Sarah Wynn-Williams: Nekik ​mindegy (részlet)

Prológus

Egy ősi rom közepén állunk, valahol a panamai tengerparton. Én, két srác, akikkel együtt dolgozom, meg egy csomó, gyakorlatilag meztelen ember és Mark Zuckerberg. Mark nem boldog. A 2015-ös Amerika-csúcson vagyunk, a nemzetközi vezetők nagygyűlésén. Ez a konkrét esemény egy állami vacsora, amelyen – Markon kívül – elvileg kizárólag különböző országok, például Brazília, Kolumbia, Kuba, Kanada, az Egyesült Államok és több mint harminc másik nemzet államfői vesznek részt. Kiharcoltam Marknak egy meghívót, mert már egy ideje próbáltam meggyőzni róla, hogy kapcsolatokat kell ápolnia ezekkel az emberekkel.

De valahogy senki nincs itt rajtunk kívül.

A sötét égbolt és az alacsonyan szálló felhők alatt vörös szőnyeg fut a távolba az égő tábortüzektől halványan megvilágított romok között. Régimódi jelmezbe öltözött őrök állnak sorfalat: fodros gallért és színes selyemnadrágot viselnek, és kardot meg baltaszerű dolgokat tartanak a kezükben. Plusz ott vannak a – közelebbről megvizsgálva csak félmeztelen –emberek, akik szintén ősi korokat idéző rövid, testszínű holmit viselnek. Az egyik oldalon egy csoport férfi egy szál apró ágyékkötőben, kezükben valami gabonaféle. Messzebb olyan emberek állnak, akik mintha valami ősi Ku Klux Klan tagjainak öltöztek volna. Mindez az ódon erődítmény háttere előtt zajlik, azon a helyen, amely Amerika csendes-óceáni partvidékének legrégebbi európai települése volt.

– Miért vannak meztelen emberek egy állami vacsorán? – suttogja Mark.

– Őszintén szólva – mondom, valami észszerű választ keresve – nem tudnám megmondani. Ez az első állami vacsorám meztelen emberekkel.

Ahogy végigkutyagolunk a végtelen vörös szőnyegen, a rituálékat, a kereskedést, a harcot és ki tudja még, mi minden furcsaságot szimbolizáló élőképek mellett, facebookos férfikollégáim többnyire elfordítják a fejüket a meztelenség miatt. És mert ha ránézünk a jelmez nélküli statisztákra, ők a szemünkbe néznek, és visszabámulnak ránk. Zavarba ejtő.

Amikor az üres vacsorahelyszínre érünk, meglátom az ültetési rendet. A helyzet borzalmas. Mivel Mark nem államfő, a panamai elnök két random rokona közé ültették. Persze attól még miniszterek is lehetnek, próbálok is rájuk keresni az interneten, és ezzel egyidejűleg úgy tenni, mintha minden rendben lenne az estével kapcsolatban, de természetesen nincs internetkapcsolatom, mert ősi romok között vagyunk Panama partjainál.

Mivel kevés más lehetőséget látok, lezserül kicserélem Mark névtábláját egy jobb asztalnál ülő, jelentéktelenebb államelnök névtáblájára. Feltűnés nélkül, a kézitáskámban viszem át egyik helyről a másikra a névkártyákat, hogy a helyszínre érkező és már körülöttünk sürgő-forgó személyzet észre ne vegye, majd megkönnyebbülten felsóhajtok, és elmesélem a csapatnak, hogy mit csináltam.

– De ő Castro mellé akar ülni – mondja Javi.

– Szó se lehet róla – válaszolom.

Javi – Javier Olivan – a kedvencem a ma este jelen lévő munkatársak közül. Ő a Facebook „növekedésért” felelős munkatársa, ami azt jelenti, hogy az ő feladata rávenni azokat a milliárdokat, akik még nincsenek a platformon, hogy regisztráljanak. Javi laza spanyol fickó, és egyike azon kevés felső vezetőnek, akinek van humorérzéke.

Amikor az államfők végre elkezdenek szállingózni, az én feladatom a „félrevonások” intézése. Régebben egy nagykövetségen dolgoztam, és a „félrevonás” pontosan azt jelenti a diplomáciai zsargonban, amire gondolsz: félrevonni azt a személyt, akivel beszélni szeretnél. Mark a tömeg szélén várakozik, és nem gondolja, hogy ez az egész túl jó ötlet. Az én feladatom a Facebooknál a nemzetközi ügyek irányítása, és ahhoz, hogy ez értelmet nyerjen, el kell érnem, hogy Mark is aktívan bevonódjon azokba a kérdésekbe és politikai ügyekbe, amelyekkel a Facebook a világban szembesül, és amelyeket maga a cég generál. Vannak olyan feladatai egy vállalatnak a nemzetközi színtéren, amelyeket csak a vezérigazgató tud megtenni. Csakhogy ez a vezérigazgató nem akarja megtenni őket. Mark mélységesen szkeptikus a jelen helyzettel kapcsolatban. És szemmel láthatóan nem élvezi.

Az első célpontom Kanada miniszterelnöke, Stephen Harper.

Veszek egy nagy levegőt, megacélozom magam, és közelebb lépek hozzá.

– Üdvözlöm, Harper miniszterelnök úr – mondom. – Sarah Wynn-Williams vagyok a Facebooktól. Biztosan emlékszik rám az adatközpontok és az adatvédelem kapcsán. – Tudom, hogy ez nem jó indítás, de ennél most nincs jobb, és igen, a „biztosan emlékszik rám” határozott túlzás. Soha nem találkoztunk személyesen, és ha emlékszik az adatközpontról folytatott tárgyalásainkra, akkor úgy érezheti, hogy átvertük a kormányát. A Facebook rábírta őket egy csomó engedményre, de végül Iowában építettük meg az adatközpontot.

Üres tekintettel bámul rám, mintha egy szemölcs lennék a lábán. A szemem sarkából látom, hogy Javi megkönnyebbülten néz rám, amiért államfőket szerzek Marknak.

– Mindenesetre most Mark Zuckerberggel vagyok itt. – Szünetet tartok. A miniszterelnök arckifejezése kifürkészhetetlen. – Azon gondolkodtam, vajon szeretné-e megismerni.

– Nem – feleli Harper miniszterelnök határozottan. – Nem szeretném.

Hallom magam mellett a csalódott „ó”-t, és ráébredek, hogy Javi odahozta Markot, aki pont mellettem állt a párbeszéd közben. Harper miniszterelnök elindul, hogy elvegyüljön a többi államfő között. Mark és én csak állunk ott, és nézzük egymást. Javihoz fordulok, aki gyorsan közli:

– Hozok mindenkinek mojitót –, és elindul a bár felé, Markot és engem kényelmetlen csendben hagyva.

– Gondoskodj róla, hogy dupla legyen! – kiáltok utána.

A koktélidő további részében a politikai vezetők elkerülnek minket. Senki sem jön oda Markhoz. Nincs hozzászokva, hogy levegőnek nézzék. Általában lerohanja egy csomó ember, akik szerint ő a legérdekesebb figura a társaságban. Most feszengve áll ennek a puccos partinak a közepén. Mindhárman egy hajtásra kiisszuk a mojitókat, amiket Javi hozott, és visszaküldöm, hogy hozzon még.

Elmegyek megnézni, hogy Mark helye az asztalnál rendben van-e, és ekkor jövök rá, hogy lebuktam, és a helyeket visszacserélték. Megpróbálom újra kicserélni a névtáblákat egy még kevésbé ismert elnökkel, aztán csak állok és nézem, ahogy perceken belül visszacserélik őket. A fények halványodni kezdenek, ami az aperitifek végét és a vacsora kezdetét jelenti, és gyorsan elmagyarázom a helyzetet Marknak.

– Muszáj maradnom? – kérdezi komolyan.

– Nem – felelem, tudván, hogy az estéje már így is meglehetősen furcsa volt.

– Akkor menjünk!

Ebben a pillanatban a fények kialszanak, kivéve egyetlen magányos reflektort, amely egy alagútra irányul a közelünkben. Színes selymekkel díszített lovak özöne száguld kifelé, rajtuk díszes jelmezekbe öltözött lovasok.

Hogy jutunk ki innen?

Nem mehetünk vissza a végtelen vörös szőnyegen, mert a másik végén ott vannak a média képviselői, és nem hagyhatjuk, hogy a nemzetközi sajtó megörökítse, amint Mark Zuckerberg elmenekül egy állami vacsoráról. De más kijáratot nem látunk. Körben mindenfelé az erődítmény romjai, kivéve a vörös szőnyeget és az alagutat, ahonnan a lovak özönlenek ki.

A panamai elnök feláll, és felszólítja az embereket, hogy foglalják el a helyüket. Még egyszer körülnézek, és rettenetesen rossz döntést hozok:

– Futás! Kövessetek – biztatom Markot és a facebookos csapatot.

Egyenesen arrafelé rohanok, ahonnan a lovak jönnek ki. Arra gondolok, hogy bárhonnan is vágtattak be ide a lovak, kell lennie ott egy kijáratnak. De csak akkor jövök rá, hogy hibáztam, amikor látom Javi és Mark rémült tekintetét, miközben elszáguldanak mellettem (tűsarkúban vagyok, simán leelőznek). A lovak igyekeznek kitérni előlünk, ők is ugyanolyan rémültnek tűnnek, és valószínűleg nem számítottak arra, hogy egy tech-cég fiatal vezérigazgatója vágtat majd feléjük egy omladozó vár, templom, erőd vagy mi a fene alagútján keresztül. Az egész egy őrület. Paták, lófarkak és selymek susognak, az állatok melege, félelem, forró lehelet érződik, meglepett spanyol kiáltások harsannak. Aztán hirtelen, csodával határos módon véget ér az alagút. Kibukkanunk a másik oldalon a sötétségbe.

Kétrét görnyedek, részben azért, hogy levegőhöz jussak, részben azért, mert nem bírok Markra nézni, részben pedig azért, mert fogalmam sincs, milyen biztonsági intézkedések vonatkoznak ennyi vezető politikusra, és félek, hogy bármelyik pillanatban kiiktathatnak minket a mesterlövészek.

Amikor végre felnézek, látom, hogy egy óriási mező közepén állunk, valami ősrégi fal mellett, a közelünkben néhány ló kószál a holdfényben csillogó selyemlepelben. Mark halványan rám mosolyog. Nem tudjuk, mi mást tehetnénk, így nekivágunk a sötét mezőnek az állami vacsorára való elegáns öltözékünkben. Nincs térerő, és fogalmunk sincs róla, hogy merre járunk, csak annyit tudunk, hogy Panamában. Úgy tűnik, kilométereken át gyalogolunk a sötét vadonban, remélve, hogy rábukkanunk egy útra. Végre lesz egy pálcikányi térerőm, és hívok egy autót. Amikor megkérdezik, hová küldjék, azt mondom: – Őszintén szólva, fogalmam sincs. – Amikor Mark ezt meghallja, nevetni kezd, a többiek pedig óvatosan csatlakoznak hozzá.

Nagyjából ilyenek voltak a Facebooknál töltött első éveim. Rengeteg olyan dologba vágtunk bele, ami nem egészen úgy sikerült, ahogy vártuk. Hét évet töltöttem ott, és ha egy mondatban kellene összefoglalnom, azt mondanám, hogy reményteli vígjátékként kezdődött, és sötétséggel és megbánással végződött. Azok egyike voltam, akik ellátták tanácsokkal a cég felső vezetőit, Mark Zuckerberget és Sheryl Sandberget, miközben azt dolgozták ki, hogy hogyan kezelje a cég a világ kormányait. A végén kétségbeesetten figyeltem, ahogy behódolnak a kínaihoz hasonló tekintélyelvű rezsimeknek, és könnyedén félrevezetik a közvéleményt. Egy magángépen ültem Markkal azon a napon, amikor végre megértette, hogy valószínűleg a Facebook juttatta Donald Trumpot a Fehér Házba, és ebből levonta a saját sötét következtetéseit. De a legtöbb nap, amit a Facebooknál az irányelvek kialakításán dolgozva töltöttem, nem olyan volt, mintha Machiavelli könyvének egy fejezetét játszanánk el, hanem sokkal inkább olyan, mintha egy csapat tizennégy éves gyereket figyeltem volna, akik szuperképességeket és istentelen mennyiségű pénzt kaptak, miközben a világ körül repkednek, és próbálják megérteni, mit hozott számukra a hatalom, és mit adtak ők a hatalomnak.

Ez az a történet, amit el akarok mesélni.

 

Fordította: Laky Krisztina

 

Sarah Wynn-Williams fiatal új-zélandi diplomataként jelentkezett a Facebookhoz, álmai állására, mert meg volt győződve arról, hogy a Facebook képes jobbá tenni a világot. Amikor azonban bekerült a céghez, majd rövid időn belül a legfelső vezetés közelébe, egészen más arcát látta meg annak a hatalomnak, amelyben addig hitt.
Magángépek fedélzetén szövögetett grandiózus tervek, külföldön vállalt jogi kockázatok, politikai játszmák a legmagasabb szinteken, korlátlan befolyás és mérgező vállalati kultúra – Isten hozott a Facebook kulisszái mögött. Megdöbbentő, sokszor keserű humorral átszőtt igaz történetek a világ egyik legnagyobb vállalatának hétköznapjaiból, amelyek révén testközelből ismerhetjük meg Mark Zuckerberget, Sheryl Sandberget, a világ vezető politikusait és azt is, hogyan működik valójában a globális elit zárt világa, és hogyan születnek a döntések, amelyeknek a következményei mindannyiunk életét érintik. 
Sarah Wynn-Williams hét évet töltött a Facebooknál, és keserű szájízzel jött el onnan. Őszinte, szellemes és személyes hangú visszaemlékezése a hatalom sűrűjében játszódik, de a fokozódó vállalati nyomás és a rossz célok miatt meghozott rossz döntések mellett az emberi csalódásokról is szól. A könyv elolvasása után nehéz lesz ugyanazzal a könnyedséggel pörgetni a Facebookot, mint eddig. 

 

Sarah Wynn-Williams: Nekik ​mindegy. Fordította Laky Krisztina, Jaffa Kiadó, 2026

https://jaffa.hu/