Willem Elsschot: Kenegetés (részlet)
– Tessék, meg is volnánk – fejezte be. – Ó, igen, el ne felejtsem, még néhány módosítást kérnék a tanulmányban, ott, ahol a „piccalilly”-nknek[1] az emésztésre gyakorolt hatásáról van szó. Volna szíves idehívni az egyik szerkesztőt?
– Az egyik szerkesztőt, uram?
– Valakit a szerkesztőségben dolgozók közül – ismételte meg a férfi –, a Cross és Blackwellről szóló tanulmánnyal, amelyet Boorman úr személyesen olvasott fel nekem az irodámban.
Úgy néztem Wilkinsonra, mint egy délibábra.
– All right. Don’t trouble…[2] Majd megyek és megkeresem…
Két szobával arrébb, ha jól emlékszem? – mondta a barátságos continental agent, aki egy szempillantás alatt elolvashatta az összes ajtótáblát, mivel csak nagyon rövid időt töltött a folyosón.
Mielőtt még bármit is mondhattam vagy tehettem volna, felállt a székéből, kinyitotta az ajtót, amely az Igazgatóságtól az Ügyintézés felé biztosította a járást, és meglátta a hatalmas lakosztályt, mely sírboltként terült el a lábai előtt. Rettenetes látvány volt. Senki és semmi. Se emberek, se bútorok. Egy nyikk se. Hatalmas üresség egy linóleumfelület fölött, amely egészen a Honi és Külhoni Termények és Termékek Múzeumáig nyúlt.
Az angol úr levette a kalapját, és csendesebbre váltva megkérdezte, történt-e valami, hogy az alkalmazottak házon kívül vannak.
Ha ezt nem mondta volna, akkor talán még ott rögtön ki tudtam volna találni valamit, így azonban képtelenség volt. Mivel azonban mindenképp véget akartam vetni a gyötrelemnek, hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy a széles látókörére apellálok. Azt hittem, ezt megkockáztathatom olyasvalakivel szemben, aki maga mondta: Elég lesz nagyjából!
– Wilkinson úr – mondtam komoly arccal –, nincs itt más alkalmazott rajtam kívül. Ettől azonban még a Pénzügyi, Ipari, Kereskedelmi, Művészeti és Tudományos Világhíradó valóban… nem rossz folyóirat.
„Wilkinson úr”-ral kezdtem, mert úgy hittem, hogy a neve említésével mindig megnyerhetjük az illetőt. A többi viszont, amellyel eleve cáfoltam valamit, amit még nem is állított, nekem is úgy hangzott, mint a haldoklók imádsága. Egyébként, bármennyire is igyekeztem hivatalos hangot megütni, Wilkinson gyászreakciójának hatása alá kerültem, és ugyanolyan fojtott hangon beszéltem, ahogyan ő tette az üresség láttán.
– Hát így állunk… Nincsenek alkalmazottak – ismételte el a látogató egész más hangon, amitől olyan érzésem támadt, hogy nem osztottak több lapot nekem. Még valamit dünnyögött, amit nem értettem, azzal bemerészkedett az Ügyintézésbe, onnan át a Szerkesztőségi szobába, majd a Pénztár részlegbe, anélkül, hogy útja során az élet bármifajta nyomával találkozott volna.
Végül keserű nevetőgörcsben tört ki, amelyet különféle, az anyanyelvén felhangzó felkiáltások szakítottak meg.
– Szóval ez a vén róka vára. És az ott nyilván a múzeuma lesz, nemdebár? – kérdezte Wilkinson, sétabotjával mutatva az irányt.
Óvatos léptekkel, mint egy gólya, megközelítette a darab nyersgumit és a négerbálványt a hátán hordozó asztalt, megállt mellette, szeméhez emelte a lornyonját, és figyelmesen elolvasta a szöveget II. Lipót talapzatán, majd méltóságteljesen megfordult, és „hallatlan, hallatlan” dünnyögések közepette visszatért az Igazgatói Szobába.
– Ha nem tévedek, az általános világnyomda meg odafent van? – kérdezte még, de erre már nem válaszoltam.
Még egyszer körülnézett, és tekintete megakadt a falon:
Lorsque vous aurez tout dit,
Levez-vous et partez d’ici.
– That is what I am going to do.[3]
Azzal vigyorogva elvette Boorman íróasztaláról az általa megírt papírlapot, zsebre vágta, majd feltette a kalapját.
– Kérem, tolmácsolja elismerésemet Boorman úrnak! Mondja meg neki, hogy az egész általa irányított szervezet nagy hatást tett rám, és hogy később még jelentkezem nála a példányok ügyében. És hogy most pár hétre elutazom.
Végigment a folyosón, kinyitotta magának az utcára nyíló ajtót, és távozott.
Fordította: Balogh Tamás
[1] mustáros ecetben áztatott zöldség (a ford.)
[2] „Rendben. Semmi gond.”
[3] „Pontosan ezt teszem.”
Eladó az egész világ – hirdeti a Kenegetés és annak az annak folytatásaként megjelent A láb két főszereplője, a minden hájjal megkent Boorman és a titkárává szegődő, naiv Laarmans. A szatirikus hangú regénypáros a két világháború közötti kapitalizmus világát állítja elénk, ahol a főhősök lépre csalható ügyfelek után járják a belga városok utcáit, és ha valaki a horgukra akad, addig kenegetik hízelgéssel vagy zsarolással, amíg a lehető legtöbb pénzt csikarják ki belőle… A temetkezési vállalkozások, ruhaüzletek, kovácsműhelyek irodáiban házaló, hirdetéseket gusztáló ügynökök persze maguk is csak annyira erkölcstelen figurák, mint üzletfeleik, akik ügyeskedve, kisebb-nagyobb csalások árán igyekeznek boldogulni. Az emberi butaság és kapzsiság színjátékának sajátos panoptikuma is van: a rászedett ügyfelek természetbeni törlesztéseinek torz mementója, a Honi és Külhoni Termények és Termékek Múzeuma, ahol szinte minden megtalálható, a gépzongorától a zöldségkonzerveken át a négerbálványig.
Willem Elsschot (írói álnév, valódi nevén Alphonsus Josephus de Ridder; 1882–1960) a belgiumi flamand irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Kereskedelmi tanulmányai után különböző vállalatoknál dolgozott, majd a reklámszakmában helyezkedett el, amely végig ihletforrást jelentett irodalmi alkotásaihoz. Verseket és regényeket egyaránt publikált, műveit az 1930-as évektől számos nyelvre lefordították.
Kenegetés (Lijmen, 1924) és A láb (Het been, 1938) című regényeibe a La Revue Continental Illustrée című folyóirat munkatársaként az 1910-es években szerzett tapasztalatait építette be. Halála előtt nem sokkal így nyilatkozott: „Nemcsak a reklámoktól undorodom, hanem általában a kereskedelemtől is. És azért írtam a Kenegetést, mert valahogy meg kellett szabadulnom ettől. Reklámozással kellett foglalkoznom, mert a tollamból sosem tudnék megélni.”
Willem Elsschot: Kenegetés / A láb, Fordította Balogh Tamás, Fenyves Miklós, Gondolat Kiadó, 2024