Két Medzsídije-ezüstpénzt nyomott a nő tenyerébe. Felment az emeletre. Az imám fekhelye a szoba közepére volt leterítve. A ház összes párnáját egymásra pakolták, arra támasztotta a hátát, félig ülve feküdt. A levegőt még így is kapkodta.
Szeme réveteg volt, orcája beesett. Holtsápadt arcán az orra olyannak tűnt Osman számára, mint a színházakban használt műorrok. Orrlyukai minden levegővételnél kitágultak, látszott, hogy nehézségei vannak a légzéssel. A torkából furcsa hörgés hallatszott. Tényleg úgy tűnt, hogy nagyon beteg, ennek ellenére mélyen beesett szemében ott szikrázott a kemény, ellentmondást nem tűrő fölényesség. A fejénél lévő könyvállványon nyitva hagyott három kéziratos kötet arról tanúskodott, hogy még a tudatánál van annyira, hogy könyvet tudjon olvasni.
Osman, meglátva a könyvállvány alatti zöld üvegcsében lomhán úszkáló piócákat, önkéntelenül elnevette magát. A szoba levegőjében levendulaillat és hagymaszag elegye érződött.
Megismerte vajon az imám? Szokásos arrogáns hangján, hörögve kérdezte:
– Mit akarsz?
– Beteg vagy, efendi bácsi!
– Hát itt vagy végre? Három napot késtél!
Osman, hogy az öreg megnyugodjon, az öt aranyat az ujjai közé helyezte, melyek úgy zizegtek a párnán, mintha olvasót morzsolna velük. Az ujjak a beteg szeméhez közelítették az aranyakat, majd remegve kivették kardigánja alól az erszényét. Osman meg sem szólalt, amíg az öreg vissza nem helyezte az erszényt a keblébe:
– Nem lehet így, egyedül betegeskedni! Mi lenne, ha felfogadnám ezt az asszony odalent, hogy itt legyen melletted?
– Ó, még mit nem! Ki fizetné meg? Még a levesemet is ő főzi! Vagy talán mondtad neki, hogy pénzt hoztál?
– Nem mondtam.
– Meg ne tudja ám valaki, hogy arany van az erszényemben! Úgy elvágják a torkomat, mint egy birkának! Az a kárhozatra való, zsivány szajhanépség!
Mellkasa föl-le mozgott, mint egy fújtató.
– Én akkor is hozatok egy orvost, efendi bácsi. Ne aggódj, majd én kifizetem a vizitdíjat!
– Mit beszélsz? Mit beszélsz? Mind hitetlen, bort raknak az orvosságba… Még mit nem! – sopánkodott tovább, de a hangja elhalt. Hirtelen nehezen, küszködve vette a levegőt. – Mintha kalapáccsal vernék a fejemet! Hagymát kötöztem rá, de nem segített. Éjjel piócát rakok a hátamra.
– Jó, jó, kicsit pihenj most! Itt maradok.
A beteg lehunyta a szemét, feje a párnára dőlt. Mintha fütyülne, úgy mondta:
– Adj egy kis kenyérmorzsát Sátánnak!
Félrebeszélt? Nem. Az ágy mellett egy tányéron valóban kenyérmorzsa volt. Osman csivitelést hallott az ablak felől. Odafordult. Az ablakrács alól ujjnyi kis veréb jött elő, és átlépett a rácson az ablak belső párkányára. Farktollát billegetve fél szemmel Osmant nézte. Osman óvatosan előrébb lépett, a kenyérmorzsát kiszórta az ablakba. Felesleges volt óvatoskodnia. A veréb, fejét egyfolytában oldalra tartva, kis farktollát remegtetve leugrott az ablakpárkányról a vánkosra, jelezve ezzel, hogy bárki is van a szobában, ő annyira otthon érzi magát, hogy még szökni sincs kedve.
A beteg tovább morgott, mint aki még mindig félrebeszél:
– Eljött a nap, hogy újra találkozhatok Eminével.
– Rabiával nem akarsz találkozni, efendi bácsi?
– Mit beszélsz? Mit beszélsz?
Kinyitotta a szemét. Nem Osmant látta azonban maga előtt, hanem a régi napokat. Kisvártatva elszenderedett, és horkolni kezdett.
Osman számára éveknek tűntek a percek. Már délre járt az idő, el is múlt, Rabia aggódni fog, gondolta. Míg ő ezen töprengett, az öreg régi tanítómesteri emlékeiről delirált: „A talpvesszőzés mennybéli dolog. A húsa az enyém, a csontja a tiéd…”
Az összefüggéstelen beszéd végül abbamaradt. A mellkasából régi, olajozatlan és rozoga gépéhez hasonló hangok jöttek. Szája, mint egy fekete gödör, nyitva volt.
Osman meghallotta az udvaron az asszony csoszogását, lement. Meghagyta neki, hogy ha az imám állapota rosszabbodna, üzenjen. Amint kilépett az utcára, az órájára nézett. Futni kezdett, hogy el ne késsen a szerájbeli órájáról, még ebédelni se volt ideje hazamenni.
Fordította: Schmidt Szonja Emese
Az Oszmán Birodalom utolsó évtizedei. A besúgóhálózatok és a száműzetések révén a politika beleszól a szereplők életébe, akik cserébe árnyszínház-előadásokon nevethetnek a hatalmasokon. A színhely Isztambul a 19–20. század fordulóján, II. Abdul-Hamid szultán abszolút uralkodásának idején, ám alulnézetből, a szegénynegyedek, a magánlakosztályok és háremek világára fókuszálva. Még a keménykezű rendészeti minisztert, Selim pasát is hétköznapi emberként ismerjük meg, amint szabadidejében hátvakarókat farigcsál, és nem tud mit kezdeni az ifjútörök mozgalomhoz húzó fiával. Hiába bejáratos a főszereplő lány, Rabia a pasa villájába, a regény török címét (Sinekli Bakkal) adó Legyes szatócs utca az a földrajzi középpont, amelyhez mindvégig ragaszkodik: a faházak tetői szinte összeérnek a szűk utca felett, a hátsó kertekben este jázmin és fokhagymás-joghurtos dzsadzsik illata terjeng… A minden érzékszervre ható leírások mellett a regényben a zene is kulcsszerepet játszik, a keleti és a nyugati dallamok találkozása pedig egy újfajta harmóniát ígér.
Halide Edib Adıvar (1882–1964) a török próza egyik legfontosabb alakja, egyúttal politikus és feminista gondolkodó. Legismertebb regénye először angol nyelven, The Clown and his Daughter címmel látott napvilágot 1935-ben. A török nyelvű változat 1936-ban jelent meg Sinekli Bakkal (A Legyes szatócs negyed) címmel. A most megjelenő első magyar fordítás a török kiadást alapul véve készült.
Halide Edib Adıvar: Az árnyjátékos lánya, Fordította Schmidt Szonja Emese, Gondolat Kiadó, 2024