Charles Frazier: Éjjeli erdő (részlet)
Valami trópusi légáramlat párás levegőt terelt fel az öböl felől; egy szezonvégi hurrikán maradványa lehetett. A front a hegység falának ütközve megrekedt. Az utak csúszóssá váltak az alacsony, szürke felhőkből hulló esőtől. Korán sötétedett, utolsó jeléül annak, hogy a nyár régen leköszönt. Hidegre lehetett számítani. A nedves aszfalton gyülekező lehullott leveleken megcsillanó reflektorfény pászmája a magányos jövő irányába mutatott.
– Lassú, tenor szaxofonos este van – mondta Stubblefield. – Chet trombitaszólóját tudnám elképzelni hozzá. Zene és csend egyenlő arányban. Komor és érzékeny dallamok.
– Meg egy film – toldotta hozzá Luce.
A szélvédőn összefüggő vízlappá olvadtak össze az esőcseppek az ablaktörlő legyezései között. Az utolsó csokor lila kasvirág és aranyvessző hullatta szirmait Stubblefield és Luce között az ülésen.
Rossz estét választottak az első randira. Az sem segített a helyzeten, hogy Luce háromórás határidőt adott, amíg hajlandó Maddie-re bízni a gyerekeket, annak ellenére is, hogy Maddie kacsingatva hintett el zavarbaejtő utalásokat arra, hogy a gyerekek akár reggelire is nála maradhatnak. Kellemes meglepetés volt azonban Luce öltözéke. Régimódi, kék búzavirágszínű pamutruhát viselt leheletnyi, sárga, kúszónövényszerű mintával. Felsőrésze és dereka éppen hozzásimult a nő testéhez, a szoknya bő volt, kissé kifakult a mosástól. Nem hozott sem esőkabátot, sem esernyőt, csak egy fehér pamutkardigánt, amit a vállára teríthet, ha leereszkedik a köd. Fekete haját engedte a vállára omlani. Egyáltalán nem a jelenlegi divathoz igazodott. Inkább a múltbéli, hátrahagyott életéhez, amikor még szép és gondtalan akart lenni. Amikor még egyetlen fodrozódást sem tűrt el a tökéletes életében.
Az ellenállhatatlan volt az első szó, ami Stubblefield eszébe jutott, fittyet hányva a jelenlegi stílusra. Valamint a veszélyes, főleg, ha azt merné feltételezni, hogy Luce minden irónia nélkül viselte a ruhát.
Az Útszéliben félhomály uralkodott. A fő fényforrás három neon sörtábla volt az ősrégi tölgyfapult fölött. A parketta recsegett a léptek súlya alatt, a padló imbolygott a masszív tartógerendák között, ahol a gravitáció, az enyészet és a többi gonosz szarkeverő, melyekkel az idő háborút viselt az anyag ellen, a föld felé rántotta azt. Stubblefield a táncoló tömegen keresztül az egyik hátsó asztalhoz kísérte Luce-t, melynek sárga, laminált lapját fekete bumerángminták díszítették. Nem éppen az a kedélyes kóceráj, amit Luce elképzelt, bár nemigen volt valódi tapasztalata, leszámítva néhány fekete-fehér filmet, melyekben a szórakozóhelyek tündökletesek voltak, és mind távoli tájakon üzemeltek.
Alig foglaltak helyet, amikor varázslatosan megjelent az asztalon két nagy pohár rumoskóla. Luce az italra nézett, majd Stubblefieldre.
– El patrón mellett ülsz – mondta a férfi. – Legalábbis még egy ideig.
Háromfős banda játszott a furnérlemezből eszkábált színpadon, amely alig tizenöt centivel emelkedett a padló fölé, a Baby Blue-t próbálták elhúzni foghíjas felhozatallal. Egy gitár, egy basszus és egy dobszett volt az egész, valamint a gitáros unszoló, disznócsalogató kántálása, melyből lehetetlenség volt egy szót is kiérteni, az üzenete mégis egyértelmű volt. A dobos kicsit túl lelkesen pergetett és túl erősen püfölte a cintányért. A gitáros a pengetést és az éneklést is egy tweedborítású, aktatáska-méretű Fender erősítőből préselte ki. A hangerőt olyan magasra tekerte, hogy az elektroncsövek rendszeresen kiégtek, így az erősítő mellett egy kartondoboznyi 12AX7-est tartott, mint az izzókat halmozó gondnokok. Fekete, lakkozott gitáron játszott, melyről pontokban tükröződött a ragyogó neonfény.
Stubblefield megkérdezte Luce-t, hogy szeretne-e táncolni.
– Még nem – válaszolt a nő.
Fordította: Révész Tamás
A Hideghegy és A nyomkeresők szerzőjének szédületes új regénye feszültséggel teli szerelmi történet a korai 1960-as évek Észak-Karolinájából.
Luce az Appalache-hegység buja, vad vidékén, egy elhagyatott vidéki fogadóban él, távol a kisvárosi közösségtől, amelyben felnőtt. Önként vállalt magányát azonban kénytelen megszakítani, amikor magához kell vennie nővére két vad természetű kisgyermekét. A gyerekek egyetlen szót sem szóltak azóta, hogy végignézték anyjuk brutális meggyilkolását, és különös vonzalom alakult ki bennük ki a tárgyak összetörése és a gyújtogatás iránt. Amikor semmirekellő apjukat a bíróság felmenti és szabadon engedi, az események fellángolnak, nehézségeket, reményt és halálos fenyegetést hozva a fiatal nő otthonába…
Charles Frazier: Éjjeli erdő. Fordította Révész Tamás, Jaffa Kiadó, 2026
.jpg)
