Mark Ronson: Az éjszaka népe (részlet)
Hajnali 2 óra. Egy házibuliban vagy, olyan emberekkel, akik a klubból estek be, és még néhány órát ki akarnak hozni a szombat éjszakából. Még nem fajult el a helyzet, de megvan az esélye a dolognak. A konyhában emberek tolonganak a pult mellett, és a legolcsóbb vodkát keverik azzal, ami csak a kezük ügyébe kerül – gyümölcslével, kombuchával, esetleg mindkettővel. A kemény mag úgy cigizik a teraszon, mintha még mindig 1999 lenne, és az áldozatul kiszemelt müzlistálba hamuznak.
A nappaliban a hangszórókból csajozós popdalok és egyslágeres fiúbandák nótái szólnak. Valaki berakta a kedvenc playlistjét. A lista ironikus, vállalható – de összességében egy kicsit élettelen. Mégis érezni lehet, hogy a buli a fordulópontjára ért. Már csak egy bátor emberre lenne szükség, aki átbillenti.
Előveszed a telefonodat, és előhívod rajta a legtutibb számodat. Beslisszolsz a hangszóró mellé, lenyúlod az aux-kábelt, mintha mi sem lenne természetesebb, és…
– zzzzzzrrt! Krrrkkkkü!
Fülsértő elektronikus sivítás támad.
Mindenki rád mered. Elítélően.
De az ujjad hozzáér a gombhoz, és mindent betölt a Fatman Scoop „Be Faithful” című számának lábdob-nyitánya, mintha Thor sújtana le a kalapácsával. Földrengésszerű változást idéz elő. A poharak hangosan csattannak a pulton, a kanapé hátralökődik, mindenki a tánctérre veti magát és a magasba löki a kezét – kollektív VÉGRE! hangulat tölti be a levegőt. Te a hangszóró mellett maradsz, úgy tartod a kezedben a telefonodat, mint egy trófeát. A szoba életre kel, szikrázik, és valahogy egyesül. Az ujjad a kijelző felett lebeg, készen arra, hogy elindítsa a következő számot. A közönség már bízik benned. És mindjárt megmutatod nekik, hogy miért.
Most a klubban vagy. A DJ biztonsági játékos; a mixei vállalhatóak, bár elég kiszámíthatóak. Tízből hét pontosak. De te a csapatoddal vagy, és pontosan tudod, melyik szám őrjítene meg mindenkit.
Elindulsz, átfurakodsz a tömegen, kicselezed a kiloccsanó italokat, a bizonytalan tűsarkakat és egy bordába csapódó könyököt, hogy elérd a pultot. Megkocogtatod a DJ vállát. Ő megfordul, arcán a kíváncsiság és a rettegés kiegyensúlyozott keverékével (egyik DJ-t sem lelkesíti különösképpen az idegenek megjelenése).
– Igen? – kérdezi.
– Szia, a barátomnak ma van a szülinapja, és arra gondoltunk, hogy le tudnád-e játszani a „My Neck, My Back”-et Khiától.
Ez természetesen színtiszta hazugság. De senkinek sem árt. A DJ felsóhajt, láthatóan megkönnyebbülve, amiért nem a „Don’t Stop Believin’”-t kéred, aznap már ötödikként.
– Vágom – mondja, és az ujjai máris repkedni kezdenek a billentyűzet felett, hogy bevegyék a sorba a számodat.
Te visszamész az asztalodhoz, és egyre feszültebben várakozol. Két számmal később megszólalnak az első taktusok:
– „All you ladies, pop yo’… like this…” – hasít a levegőbe az első 808-as pergődob. A közönség jobban tudja Khia mocskos, kórusban üvölthető dalszövegét, mint a saját személyigazolvány-számát. Mindenki felpattan az összes kanapéról és bokszból az ablakoktól a túlsó falig. Mire beindul a ritmus, és megszólal a refrén, úgy remegnek a falak, mintha össze akarnának dőlni. Te ott állsz középen, a térdedre támaszkodsz, és egy pillanatra visszafojtod a lélegzeted, hogy mindezt magadba szívd. Ez nem csupán egy kérés volt, hanem ajándék a barátaidnak és még száz embernek idebent. Továbbá a DJ-nek, aki hálás pillantást vet rád. Te csak állsz ott, megrészegülve a hatalomtól – meg a Grey Goose vodkától.
De főleg a hatalomtól.
Amikor először éled ezt át, az semmihez sem hasonlítható érzés. Azt gondolod magadban, hogy ez nem egyszerűen olyan jó, mint a szex; ez olyan, mint egyszerre háromszáz emberrel szexelni. Az a fajta eufória, amelyik a legprimitívebb ösztöneinkből táplálkozik: a kapcsolódás, az összetartozás, az osztozás és az empátia szükségleteiből. Igen, az empátiából is. Ne nevess; ilyenkor olyan érzelmi töltést adsz a közönségnek, amiről addig nem is tudták, hogy szükségük van rá. Ez a boldogság kölcsönös, oda-vissza áramlik, mint egy önmaga farkába harapó örömkígyó. Vagy valami hasonló hülyeség. (Nehezedre esik megfogalmazni. Kicsit be vagy csípve.)
És akkor még ott van a hatalom is.
Ó, mennyire imádtam azt a hatalmat!
Egy olyan embernek, aki káoszban és bizonytalanságban nő fel, a DJ-pult tökéletes menedék – egy privát irányítóközpont, ahol az összes csúszka és gomb az én akaratom alá hajtja a világot.
Elismerés, összetartozás? A DJ-éveim során, amelyeket a kilencvenes évek New York-i klubszcénájában töltöttem, mindkettőből bőségesen részesültem.
És persze ott van maga a zene is: a Gang Starr, az A Tribe Called Quest, a Meters, a Public Enemy, Stevie Wonder. A megszállott rajongásom tárgyai.
Már tizenhét évesen tudtam, hogy soha nem tudok úgy rímeket ontani magamból, mint Q/Tip, vagy olyan nyers beateket pörgetni, mint Pete Rock. De lejátszani azért lejátszhatom a zenéjüket, és két Technics 1200-as lemezjátszóval, továbbá egy keverőpulttal még létre is hozhatok valami újat a szenvedélyemből. Ezek az eszközök jelentették számomra az első szerelmet, és ez a történet erről a szerelemről szól – arról a valamiről, ami az összes lépésemet meghatározta azóta. Ez a kilencvenes évek New Yorkjának története, egy olyan korszaké, amikor a lemezlovaskodás még nem arról szólt, hogy az ember mesterien kezelje a Spotifyt, és Vegasban nyomkodja 200 ezer dollárért a lejátszás gombot a kedvenc slágerlistájában. Inkább az arctalan művészek világa volt, akik ugyanolyan jól ismerték a Players Association „Turn the Music Up!” című diszkóklasszikusát, mint a Junior M.A.F.I.A.S „Player’s Anthem”-ét, és mindkettőt lejátszották a Lower East Side-on, esténként százötven dollárért. A DJ-társaimmal együtt őrületes túlórákat húztam le elmebeteg klubüzemeltetőknél, és hetente négyszer több száz kiló lemezt cipeltem fel és le öt emeleten át, hogy utána az éjszaka nagy részét magányosan töltsem egy apró fülkében. Idővel tönkrement a dobhártyám, és más téren is megvolt az ára a dolognak. De megérte – a miatt az érzés miatt, amiről meséltem.
Tízéves voltam, amikor először belekóstolhattam.
Lady Gaga, Adele, Amy Winehouse, Dua Lipa, Bruno Mars, Miley Cyrus, a Barbie film zenéje – az elmúlt két évtized legnagyobb zenei pillanatai mögött egyetlen ember áll: Mark Ronson. Most megjelent memoárja felidézi a zenét, a figurákat, a kalandokat és azt az energiát, amely a 90-es évek New York-i DJ-éveit formálta.
Mark Ronson eleve éjszakai embernek született. Hedonista alkotó szülők gyermekeként a bulik jelentették számára a játszóteret. Mégis, miután fiatalon Londonból New York Citybe költözött, sokáig kívülállónak érezte magát – egészen addig, amíg rá nem talált önmagára a város lüktető, közösséget teremtő partijain és hiphop szcénájában. Minden egyes éjszaka a zene, az ambíció, a veszély, az öröm és a lehetőségek bódító keverékét hozta. Miután teljesen beszippantotta a DJ-zés világa, Mark azon dolgozott, hogy megtalálja a helyét és nevet szerezzen magának a sosem alvó városban.
Az éjszaka népe megidézi a 90-es évek New Yorkjának sokszínű, csillogó varázsát, felidézi egy korszak és egy hely lendületét, ahol feltörekvő divatikonok és rapperek táncoltak együtt klubarcokkal és hétköznapi, dolgozó emberekkel – és betekintést enged abba az alkotó és bulizó közösségbe, amely igazán csak napnyugta után éledt fel.
Mark Ronson: Az éjszaka népe, Jaffa Kiadó, 2026
.jpg)
