Gerald Durrell: Korfu-trilógia (részlet)
A költözés
Az ólmos augusztusi eget jövendölő csípős szél elfújta a júliust, mint a gyertyát. Éles, szúrós dara hullott, mely opálos, szürke lepedőként lebegett, valahányszor belekapott a szél. A bournemouthi tengerpart mentén a kabinok kifejezéstelen faarccal bámultak a tajtékos, zöldesszürke tengerre, mely vad fröccsenéssel csapódott a part betongátjának. A sirályokat a város fölé sodorta a szél, és most ott lebegtek a háztetők fölött, kifeszített szárnnyal, ingerülten vijjogva. Olyan időjárás volt, amely végsőkig próbára teszi az ember türelmét.
A családom, így együtt, nem volt éppen megnyerő látvány ezen a délutánon, mert az időjárás kinek-kinek meghozta szokásos betegségét, amelyre hajlamos volt. Nekem, aki a földön feküdtem, és kagylógyűjteményemet rendezgettem, hörghurutot hozott, s úgy eltömte a fejemet, mint a cement; csak nyitott szájjal, hörögve tudtam lélegzeni. Ami Leslie bátyámat illeti, sötéten és mogorván kuporgott a tűznél; neki a füljárata gyulladt be, és finoman, de kitartóan vérzett.
Margo nővérem arcát újabb pattanásokkal tarkította ez az idő, bár amúgy is olyan pörsenéses volt, mint valami pöttyös fátyol. Anyámat erős, orrfacsaró náthája gyötörte, csipetnyi reumával fűszerezve. Csak Larry, legidősebb bátyám volt egészséges, őt meg a mi bajaink hozták ki a sodrából.
A nem sejtett sziget
Kiléptünk a vámház lármájából és zűrzavarából a rakpart ragyogó napfényébe. Körülöttünk meredeken emelkedett a város, tarka házsorok torlódtak egymás fölé, zöld zsaluk nyíltak szét ablakaikon, mint ezer lepkeszárny. Mögöttünk feküdt az öböl, tükörsimán, valószínűtlen kék színben ragyogva. Larry szaporán lépkedett, fejét hátravetve, arcán oly királyi lenézéssel, hogy az ember megfeledkezett alacsony termetéről. Figyelő szemét a hordárokon tartotta, akik poggyászával bajlódtak. Mögötte ballagott a kis növésű, zömök Leslie, szótlanul, de harcias képpel, majd Margo, több méter muszlint és illatot vonva maga után. Mamát, aki úgy festett, mint valami gondterhelt kis misszionáriusnő egy fölkelés közepette, akarata ellenére a legközelebbi lámpaoszlophoz vonszolta a felajzott Roger, ô pedig kénytelen volt ott állni, a semmibe bámulva, amíg a kutya le nem vezeti a ketrecben felgyülemlett érzelmeit.
Larry kiválasztott két fölségesen roskatag fiákert, az egyikbe berakatta a poggyászt, és beült a másikba. Azután ingerülten körülnézett.
– Nos – mondta –, mire várunk?
– Mamára várunk – magyarázta Leslie. – Roger lámpaoszlopot talált…
A beszélő fej
A nyár úgy tátotta ki száját a szigetre, mint egy hatalmas kemence. Az olajfák árnyéka sem adott már hűvös menedéket, és a kabócák szakadatlan, átható cirregése úgy tűnt, harsányabb és erőszakosabb lett minden forró, kéklő délutánnal. A tavakban és az árkokban egyre apadt a víz, a sár pedig összerepedezett és felkunkorodott a napon.
A tenger rezzenéstelenül, simán terült el körülöttünk, mint egy vég selyem, és a sekély víz melegebb volt, semhogy felfrissítsen. Ki kellett evezni a mély vízbe, melyen csak a csónak és a tükörképe látszott mozogni, és ott a parttól távol megmártózni, hogy lehűljünk. Olyan volt, mintha egyenest az égbe ugrana fejest az ember.
A lepkék időszaka volt ez. A domboldalak napsütötte részein, ahol a tikkasztó nap minden csepp nedvességet felszívott, nagy lomha fecskefarkú lepkéket lehetett fogni, melyek elegánsan, szeszélyesen csapongtak bokorról bokorra; gyöngyházlepkéket, melyek élénk színükkel szinte sziporkáztak, mint az eleven parázs, és sebesen, ügyesen rebbentek virágról virágra, és voltak még fehér káposztalepkék, sáfránylepkék meg citromsárga és narancsszínű citromlepkék, és bukdácsoltak szanaszét, gyűrött szárnyaikon.
A fű közt a busalepkék berregtek, siklottak, mint barna bundás repülőgépek, a fényes gipszkődarabokon a vörös Atalanta-lepkék üldögéltek, a hőségtől tikkadtan nyitogatták szárnyaikat, s tarkán tündököltek, mint a Woolworth áruház ékszerosztálya.
A liliomtó
A Farkák nagyon fel voltak háborodva, hogy bebörtönöztem őket, pedig lakásuk nagy volt és tágas. Kielégíthetetlen kíváncsiságuk miatt roppant keserves lehetett számukra, hogy nem vizsgálhattak és tárgyalhattak meg mindent, ami a házban történik. Látóterük a ház előtti területre korlátozódott, s bármi történt a ház mögött, kétségbe voltak esve, méltatlankodva csörögtek és csuklottak, körberöpködtek kalitkájukban, és kidugták fejüket a rács között, mert mindenáron látni akarták, mi történik. Mivel mozgási szabadságuk korlátozva volt, sok időt szenteltek tanulmányaiknak, főként a görög és az angol nyelv alapos elsajátításának, és ügyesen utánozták a természetes hangokat is.
Hamarosan nevükön szólították a család tagjait, galádul megvárták, míg Szpiro beszállt a kocsijába, és a kocsi kezdett lefelé gördülni a dombról: ekkor a kalitka sarkába röppentek, és addig kiabáltak: „Szpiro… Szpiro… Szpiro”, amíg Szpiro meg nem rántotta a féket, és visszatért a házhoz megnézni, hogy ki hívja. Ártatlan örömüket lelték abban, hogy gyors egymásutánban felváltva görögül és angolul kiáltották: „Ide gyere”, és „Menj innen”, amivel tökéletesen összezavarták a kutyákat. Hallatlan élvezetet szerzett nekik egy másik mutatvány: a szerencsétlen csirkéket csapták be, melyek reménykedve kapirgáltak egész nap az olajfaligetben. A szakácsnő időnként kilépett a konyhaajtóba, és hosszan kiabált a csirkéknek, furcsa, csuklásszerű hangokkal szakítva meg a pipizést, amiből a tyúkok megértették, hogy enni kapnak, és mintegy varázsütésre összegyűltek a konyhaajtónál.
Amint a Farkák elsajátították a csirkehívó kiabálást, halálra hajszolták szegény tyúkokat.
Fordította: N. Kiss Zsuzsa, Osztovits Levente, Révbíró Tamás, Sárközi Györgyné
A Korfu-trilógiában Gerald Durrell nemcsak a paradicsomi sziget, hanem családja és saját varázslatos gyermekkora természetrajzát is ellenállhatatlan humorral tárja elénk.
Gerald Durrell: Korfu-trilógia, Fordította N. Kiss Zsuzsa, Osztovits Levente, Révbíró Tamás, Sárközi Györgyné, Európa Könyvkiadó, 2020