, vagy zsákmányt hordoz körbe, a nő meg csak mosolygott, önelégült arccal nyugtázta az elismerő pillantásokat, és csípőjét ütemesen ringatva, vidáman libegett tova. Polo tekintetét is mágnesként vonzotta a látvány, a nyaka ösztönösen fordult is volna abba az irányba, amerre Marián asszony a csípőjét riszálva végigszambázott, a lakó- park utcáin, de mindig ellen tudott állni a kísértésnek, mert nem akarta, hogy bárki – a nő férje, a gyerekei vagy az a patkány Urquiza – rajtakapja; azt meg végképp nem szerette volna, ha az asszony azt hiszi, hogy hasra esik tőle, nem akart olyan lenni, mint az a retardált dagadék, akinek kocsá- nyon lógtak a szemei valahányszor meglátta; már messziről tátott szájjal bámulta, és csorgott a nyála. Le sem tudta volna tagadni, hogy megőrül érte; annyira nyilvánvaló volt a rajongása, hogy a végén már Polónak is feltűnt, pedig május végén, amikor Maroñóék a hetes számú házba költöztek, még nem lógott együtt Franco Andradéval, szó sem volt arról, hogy annak a Micky nevű elkényeztetett kölyöknek bulit rendeznek, és ők ketten még egy szót sem váltottak. De a dagadékot nem lehetett nem észrevenni, mivel folyton ott lődörgött egyedül a Paradájz flaszterján; a hájas potrohával és a röhejes, szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mint egy túltáplált kerub, pedig csak egy pattanásos bőrű, unatkozó zabagép volt. Kifejezéstelen gólemtekintete csak akkor telt meg élettel, amikor Maroño feleségét megpillantotta; attól kezdve, hogy a szomszédjukba költöztek, csak ő érdekelte. Bárki észrevette volna, aki nem vak, és nem született totál agyhalottnak, hogy milyen kétségbeesetten igyekszik az a szerencsétlen hústorony a szomszédasszonya közelébe kerülni. Valahányszor a nő kiment játszani a gyerekeivel a ház előtti gyepre rövid sztreccsnadrágban és sportmelltartóban – ami eleve feszes volt, de amikor vizes lett, mert a kölykeivel a locsolócsövön civakodott, és összefröcskölte magát, még jobban rátapadt a bőrére, mintha nem lett volna rajta semmi –, a kacagásuk behallatszott a szomszédba, és a szőke hájpacni már „repült” is ki a házból. Úgy tett, mintha sürgő- sen le kellene mosnia a nagyszülei autóját, holott az ilyen feladatokhoz korábban egyáltalán nem fűlött a foga, csak akkor látott hozzá nagy ímmel-ámmal, amikor az öregei már üvöltöztek vele, és megfenyegették, hogy elveszik a telefonját vagy a számítógépét, ha nem engedelmeskedik, ám most, csodák csodája, semmi ilyesmire nem volt szükség. És micsoda véletlen az is, hogy amikor Marián asszony a bikinijében levonult napozni a fürdőmedencéhez, három perc múlva már a mamutméretű hústorony is ott hevert a medence teraszán, az úszónadrágja, amibe belepréselte magát, jóformán nem is látszott, a hasán fodrozódó hájat sátorméretű pólóval igyekezett elrejteni, és napszemüveget viselt, hogy feltűnés nélkül vizslathassa a két napozóággyal arrébb fekvő, olajtól fénylő testű nőt, aki úgy tett, mintha észre sem venné, hogy az a kövér disznó ott liheg a közelében, és esetlen ujjaival a fürdőnadrágját igazgatja, nehogy valaki meglássa az égnek meredő péniszét. A dagadék legszánalmasabb törekvése az volt, hogy mindenáron barátságba akart keveredni Marián asszony elkényeztetett kölykeivel, a nyá- pic Andrésszal és a folyton picsogó Miguellel, akiket a Paradájz többi lakója valami érthetetlen okból Andynek és Mickynek becézett, és Maroñóék, fasz se tudja, miért, nem tiltakoztak, sőt, még rá is játszottak a dologra, pedig semmi közük nem volt a gringók-hoz, csak nagyzolni akartak. Az a két giccses, gagyi név a dagadék szájából még röhejesebben hangzott, amikor játék közben bivalyként fújtatva loholt a labda után, de soha nem talált be, mert Andy mindig kicselezte, vagy amikor Micky körül csicskáskodott, hogy a legkisebb szeszélyének is eleget tegyen, mert így akarta elérni, hogy meghívják magukhoz uzsonnára, hacsak rövid időre is, hogy kiélvezhesse annak az asszonynak a társaságát, aki álmai királynője és a legmocskosabb szexuális fantáziáinak főszereplője volt, és kizárólag neki lehetett tulajdonítani azt a ragacsos váladékot, amit minden éjszaka kipréselt magából sokszor hajnalba nyúlóan gyúrogatva a farkát, mert csak őrá tudott gondolni, a szopós szájára, a kerek hátsó felére, meg a dús melleire, és képtelen volt elaludni a vágytól, a csillapíthatatlan, égő szenvedélytől, ami azóta nem hagyta nyugodni, amióta Marián asszonyt elő- ször látta kiszállni a fehér terepjárójából; bizsergett tőle az egész teste, mint a szilveszteri pezsgőtől, amelybe titokban mindig beleivott, amikor a nagyapja és a nagyanyja nem figyelt oda; de ez a szédítő érzés az asszony távollétében gyötrelmes ürességgé változott, mintha a lelke egy darabját hagyta volna ott, amikor kénytelen volt elhagyni a házat, mert Maroño úr hazaért a munkából, a fiúknak meg fürdeniük kellett, vagy be kellett fejezniük a házi feladatot. Marián asszony ilyenkor a legkedvesebb, legmelegebb hangján figyelmeztette, hogy ideje hazamennie, mert későre jár, a nagymamája és a nagypapája már biztosan aggódik, hogy hol van, majd pajkosan megveregette a fiú hátát, és mosolyogva kikísérte a bejárati ajtóig. A dagadék kénytelen volt a farkát behúzva hazakullogni, mint egy kivert kutya, az orrában azzal a bódító illattal, amelyben Marián asszony Carolina Herrera parfümjének, mentolos cigarettájának és a dekoltázsán gyöngyöző izzadságcseppeknek a savanykás szaga keveredett, leült a tévé elé, és a nagyszülei intelmeivel mit sem törődve, valóságshow-kkal és pajzán rajzfilmekkel próbálta kitölteni a benne növekvő űrt, közben zacskószámra tömte magába a gyári készítésű aprósüteményt, bevágott egy nagy tál, tejbe áztatott gabonapelyhet, azután felvonszolta magát az emeletre, bezárkózott a légkondicionált szobájába, és nagyokat fingva pornót nézett a laptopján, ami még jóformán új volt – a legutóbbi születésnapjára kapta ajándékba a nagyszüleitől –, de a tárhelyét már csaknem teljesen elfoglalták a szexvideók és a fényképek, amelyeket különféle ingyenes fórumokról és honlapokról töltött le. Az idegen mellek, csípők és testnyílások már nem nyújtottak neki akkora élményt, mint korábban, sőt, kifejezetten idegesítették, mégis bámulta őket, ugyanúgy, mint azelőtt, órákon át, már csak megszokásból is. Mi mást tehetett volna, hogy lehűtse a benne lángoló szenvedélyt?
Fordította: Vajdics Anikó
Paradais - luxuslakópark valahol egy folyó partján. A csillogó épületek árnyékában két kallódó tinédzser élete váratlanul összefonódik a parton folytatott bulizásban és a sorsfordító tervek szövögetésében.
Polo szegényebb sorban élő, iskolakerülő, ugyanakkor mély igazságérzettel megáldott fiú, akinek egyetlen vágya, hogy végre otthagyhassa a zárt közösségben végzett fárasztó kertészmunkát, és elmenekülhessen anyja szigora elől. Hajlandó lenne akár az unokatestvérét követve beállni a bűnözők közé is, hogy ezzel legalább tekintélyt szerezzen magának a környéken. Társa a magányos, túlsúlyos, pornófüggő Franco, akinek mindene megvan, egyvalamit leszámítva. Megszállottan arról fantáziál, hogy egyszer majd elcsábítja a szomszéd nőt, a vonzó férjes asszonyt és anyát. A két fiú azonban jó kedélyű, delíriumos esti rituáléja közepette szembesül azzal, mennyire lehetetlen elérni álmaikat, amelyekről úgy gondolják, megérdemlik, hogy teljesüljenek. Éppen ezért úgy döntenek, a kezükbe veszik a sorsukat, és egy esztelen, hátborzongató tervet eszelnek ki…
Fernanda Melchor, a nagy sikerű Hurrikánok évada szerzője az egyik legizgalmasabb kortárs író a világirodalomban. Az Ábrándozók című új könyvének fullasztó és hömpölygő prózaáradatával a mexikói társadalom robbanásveszélyes törékenységét mutatja meg, és hogy az élet szövedéke miként tud a tinédzserek ábrándjai, vágyai és megpróbáltatásai mentén felfesleni. Melchor könyörtelen regényében alászállunk egy másik pokolba: a Paradicsomba.
Fernanda Melchort Mexikó egyik legizgalmasabb új hangjaként tartják
számon világszerte. 1982-ben született Veracruzban. Szépirodalmi
munkássága 2013-ban indul, első két művét egyből kitörő lelkesedéssel
fogadja a hazai sajtó és az olvasóközönség.
Fernanda Melchor: Ábrándozók, Fordította Vajdics Anikó, Európa Könyvkiadó, 2024